–

Irány a mély víz!

A korábbi diákmelós, táboroztatós-bébiszittelős munkáim után erőteljes változás volt, amikor szeptember elején a WMN-hez kerültem gyakornokként.

A gyerekek között megszoktam, hogy én vagyok a „nagy felnőtt”, a tapasztalt, rajtam van a felelősség, és korombeliekkel vagy fiatalabbakkal dolgozom. Azt hittem, elég jó az alkalmazkodóképességem ahhoz, hogy erőfeszítés nélkül megálljam a helyem bárhol, közegtől függetlenül, ezért engem is meglepett, mennyire elkapott a bizonyítási vágy az új helyen. Persze valószínűleg ez minden új munkahelyen normális, azt viszont nem gondoltam, hogy néha komoly nehézségeket okoz (legtöbbször a saját fejemben), hogy ennyire fiatal vagyok.

Sokat kellett mantráznom magamnak, hogy a kapott kritika csupán szakmai, és nem személyes, nem az a dolgom, hogy mindig mindenki szeressen, és ne frusztráljon (annyira), hogy sokkal kevesebb tapasztalatom van, mint a kollégáimnak.

Szerencsére – amint elmeséltem a barátaimnak, hogy mit érzek, sorra érkeztek a hasonló történeteik.

Munka, buli, rock’n’roll

Többen is arról számoltak be, mennyire igyekeznek az idősebb kollégák minél fiatalosabb, hívogatóbb munkakörnyezetet teremteni az új munkatársaknak. Gyuri idegenvezetőként dolgozik:

„Bár észrevehetők a generációs különbségek, ez leginkább annyit jelent, hogy a tapasztaltabbak rendkívül segítőkészek a fiatalabbakkal, a mentorunk és az igazgató is nagyon barátságos, mindannyian közvetlen emberek. Nálunk a meetingek mindig egy nagy bulival zárulnak, eszünk-iszunk, semmiben sem szenvedünk hiányt.”

Bogi hatvan körüli felettese (a kollégáknak csak Laci bá) is fontosnak tartotta, hogy meglegyen az összhang, így ő is többször csatlakozott a nagyrészt diákmunkásokból álló csapathoz, ha bulizni indultak.

A barátom, Gábor, aki szoftverfejlesztőként dolgozott egy cégnél, hasonló élményekről számolt be:

„A munkatársaim nagyon lazák voltak, egy részükkel kocsmázni is eljártunk időnként, vagy benn maradtunk munka után játszani néhány sör mellett. Nem éreztem azt, hogy tíz-tizenöt évvel idősebbek.”   

 

Szakmai megbecsülés

„Mielőtt elkezdtem az egyetemet, a gimnázium utáni egy évet munkával töltöttem, semmiféle képesítésem nem volt, csak az érdeklődésből megszerzett tudás” – folytatja Gábor.

„A kezdetektől segítőkész volt mindenki, ismertem a csapatot korábbról, néhányszor voltam náluk nyári gyakorlaton; már akkor is komolyan vettek, sok mindent tanítottak. Egy komolyabb projektet is kaptam, amit sikerült elvégeznem, talán ennek is köszönhetem, hogy szakmailag is komolyan vesznek.

A fejlesztőrészleg vezetője sokszor kérte ki a véleményemet, vagy megkért, maradjak bent megbeszélni és kitalálni néhány folyamat optimalizálását. Remek fejlődési lehetőség volt, a tapasztaltabb munkatársaktól olyan ötleteket hallottam, amik nekem sosem jutottak volna eszembe, másrészt megvolt az érzés, hogy »engem itt komolyan vesznek, és értékelik a véleményemet«.

Ha volt egy kérdésem, akkor sem néztek hülyének azért, mert én még nem tanultam ezt, hanem elmagyarázták, illetve saját kérdéseikkel is fordultak hozzám.”

Eszti jelenleg külföldön dolgozik duális képzésben egy nemzetközi logisztikai cégnek. Korábbi diákmunkás tapasztalatai után nagy váltás volt mostani munkahelye:

„Szerintem egyfajta »befektetés« vagyok a cégnek. Tanítanak, de közben teljesen egyenrangúként bánnak velem. Úgy érzem, hogy amit csinálok, az segíti és előreviszi a dolgokat. Rengeteg mindenen lehet javítani, és ki is kérdezik a véleményünket ezekkel kapcsolatban, hogy mi, a fiatalabb generáció hogyan látjuk, mi lehetne még jobb.

