–

Karácsony előtt pár nappal a Facebook-hírfolyamban elém került egy rendhagyó házassági hirdetés. Attila „adta föl". Hat éve vagyunk Facebook-barátok, követem a sorsát, gyakran váltunk üzenetet. Annak idején úgy ismertem meg, hogy egy bejegyzését olvasva valahol nagyon ismerős volt nekem a stílusa. Olyan egykori kollégám játékos szóhasználatára, remek humorára emlékeztetett, aki már hosszú évek óta nem volt közöttünk. A posztot „Láng Attila D.” jegyzete. Írtam neki: ,,Amikor téged olvaslak, őt hallom. Hadd kérdezzem meg: a fia vagy?” Jól éreztem, tényleg a fia. Attila kerekesszékes mozgássérült. És özvegy. 

Tudtam, hogy ép ésszel-lélekkel alig-alig kibírható csapásokat mért rá a sors, és csodáltam azt a derűt, amivel mindezt viseli. Erőt merítettem belőle. Tavaly decemberben indult útjára az általa feladott hirdetés, amely így kezdődött:

„Ez egy házassági hirdetés. Teljesen komoly. Kérlek, oszd meg és kérd meg barátaidat is: adják tovább. Tudom, hogy nem jók az esélyeim, de ha sok ezren, több tízezren megosztják, talán eljut ahhoz, akinek szól. Márpedig őneki is rosszak az esélyei. Ha jók lennének, nem nekem válaszolna...” 

Régóta szerettem volna interjút készíteni vele. Most végre megtettem.

L. Horváth Katalin/WMN: Születésed óta mozgássérült vagy? 

Láng Attila D.: Igen. Üvegcsontnak hívják manapság azt a betegséget, amivel születtem, osteogenesis imperfecta, de volt egy autóbalesetem is tizennégy éves koromban. Tizenhét évig ágyban feküdtem, úgy, hogy az oldalamra se tudtam fordulni, aztán jött egy lány, aki kihozott abból az állapotból, és ahhoz képest már elég mozgékony vagyok. De felülni most sem tudok.

L.H.K.: Ki volt az a lány? Hogyan találtatok egymásra?

L.A.D.: A későbbi feleségem, Krisztina. 2000-ben az Ablak című tévéműsorban láttam egy karácsonyi, pozitív riportot, benne egy mozgássérült lányt, aki a szüleivel és a bátyjával élt, és mindenféle klassz dolgot csinált. Például csipkéket készített. Elmondta Mohácsi Szilvia műsorvezetőnek, hogy ha jönne egy karácsonyi jó tündér, akkor a pályázaton nemrég nyert számítógépéhez szeretne egy modemet. Ha pedig nagyobb tündér jönne, akkor egy mikrobuszt, amivel a mozgássérült családja el tud menni hazulról. Nekem a kisebbik tündérre futotta: volt egy modemem. Megkerestem az Ablakot, beszéltem Mohácsi Szilviával, ő megadta Krisz telefonszámát, fölhívtam, és öt perc múlva úgy beszélgettünk, mint akik húsz éve ismerik egymást. De kétszáz kilométer távolság volt köztünk, ő Szegeden élt, én Budapesten.

Mivel egyikünk sem tudott mozogni, beszéltem egy barátommal, ő is beszélt egy barátjával, a barátaink találkoztak valahol Pesten és átadták egymásnak a modemet. De végül is nem azt, amit én küldtem, mert a barátomnak volt egy jobb, gyorsabb, és azt adta oda. Úgyhogy tulajdonképpen nem is én váltottam be az ígéretemet, illetve jobban váltottam be, mint eredetileg akartam. Utána leveleztünk időnként, néha beszéltünk telefonon. Végzős hallgató volt szociális munkás szakon, és 2001 őszén elkezdtem neki segíteni a szakdolgozata megírásában. Nyomdász vagyok, csináltam egy csomó szakdolgozatot, az övét is gyönyörű szépen összehoztuk. Aztán 2002 elején kiderült, hogy egymásba szerettünk. 

L.H.K.: Anélkül, hogy találkoztatok volna?

