Éppen az angol nyelvórája után beszélgettem Karcsival. Középfokú nyelvvizsgára készül, de szerencsés időpontban hívtam fel: zsúfolt naptárában – kis túlzással – egy szabad percet is alig találni. Felsorolni is nehéz, mennyi mindent csinál, amikor pedig lenne egy szusszanásnyi ideje, jönnek az ismerősök, akik az önellátásban (például öltözködés, tisztálkodás, étkezés) segítenek neki. 

Amikor arról kérdeztem, miért került kerekesszékbe, elmesélte, hogy három hónapos korában lejárt szavatosságú vakcinát kapott, és ennek a figyelmetlenségnek az igencsak súlyos árát neki kellett megfizetnie: károsodott a mozgás- és a beszédközpontja.

Az értelme azonban ép maradt, ezért képes volt szembesülni a helyzetével, és annak tükrében megfogalmazni az életfilozófiáját: „Tudomásul vettem, hogy Isten ezt az állapotot szánta nekem. Elhatároztam, hogy nem lázadok ellene, sőt, a legtöbbet fogom belőle kihozni”. 

Fotó: Víg Johanna

Szegedről Budapestre

Nemcsak az imént említett alapelveket fektette le, hanem már ekkor tudta, hogy az ő világa a színpad lesz. Egyáltalán nem tartott attól, hogy a beszédét és a mozgását érintő nehézségek megakadályozzák majd tervei megvalósításában – becsvágya, ambíciói óvodáskora óta sziklaszilárdak voltak. Azokban az években még nem tudta pontosan, hogy a tánc vagy a színészi játék áll hozzá közelebb, viszont kétsége sem volt afelől, hogy a „világot jelentő deszkákon” van a helye.

Szülővárosában, Szegeden járt óvodába egy olyan, úgynevezett konduktív pedagógiai csoportba, ahol a szakemberek a mozgássérült gyerekek rehabilitációján dolgoznak. Az óvodai évek után az általános iskolát is konduktív pedagógiai rendszerben végezte el. Elmondása szerint diáktársai döntő többsége mindig is segítségére volt, ha nehézségei támadtak. Tapintatlansággal vagy rosszindulattal csak ritkán találkozott. 

A családja az első perctől kezdve támogatta a tervei megvalósításában, ha kellett, biztatták is, hogy folytassa az útját. Azt is elfogadták, hogy már tinédzserként el kellett költöznie otthonról, hiszen Szegeden nem találtak olyan középiskolát, ahol továbbtanulhatott volna, így Karcsi Budapest felé vette az irányt. A Mozgássérült Emberek Rehabilitációs Központja vette pártfogásba, gimnáziumi tanulmányait pedig az Addetur Alapítványi Szak- és Középiskolában végezte. 

A tánc lett a nagy szerelem

A gimnáziumi évek vége felé közeledve kikristályosodott előtte, hogy milyen műfajokban szeretne kiteljesedni: rájött, hogy érzéseit leginkább szavalatokkal és tánccal tudja közvetíteni az emberek felé: „szerettem volna megmutatni az embereknek mindazt, ami bennem zakatol” – árulta el a legfőbb motivációját. Különösen a tánc világa ejtette rabul. Talált egy olyan közeget, amely mozgássérültek számára is biztosítja a lehetőséget az önkifejezés ezen formájára: az ArtMan Mozgásterápiás Művészeti Közhasznú Egyesület abból a célból alakult, hogy a többségi társadalommal megismertesse azokat az értékeket, amelyekkel a fogyatékkal élő embertársaink gazdagítják a világot.

Forrás: Tóth Károly

A példaértékű és hiánypótló kezdeményezésben való részvétel valósággal szárnyakat adott Karcsinak, aki számára a színpad a szabadságot jelenti – fizikai és lelki értelemben egyaránt. Az Artman Egyesület előadásai mellett számos más produkcióban is szerepelt, többek között a Rajkai Zoltán által rendezett Müller táncosai című darabban a kaposvári Csiky Gergely színházban, vagy A csoda bennünk van elnevezésű saját motivációs előadásában. 