A legutóbbi céges összejövetelen mi, diákok leültünk vacsorázni (nem direkt, csak így alakult). Percekkel később ott ült mellettünk az összes vezető, és minket kérdezgettek.

Egyikükkel arról beszélgettem, hogy a belső kommunikációs oldalunkat hogyan lehetne felhasználó-barátabbá tenni. Hihetetlenül lelkes volt, és megköszönte, hogy ezt elmondtam neki, mert sokat tanult belőle. Jólesett, hogy lenyűgöztem valakit a gondolataimmal.”

„De a törpök élete nem csak játék és mese…”

„Ami kevésbé jó, hogy egy multinál nem minden kolléga van tisztában azzal, hogy mi abszolút kezdők vagyunk, és eleinte lassabban dolgozunk, mert nagyon sok az új infó, és rengeteg az elvárás. Én szerencsére elég magabiztos vagyok, szóval nem veszem magamra, igyekszem tanulni belőle” – árnyalja a képet Eszti.

Lillának is volt negatív tapasztalata:

„Az előző munkahelyemen nem vettek minket komolyan, nem számított a véleményünk, pedig ugyanúgy heti negyven órában dolgoztunk, mint mások.”

„Babázás”

Többen átéltük már, hogy hiányzó élettapasztalataink miatt nem tudunk bekapcsolódni munkahelyi beszélgetésekbe. Én is álltam már tanácstalanul a beszélgetés közepén, mivel se gyerekem nincs, se házas nem voltam. Ezzel a barátaim is tudtak azonosulni:

„Többször nem tudtam bekapcsolódni, mert arról beszéltek jó-e a gyereknek, ha együtt alszik a szüleivel, vagy sem.”

„Azoknak a kollégáknak, akiknek gyerekeik vannak, más a hozzáállásuk a munkaidőhöz és a plusz feladatokhoz, őket nyilván kevésbé lehet akármikor ugrasztani, és mivel minket nem érint ez a probléma, szoktak apróbb súrlódásaink lenni”

– mesélték többen is.

Amikor tényleg összemosódnak a szerepek

Néhány barátom úgy döntött, a családi vállalkozásban kezdik el bontogatni szárnyaikat. Amennyire egyszerűnek tűnhet ez a külső szemlélő számára, annyi belső konfliktust is rejt egy ilyen helyzet.

A többek között fordítóként dolgozó Gábor a nehézségekről mesélt:

„Mivel itthon dolgozunk, a családi életbe mindig belelóg a munka, egyáltalán nem tudjuk szétválasztani a szerepeket. És mivel ez egy családi vállalkozás, ezért a munkatársak közül is sokan itthon vagyunk, bármikor lehet dolgozni. Így a munkaidő megnyúlik, és a közös tevékenységek is nagyrészt munkából állnak.”

Állatorvos barátnőm, Eszti szintén szakmabeli édesapjával dolgozik, ami rengeteg tapasztalattal gazdagítja:

„Apa rengeteget tanít, ami az életre vonatkozóan hasznos – például, hogy mennyit érdemes másoknak mesélni a munkádról. Illetve nem tesz ki olyan helyzeteknek, amik nekem vállalhatatlanul kellemetlenek.

Kicsit jobban vigyáz rám, bár ez nem mindig jó, néha haza akar küldeni a munka vége előtt, hogy ne legyek fáradt. Ezen kívül sokszor nem ismeri el, ha ő hibázott. Egyszer megírtam egy receptet, és rossz hatóanyagtartalmat diktált be. Hívtak a patikából, hogy nem létezik olyan kiszerelés, amit felírtunk, új receptet kell küldenünk. Erre azt mondta, hogy »legközelebb figyeljek«, pedig ő diktálta be rosszul.

Ilyenkor erősebben érzem, hogy a gyereke vagyok, nem pedig a munkatársa.

Néha elfelejti, mi mindent tudok már, nem ad a kezembe olyan munkákat, amiket a csoporttársaim már simán csinálnak más rendelőben. Máskor pedig kifejezetten túlértékeli a képességeimet, nehéz eldöntenie, hogy mit tudok megcsinálni és mit nem. De mostanában legalább már megkérdezi, hogy meg tudom-e csinálni az adott feladatot.”

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Fontos a párbeszéd

Számomra nagyon tanulságos volt, hogy meghallgattam, ki hogyan éli meg ezt a helyzetet, hiszen a tapasztalatainkban sok átfedés van. A párbeszédben természetesen mindkét oldal véleménye érdekes. Meséljetek, nálatok hogy megy a különböző generációk között a kommunikáció munka közben?

Pichler Zsófi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Luis Alvarez