L.A.D.: Persze, a kétszáz kilométer távolság még mindig megvolt, és még mindig mozgássérültek voltunk. Együtt akartunk lenni Krisszel, de anyámmal éltem, és oda őt nem vihettem. Nem volt más megoldás, mint hogy én jöjjek hozzá, Szegedre. Mentőautóval. Nagyon meleg volt, megkértem a mentőket, hogy nyissák ki az autó hátsó ajtaját, hogy kicsit hűljön a levegő. De igazából nem ezért kértem, hanem azért, hogy – életünkben először – lássuk egymást Krisszel, ő ugyanis kerekesszékkel odajött a kocsi mögé. Attól féltem, azt mondja, hogy csukják be az ajtót, és vigyék vissza, ő meg attól, hogy én azt mondom, csukják be és vigyenek vissza. De egyikünk sem mondta. Utána férj és feleségként együtt éltünk hét évet és nyolc hónapot.

L.H.K.: Hogyan tudott a feleséged javítani az állapotodon?

L.A.D.: Először is az óriási tapasztalatával. Az egész családja mozgássérült volt, a Marczibányi térre járt középiskolába, ahol rengeteg mozgássérülttel találkozott, és mindenféle ilyen körben mozgott. Másodszor: az ágyára téve volt egy alacsony asztal. Ott ült az ágyon rendszeresen, az asztalra támaszkodva, mert támaszték nélkül nem boldogult. Az ágyaink egymás mellett voltak, ha kinyújtottam a kezemet, az asztala legközelebbi lába harminc centire volt tőlem. Egyik nap megfogtam azt az asztallábat, Krisz ott ült rátámaszkodva, fölhúzódzkodtam könyöklő tartásba, és azt mondtam: jé! Mindenki nagyon meg volt lepve. Így maradtam egy-két percig. Aztán megint megcsináltam, megint és megint, és egy év múlva ott tartottam, hogy már nem volt szükségem semmilyen segédeszközre ahhoz, hogy felkönyököljek, de csak körülbelül fél óráig tudtam így kitartani. Az egyik mozdulat vonta maga után a másikat: hogyha azt meg tudtam csinálni, akkor már a harmadikat is, és így tovább; fokozatosan rengeteget fejlődtem néhány év alatt. Tizenhét év fekvés nyomai nem múlnak el egyhamar, sőt soha nem múlnak el, de azért most már egész nap tudok könyökölni. 

L.H.K.: Ahányszor belegondolok, annyiszor csodálkozom rá nagy tisztelettel: hogyhogy nem veszti eszét az ember olyan állapotban, amikor semmi mást nem tud csinálni, csak feküdni? Tizenhét évig!

L.A.D.: Ki mondta, hogy nem vesztettem eszemet? (Nevet.)

Nincs más választásod, mint hogy élsz aznap, élsz másnap, a rákövetkező nap, és csinálsz valamit.

Tizenegy-tizenkét éves koromtól állandóan próbáltam valamit csinálni, és huszonegy éves korom óta írok. Mondjam azt, hogy ehhez eléggé észnél kell lenni? Nem igaz, de jól hangzik. Nem tudom, hogyan nem veszti el az ember az eszét. Ezt megkérdezheted bárkitől, akinek akármiféle nagyon súlyos problémája van, szerintem ugyanúgy nem tudja választ.

L.H.K.: Hogyan végezted el az iskoláidat? 

L.A.D.: Magántanuló voltam. A házunk mögött volt az iskola, de mindig azt mesélem, hogy azért kaptam csupa jelest, mert a tanárok attól féltek, hogy megbukom, és megint járniuk kell hozzám hóban-fagyban, tűző napsütésben kilométereken keresztül (Nevet.) Gyerekként abbahagytam az általánost, mert közbejött az autóbaleset, és utána kórházról kórházra vándoroltam. De nem is vettem volna hasznát, tök mindegy, milyen iskolával fekszel egy ágyban, lehet akár diplomád is. Harminchat éves koromban kitaláltuk, már nem is tudom, miért, hogy beiratkozom felnőttoktatásra, és borzasztó nyögvenyelősen elvégeztem az általánost, bár nem sok értelme volt. Elmondok egy esetet. Olvastam a feladatlapot, Krisz a könyvvel a kezében ült mellettem, és ellenőrizte, hogy elég nagy hülyeségeket mondok-e. „Hogyan szaporodik az anakonda?” Hát ki vagyok én, hogy számon tartsam az Úr minden kígyait, mondom: tojással! Krisz mondja: elevenszülő. Hát, honnét tudhatnék én ilyen dolgokat, és különben is, mi van akkor, ha tudom, hogyan szaporodik az anakonda? Van esély rá, hogy az életben nem akadok össze terhes anakondával. (Nevet.) 

L.H.K.: Hogyan lett belőled nyomdász?