Számára az előadóművészet nem kizárólag a saját boldogságát szolgáló tevékenység, hanem küldetés, amivel szeretné elősegíteni sorstársai társadalmi integrációját, és megváltoztatni a társadalom ép tagjainak életszemléletét:

„Szeretném a fogyatékossággal élők helyzetét előmozdítani, számukra megbecsültséget szerezni, valamint előadásaimmal elgondolkodtatni a többségi társadalmat arról, hogy mi értelmezhető komoly akadálynak” – fogalmazta meg életcéljának lényegét.

„Testek párbeszéde”

Előadásai megtekinthetők a legnépszerűbb közösségi portálon, méghozzá a saját maga által létrehozott Másképtánc elnevezésű oldalon. Amikor arról kérdeztem, milyen stílusban táncol, elmesélte, hogy az úgynevezett kontakt improvizációt műveli. Ebben kortárs táncformában az általa kivitelezhető technikai elemeken kívül (például dőlések, érintések) fontos szerepet kap az önkifejezés, az alkotás és a kommunikáció, a testek párbeszéde is. Sajátos, különleges, és minden elemében őszinte az ő tánca – így képes olyan érzelmeket, gondolatokat közvetíteni, amilyeneket szavakkal kifejezhetetlennek tart:

„Elfogadom, hogy mozgássérült vagyok, de nem gondolom, hogy a táncban valami akadályom lenne emiatt, sok kreativitással a legtöbbet hozzuk ki a lehetőségeimből – ennek köszönhetően egyedi a művészetem, jellegzetes a stílusom”. 

Fontosnak tartja a táncokat kísérő háttérzenék szerepét is. Komolyzenére, jazzre, és a könnyűzene legkülönfélébb ágaira is koreografálnak neki. A zene fontos szerepet tölt be az életében. Egyszer felvidítja, máskor energiát ad neki, időnként pedig bizonyos dalok hatására emlékképek ugranak be életének korábbi szakaszaiból, ekkor a múltjába réved.

„Ami a zenét illeti, számomra az a lényeg, hogy valami megfogjon benne. Bármelyik stílusban meg lehet találni a jót. Lényeg, hogy a dallamot, a szöveget, vagy mindkettőt tekintve találjak valami megkapót az adott számban. Életem legfontosabb eseményeihez is köthetőek bizonyos dalok, jó ezeket alkalmanként meghallgatni újra és újra, nosztalgiázni kicsit” – mesélte.

Forrás: Tóth Károly

Tanulmányait illetően is a színház volt a középpontban

Tánckarrierjének építése közben felsőfokú tanulmányokat is folytatott, amelyek véleménye szerint közelebb vitték álmai megvalósításához, hiszen a színház szép és összetett világáról további ismereteket szerzett. Első diplomáját az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerezte történelem alapszakon, majd a Károli Színháztudomány mesterszaka következett, ahol szakdolgozatának témáját a személyes tapasztalataiból merítette, a „fogyatékossággal élő emberek színházi megnyilvánulásairól” írt. 

 

Tanulmányaival és a tánccal párhuzamosan, hihetetlen energiáiról és ambícióiról tanúbizonyságot téve több helyen önkénteskedett vagy dolgozott. Szándékosan választott olyan munkahelyeket, ahol küldetéstudata kiteljesedhetett, és szakmai fejlődéséhez további tapasztalatokat szerezhetett. Tapasztalati szakértőként segítette a már említett ArtMan Mozgásterápiás Művészeti Közhasznú Egyesület, és a fogyatékossággal élő személyekben rejlő legkülönbözőbb képességeket, ambíciókat kibontakoztatni segítő Nem Adom Fel Alapítvány munkáját is.

Az Ability Park animátora is volt, ahol játékos formában ismertette meg az érdeklődőkkel sorstársai világát, mindennapjait. Ami a színházat illeti, már az egyetemista évei alatt is szerzett munkatapasztalatokat: a Pesti Színházban és a Nemzeti Színházban egyaránt gyakornokoskodott.

