A családomban soha senki nem ivott. Se anyám, se apám. Nagyapámnak volt Tokajban egy kis szőlője és hozzá pincéje is – imádta, minden évben termelt néhány hordó bort, és ebéd előtt ivott egy-egy pohárkával, de részegen senkit nem láttam a felmenőim közül. Nálunk nem volt téma az alkohol, nem igazán érdekelt senkit, igaz, kiterjedt szociális életük sem volt anyáméknak, nem hívtak vendégeket, és nem is nagyon jártak szórakozni sehová. 

A piálásra valahogy úgy tekintettünk tizennégy-tizenöt évesen, mint valami elképesztően menő, kicsit izgalmas, tiltott dologra, amit kötelező kipróbálni ahhoz, hogy a buliban legyen közös nevező, hogy oldódjunk, hogy az egyébként is bizonytalan kamasz éveink felhíguljanak a vodka-narancstól meg a Jäger-őszitől. 

Anyámék már javában váltak, amikor először berúgtam

Nem kellett hozzá a sárga földig leinnom magam, elég volt két pohár, és tetszett a tompa érzés, hogy nem kell a rettenetes szétválásra gondolni, meg az amúgy is bizonytalan világra. Aztán jött a kollégium, majd Nyíregyháza, a Tiszalökhöz képest nagyvárosnak számító középiskolás évek színtere, és sokat buliztunk a szabad szellemű művészeti szakközépben. Nem volt kontroll, pláne, amikor már albérletben laktunk mi, kis művészpalánták.

Az alkohol nem választás kérdése volt, hanem kötelező velejárója a társas életünknek. Így szocializálódtunk azokban az időkben – kvázi belépő volt a bandákba.

De hogy mennyi borzalmas Kalinka vodkás évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy igazán élvezetes legyen az alkoholfogyasztás, azt magam sem tudom. A minőségi javuláson sokat segített, amikor Pestre kerültem, és egy irtó menő bisztróban kezdtem a pultban dolgozni. És bizony, italkeveréssel is foglalkoztam, amit legalább annyira szerettem, mint magát az italfogyasztást. 

 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Tulajdonképpen mindig is nagy pofájú, vagány, bulizós csaj voltam, a társaság közepe, aki két végén égeti a gyertyát

Olyan lány, aki hangosan él, hangosan gyűlöl vagy szeret, akiben nincsenek átmenetek. Ha ott voltam, akkor észrevettek, ha nem voltam ott, akkor hiányoltak. Fogalmam sincs, honnan hozom ezt, ilyesmit sose láttam otthon. Mintha elszabadultam volna tinédzser koromban, és csak húsz évvel később nőttem volna fel a szónak nem minden értelmében, de a bulizás terén egész biztosan. 

Bevallom, volt olyan is, hogy nagyon részeg voltam, bár mindig sokat bírtam inni anélkül, hogy berúgnék, és néhány betegeskedéssel töltött évet leszámítva nem igazán maradtam ki a bulikból.

Az alkoholfogyasztás, a jó borok felbontása, és az ízletes koktélok szopogatása a társasági életem üzemanyaga lett.

Ha valamiért nem ittam, akkor azt égbekiáltó bűnnek gondolták, nem értették: „De akkor most így ülsz itt, hogy vizezel meg teázol?” Ha emiatt inkább nem mentem valahová, akkor pedig noszogattak, hogy mégiscsak toljam már oda a hátsó felem, csak egy italra.

A „csak egy italra” pedig soha sem csak egy ital volt 

Nem tudom, hol kezdődik az alkoholista, és mikor szűnik meg létezni az az ember, aki a függőség előtt volt. Ezekre nem tudom a választ. Nem függtem az alkoholtól abban az értelemben, ahogyan a súlyos betegek függenek. De

rendes identitásválságot okozott, amikor egészségi okok miatt meg kellett hoznom a döntést, hogy felhagyok ezzel egy életre.

Ez nem azt jelenti, hogy soha többé nem ihatok egy kortyot se – mert akkor meghalok –, hanem a mértékletességet kell gyakorolnom. Azaz egy vagy legfeljebb két pohárkával, és azt se rendszeresen.

Ez pedig – szégyen, nem szégyen – rendes identitásválságot okozott: akkor most én ki is vagyok? Nem leszek többé a nagy pofájú, vagány, bulizós csaj, aki nagy kanállal falja az életet, hangosan él, hangosan gyűlöl és szeret, aki a társaság középpontja? Egyáltalán, tényleg képes engem meghatározni ez a szer? És csakugyan kell nekem ez az anyag ahhoz, hogy ugyanaz az ember legyek? Vagy kell egyáltalán még ugyanannak az embernek lennem? Netán épp ideje tudatosabbá és felelősségteljesebbé válnom? 

Nem biztos, hogy mindenre tudom a választ, de nem voltam vidám ettől az egésztől. Úgy éltem meg, mint egy törést: valami elmúlt és már soha nem lesz olyan, mint azelőtt. Én sem leszek már soha ugyanolyan. De végül is erről szól az egész élet: folyton változunk, különböző hatások érnek bennünket, formálnak a traumáink, a döntéseink, és mindig tanulunk valami újat. Semmi sem marad ugyanaz, mi sem leszünk ugyanazok holnap, akik tegnap voltunk. 

Lehet, hogy ez most kicsit coelhoi magasságokba szökött, de úgyis értitek… Azt akarom mondani, hogy

én nem az az ember vagyok, akit az alkoholfogyasztás határoz meg.

Ettől persze még szerethetem a minőségi borokat, és a jól kevert long drinkeket meg koktélokat készíteni, de mostantól inkább nem magamnak, hanem mások szórakoztatására. (Van itthon egy kis gin-tonik bárszekrényem, de psszt!)

Meg kell azt is tanulni, hogyan működnek nélküle a szociális kapcsolataim. És biztos lesz olyan, ami emiatt megy tönkre. De akkor az annyit is ért.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Rawpixel