L.A.D.: Az apám szervezkedett, és tizennyolc éves koromban egy nap eljött hozzám egy fiatalember, aki hozott magával egy akkora számítógépet, amekkorát addig sose láttam. Letette, összedugta, azt mondta, hogy tedd be ezt a lemezt, akkor elindul a DOS, tedd be ezt a másik lemezt, írd be, hogy xy, akkor elindul a szövegszerkesztő, így töltesz be valamit, így mented ki, szia! Ez volt a nyomdai szakközépiskola. Nyomdai (betű)szedő a szakmám, tizenhárom évig csináltam, nem is olyan régen még dolgoztam többé-kevésbé nyomdászként. Fekve, máshogy nem is tudtam volna. Ölembe tettem a billentyűzetet, aztán hajrá. Korrigáltam, tördeltem, szerkesztettem, épp most van talán a nyomdában az egyik könyv, amit én szerkesztettem. Már lassan nem is emlékszem rá, olyan régen dolgoztam vele, de még mindig nem jelent meg. Általában úgy szedtem, tizenháromezer „n”-t óránként, hogy nem is tudtam, mit csinálok; beszélgettem, tévét néztem vagy bármi mást csináltam, és közben ,,ment az ujjamból kifelé a szöveg”. Ha elém tették a kész könyvet, nem ismertem föl, mert nem olvastam a szöveget, csak szedtem. Gépiesen. Mellesleg nemcsak nagyon gyorsan, hanem nagyon kevés hibával. Aztán ez úgy három éve egyszer csak nem működött már. A fejemmel kellett szednem, és iszonyúan megszenvedtem. Rettenetesen lassan ment, állandóan javítgatni kellett, és akkor azt mondtam:

na, én ezt most befejeztem, szögre akasztom a billentyűzetet, nem szedek többet. Negyvenkét évesen nyugdíjba vonultam. Nem mintha addig nem lettem volna nyugdíjas.

L.H.K.: Azért a mellett se menjünk el, hogy megtanultál angolul. Nem is akárhogyan.

L.A.D.: Gyerekkorom óta tanultam, egyik könyv, második, harmadik, de nem tudtam egy kukkot se. Az ORFI-ban egy néni rendszeresen megkérdezte: „Do you speak English?” Akkor már egy ideje jártam tanfolyamra, de mit gondolsz, mit feleltem? Megráztam a fejemet. Némán. Aztán 1995-ben elém került Montgomery három könyve egy Chip-CD-n, amiket el akartam olvasni. Viszont volt egy kis gond velük: angolul voltak. Hát fogtam egy szótárprogramot és nekiálltam. Mire kiolvastam őket, tudtam angolul – azaz voltaképpen kanadaiul.

L.H.K.: A szintén mozgássérült anyósoddal élsz Szegeden, Kriszt elveszítettétek. Mikor és miért halt meg a feleséged?  

L.A.D.: Most lesz hét éve. Izomsorvadásos volt. Az apjától örökölte, ő hatvanévesen halt meg, a fia negyvenkét évesen, Krisz negyvenévesen. Gyógyíthatatlan betegség. Tizenévvel ezelőtt leveleztünk egy amerikai professzorral, aki ezt kutatta. Akkor azt mondta: a legjobb úton vannak afelé, hogy ez a betegség egyszer majd felismerhető legyen, és az izomsorvadásosnak diagnosztizált magzatokat esetleg elvetethessék. De ha már megszületett a gyerek, nem lehet gyógyítani Ez olyan génhiba, ami a szervezet teljes anyagcseréjét felborítja, csak az a kérdés, hogy mikor hal bele. Nagyon sok változata van, a Duchenne-félénél, ami Krisznek volt, negyven év a prognózis. Nála tökéletesen bevált az előrejelzés, viszont Böszörményi Gyula író, hol kopogjam le, él és alkot, pedig ő már jóval túl van a negyvenen. Ő is duchenne-es. 

L.H.K.: Hol tart ma az orvostudomány az üvegcsontúság gyógyításában?

L.A.D.: Nem tudom, de abból – egy gyógyszer segítségével, amit a vasfüggönyön túlról szereztek be a rokonaim – tízéves korom körül kigyógyultam, ami annyit jelent, hogy normál megrázkódtatásnál nem török. Amikor karamboloztunk, négyen ültünk a kocsiban, a három felnőttnek kutya baja se lett, én viszont összetörtem. Az már túl nagy megrázkódtatás volt. Azóta nem történt ilyen, lekopogom.

L.H.K.: Ki tudsz mozdulni a lakásból? 