Jelenleg az egyik telekommunikációs gigacégnél végez adminisztrációs feladatokat, mellette továbbra is részt vesz az ArtMan Egyesület munkájában, illetve az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán is dolgozik mint participatív oktató. Ez utóbbival célja az, hogy – ahogy ő fogalmaz – „a leendő szakemberek tapasztalati úton is megismerhessék a fogyatékossággal élőket”. Ezek mellett még aktivista a Freekey csoportosulásban, amelynek célja a magyarországi személyi asszisztencia létrehozása. Az önkéntesség pedig napjainkban is szívügye: a fogyatékossággal élő emberek életminőségének javítását zászlajára tűző Rehab Critical Massban is tevékenykedik. Egyik barátjával pedig a Képzítők elnevezésű szemléletformáló programjuk kidolgozásába kezdtek bele.

Ami pedig szenvedélyével kapcsolatos terveit illeti, előadóművészi eszköztárát a jövőben bővíteni szeretné: a tánc és a színjáték vegyítésével hozná létre produkcióit. Nemcsak az előadást, hanem alkotást is szándékában áll folytatni, illetve „magasabb szintre emelni” – már több tánckoreográfia fűződik a nevéhez, és verseket, illetve prózai műveket is ír alkalmanként (az egyik drámája az Itt vagyok, vagy amit akartok címet viseli).

Bízik benne, hogy jövőbeli terveinek megvalósítását, és szakmai, művészi fejlődését továbbra is sokan fogják segíteni: 

„eddig is terelgettek az úton, sokat köszönhetek jó szándékú embereknek, őszintén remélem, hogy ez a jövőben is így lesz” –

mondta reménykedve Karcsi.

Azok a bizonyos jó szándékú emberek, a már említett családtagjai és a barátai pedig a kezdtek óta fogják a kezét, bármikor számíthat rájuk, ha valamilyen nehézséggel szembesül. Ha kell, valamilyen gyakorlati segítséget nyújtanak, máskor pedig lélekerősítő beszélgetésekkel támogatják. Ők jelentik számára a nélkülözhetetlen hátországot céljai eléréséhez, boldogsággal és biztonságérzettel tölti el a tudat, hogy ennyien vannak mögötte.

Forrás: Tóth Károly

„Élem a világom, és nyitott szemmel járok”

Karcsi jelenleg egyedülálló, de azt mondja, nem bánkódik emiatt, mert színes és gazdag élete van, teli élményekkel és érzelmekkel. Ugyanakkor egy társnak nagyon örülne, viszont nem keresi görcsösen, mert úgy gondolja, hogy akkor biztos nem fog belépni az életébe.

„Élem a világom, és nyitott szemmel járok, de nem feszülök rá a párkeresésre” – árulta el. 

Most leginkább arra a lehetőségre koncentrál, amely karrierje egy fontos állomását jelentheti. Németországba hívták nemrég, egy onnan származó koreográfus látta az egyik korábbi előadását, amitől teljesen el volt ragadtatva. Azt mondta, szívesen készítene neki tánckoreográfiákat, sőt, olyan előadásokat is szervezne, ahol azokat be is mutathatná. Karcsi tehát nemsokára csomagol, majd Stuttgart felé veszi az irányt, ahol újabb lépéseket tesz meg azon úton, amelyet hite szerint egy felsőbb akarat szánt neki: az érzékenyítés, a szemléletformálás, az önsajnálat helyetti becsvágy útját.  

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Az pedig, hogy mi lesz a következő állomás a németországi időszak után, még maga sem tudja. Úgy gondolja azonban, hogy az élet, ahogy eddig is, elé teszi majd az újabb kihívásokat, feladatokat. Az ő dolga pedig az, hogy szüntelenül, szívét-lelkét kitárva szavaljon és táncoljon a remény színpadán.

Nádudvari Péter