L.A.D.: Persze, fekvőkocsival. Van egy autónk, csak sofőrt kell hozzá találni, aki elvisz. Nem egyszerű megszervezni, néha hetekbe telik.

L.H.K.: Hogyan zajlik az életed, amióta Krisz nincs veled? 

L.A.D.: Nagyjából ugyanúgy, csak már nem ápolhatom. Az utolsó két-három évében legnagyobbrészt az tette ki az életemet, hogy ápoltam Kriszt, imádtam csinálni, bármeddig, boldogan. Régóta én öltöztettem, aztán volt egy időszak, amikor már nekem kellett kihúzni az autójából, a bokájánál fogva, mert egyedül nem tudott átülni a székbe. Közben írtam a könyveimet, csinálgattam mindenfélét, és volt, illetve van is egy kis barátom, akivel rendszeresen találkoztunk. Nőnemű az illető, és öt-kilencéves koráig tartott a barátságunknak ez a szakasza. Úgy ismerkedtünk meg, hogy az anyukája takarított nálunk, és magával hozta őt is. Amikor itt volt, általában a táblagépemmel játszott vagy LEGO-ztunk, de aztán szépen hazament a szüleihez, és nem láttam két-három hétig. Kezdett egyre jobban hiányozni. Rájöttem, de ez azért beletelt öt évbe, hogy nemcsak személy szerint ő hiányzik, hanem egy gyerek.

Olyan gyerek, aki este nem megy haza és másnap nem kell jönnie, mert itt van. Mert az én gyerekem. Teltek-múltak az évek, és a világon semmit nem tettem azért, hogy csakugyan legyen egy gyerekem. 

Egyszer – most nagyot ugrok vissza az időben – amikor gyerekkoromban szanatóriumba kerültem, az első este besétált egy kislány. Tízéves. Elállt tőle a lélegzetem. Azonnal és halálosan beleszerettem. Tíz napig együtt voltunk sülve-főve, aztán ő hazament, és nem hallottam róla semmit huszonhét éven át. Akkor megtaláltam a Facebookon, újra összebarátkoztunk, megint találkoztunk, és nekem akkor is elakadt tőle a lélegzetem. Csak már nem tízéves volt, hanem harminchét. Négy évig a legjobb barátok voltunk. Aztán, épp egy évvel ezelőtt kocsiba ültem, elmentem hozzá, és megkértem a kezét. Eléggé meglepte, egy hétig gondolkodott, utána igent mondott. Egy hónappal később pedig szakított velem.

L.H.K.: Tudod az okát?

L.A.D.: Megmondta: nem volt belém szerelmes. Újra elgondolkodtam – még az örökbefogadásnak is utánanéztem, megtudtam, hogy nagyon rosszak lennének az esélyeim, de lennének –, és arra jutottam, hogy nekem nem is gyerek, hanem család kell. Feleség és gyerek. Aztán elkezdtem megírni azt a bizonyos hirdetést, és karácsony előtt közzétettem a Facebookon és a blogomon. Már nem vagyok szerelmes abba a szanatóriumbéli kislányba – aki nemrég elmúlt negyvenegy, én meg negyvenhat –, az ember változik, és hátha majd valaki másba beleszeretek. Olyanokat írtam bele, hogy:

,,Erős nem vagyok, öt kilót tudok fölemelni. Az izmaim helyett az akaratom erős. Makacs ember vagyok, de nem értelmetlenül, meg lehet győzni a tévedésemről, akkor elismerem a másik igazát és onnantól azt vallom én is.”

,,Huszonöt éve írok, ifjúsági irodalommal foglalkozom, bár írtam sci-fit és nyelvészeti, számítástechnikai, mindenféle tárgyú műveket is. Pénzt persze nem keresek vele, állam bácsi csöpögtet valamit, más jövedelmem nincsen.”  

L.H.K.: Akadt jelentkező a hirdetésedre?

L.A.D.: Gyakorlatilag nem. Elég sokan megkerestek – nagyrészük férfi vagy férjes asszony volt –, mert érdekes pasasnak találtak. Legtöbbjükkel ma is tartom a kapcsolatot. Voltak néhányan, akik tényleg a párkeresésre jelentkeztek, de nagyon feltételes módban, és aztán el is aludt a dolog.

Azt írtam a hirdetésben, hogy tízezer megosztást szeretnék, akkor van esélyem, hogy eljut ahhoz az egyhez, a nagy Ő-höz. De eddig csak négyezer-hétszázan osztották meg. 

L.H.K.: Ha nem is osztja meg mindenki, aki olvassa, felkapja rá a fejét és dicséri. Mert nagyon bátor, mélyen őszinte, élvezetes stílusú, szellemes. 

L.A.D.: Nem tudom, miért sikerült ilyenre. 

L.H.K.: De hát profi író vagy!

L.A.D.: Rontottam én már el regényt, ezzel az erővel ezt is elronthattam volna. De úgy látszik, nem rontottam el. Javasolták, hogy jelentessem meg több portálon is, lehet, megpróbálom majd.  Két eset lehetséges: vagy nem sikerül, vagy teljes kudarc. Apám, a volt kollégád így mondaná. (Nevet.) 

L.H.K.: 2004 óta publikálsz saját honlapodon, a lattilad.org-on. Napi rendszerességgel írsz?

L.A.D.: Ez kétrétegű dolog. Írni lehet úgy, hogy fogod a ceruzát és írsz. De lehet úgy is, hogy például interjút adsz, és közben valahol az agyad hátsó zugában – feltételezve, hogy egyáltalán van még minek hátsó zuga – cselekményvázlatok pörögnek. Fölkeléstől elalvásig folyton valamilyen cselekményvázlat pörög az agyam hátsó zugában. Ahhoz valami rendkívüli eseménynek kell történnie, hogy megálljon.

L.H.K.: Ezeket a cselekményeket később le is írod, vagy van, ami csak a fejedben marad meg?

L.A.D.: Komplett regények vannak csak a fejemben, mert hiányzik egy mozzanat – vagy száz, teljesen mindegy –, amivel aztán magát a regényt meg lehetne írni, vagy az elszánás, hogy megírjam.

Egyszer csak nekiülök... és megírom, vagy egyszer csak nekiülök... és nem írom meg, vagy neki se ülök... és úgy nem írom meg. 

L.H.K: Nyomtatásban jelent meg tőled valami?

L.A.D.: Nem. Akartam volna, de nekem az nem nagyon ,,gyere be”, hogy írok egy regényt minimum egy évig, aztán elviszem egy kiadóhoz, és ott egy unott pofa átlapozza, majd kihajítja – az én gyerekemet! Nagyon komolyan megküzdöttem azért, hogy az a regény létrejöjjön, és akik benne vannak, azok a gyerekeim, még a negatív szereplők is. A másik változat, hogy én adatom ki, ahhoz viszont több pénz kell, mint amennyi nekem van. Időnként már majdnem belevágtam, aztán mégsem. Most majd meg fogom tenni egy regénnyel, és abból lesz egy minimális példányszám. 

L.H.K.: Van képed az olvasóidról?

L.A.D.: Azokról van, akik megkeresnek, hogy olvasták ezt vagy azt az írásomat. Volt olyan élményem, hogy a barátom tizenhárom év körüli lánya épp a könyvemet olvasta. Az én könyvemet! Amit akkor írtam, amikor ő még meg se született! Azért tudta olvasni, mert rajta volt a táblagépén, amit úgyis hordoz magával az ember, és éppen az Urania című írásom olvasásánál tartott. Viszont, ha nyomtatásban lett volna, egyáltalán nem biztos, hogy magával hozza. Egyébként ő a tiszteletbeli unokám. Kinevezett nagyapjának.

Van tiszteletbeli testvérem, nagymamám, az ő révükön töméntelen tiszteletbeli rokonom, csak egyféle rokonom nincsen: igazi. Mármint rokonom van, csak igazi családom nincs.

Enélkül üres az ember élete. Ez a nagy szabadság, hogy akkor kelek és fekszem, amikor akarok, abba kezdek bele, amibe akarok, énnekem nem kell. Az érzelmi tartalékot mindig másokból meríti az ember. Nagyon sokáig Kriszből merítettem a tartalékaimat, még akkor is, amikor már nem élt, de mostanra elfogytak. És azokból, akik távol vannak és nem állnak szóba az emberrel, semmivel se könnyebb érzelmi töltetet meríteni, mint abból, aki itt van közel – egy urnában.

,,Hat évig nem tudtam elszakadni Krisz emlékétől, aztán rájöttem, hogy szerelmes vagyok valaki másba, és megkértem a kezét. Rövid kapcsolat volt, és hamarosan kiszerettem belőle, de annyit világossá tett ez is, hogy nem akarok tovább egyedül élni. Így is sok volt. Az embernek társra van szüksége. És gyerekre.”

L. Horváth Katalin

Az idézetek Attila hirdetéséből valók.

Fotó: Láng Attila D. honlapja