–

59 éves vagy. Ma van a születésnapod. 
Ma is korán kelsz, képtelen vagy sokáig aludni. Még ezen a napon is kimész a piacra, épp szombatra esik, és szombatonként piacra jársz, ahol ismernek. Csevegsz a zöldségessel, a cserkeszi csajjal, akit barátnődként emlegetsz, pedig igazából sose voltak barátnőid, te nem olyan típus vagy, és mostanra rájöttem, ebben is neked van igazad. Aztán hazaérsz, kipakolsz, kókuszkockát csinálsz, mert az a kedvenced, már veszed is elő a piros, rongyosra foszlott süteményes könyvet, amit mamától örököltél, és aranyszép betűiddel teleírtad az anyósodtól tanult receptekkel. Imádtatok együtt sütni-főzni, pedig nem is a lánya voltál, csak kicsit mégis, vagyis sokkal inkább voltál az övé, mint az igazi anyádé. Majd letolod a fiúkat, hogy ne heverjenek most már, majd ebédet főzöl, majd biciklizni mész Tokajba, majd kitakarítasz, majd bealszol, és azt mondod, nem is aludtál.

69 éves vagy. Ma van a születésnapod.
Én már majdnem negyvenhét vagyok, és még mindig nem telik el úgy nap, hogy ne beszélnénk, vagy ne írnánk egymásnak a családi cseten valamit: „Jól vagy, kistündérkém?” „Jól, anya, persze hogy igen.”

Megélted, de igazából sosem hitted, hogy csillogó szemmel fogsz engem nézni az esküvőmön, sosem csesztettél érte, és talán egy kicsit emiatt sem éreztem erre ingerenciát soha, egyszerűen csak megtörtént, és minden olyan természetes volt.

Sosem érintett rosszul, hogy nem lehet gyerekem (vagy soha nem mutattad ennek szikráját sem, ügyes vagy ebben is), mindig mellettem voltál a legnehezebb időkben, és kimondatlanul is így fogadtál el, ilyen furán, különcül, „hagyjad, kis művészlelkű”, ebbe a történetbe belefér, hogy gyerek nélkül leszek ötven. Csillogott a szemed, amikor végre boldogan éltem, amikor elértük, hogy nincs több baj a testemmel, és ami maradt belőle, azt is képes voltam végül elfogadni. Hála neked!

79 éves vagy. Ma van a születésnapod. 
Még simán biciklivel jársz, még simán áttekersz lazán Tokajba, de a hetven kilométert már nem vállalod. Még mindig izmos a lábad, szerintem igazából így születtél, ilyen formás végtagokkal. Még mindig szőrtelen a bőröd, és még mindig selyem, fogalmam sincs, hogyan csinálod, de nincs egy darab ráncod, pedig életedben nem voltál kozmetikusnál, és a sűrű állagú, kék tégelyű krémen kívül nem is kentél magadra soha mást, azt is csak télen. Továbbra sem tudsz lemondani a legfinomabb falatokról, még mindig kifejezetten élvezettel eszel, és talán soha nem fogod elfelejteni mama receptjeit, mert ahogy megöregedtél, ugyanolyan pontosan készíted el őket, ahogyan nagyanyánk csinálta ennyi idős korában, amennyi most te vagy. Imádod az unokáidat, de az elsőszülött fiúunokád marad a kedvenced, egy kicsit azért, mert fiú, és azt sem titkoltad sosem, hogy akkor voltál a legboldogabb, amikor fiad született, mi pedig sosem haragudtunk rád ezért. Te tényleg fiús anyuka és nagymama vagy.

89 éves vagy. Ma van a születésnapod.
Azt mondogatod, száz évig élsz majd, és ezt simán el is hisszük neked.

Szerintem túlélsz majd bennünket is, mi már rég nem leszünk, amikor te még mindig tekersz, jössz, mész, cipekedsz, bevásárolsz, teregetsz Lökön a kertben, dolgozol, szerelsz, mosol, pucolsz, főzöl és sütsz.

Még mindig bealszol a Forma–1-en, igaz, rég nem érted, hogyan változtatták meg a versenyszabályokat, de legalább cserébe már egyáltalán nem is érdekel. Friss a memóriád, nem vagy nyűgös, nem fáj semmid, szarkasztikus humorod egyáltalán nem kopott meg, leginkább csak mélyült. Van már ráncod, végre ezt is megértük, de foltok nincsenek a kezeden. Nem hordasz ékszert, soha életedben nem viseltél ilyesmit, nem pont ennyi idős korodban fogod elkezdeni, és magasról teszel rá, hogy öregasszonyok nem járnak bakancsban, mert te akkor is azt veszel fel, amit akarsz. 

Szóval örökké élsz. Az van, hogy túléled. Az van, hogy 2021-ben nem is volt koronavírus, ezt a szót nem is ismeri senki. Most mesélem neked, hogy mit álmodtam: hogy jött egy nagy világjárvány (mármint a világjárványokhoz csak ez a jelző illik, hiszen az egész világot érintik), és te hiába kaptál időben gyógyszert, belehaltál, egy budapesti kórház tartós lélegeztetési osztályán telt az utolsó két heted, és mi nem tudtunk bemenni hozzád. Nagyon kacagsz, kikacagsz bennünket a hülye álmainkért, megsimogatsz a kicsit már öreg kezeddel, és azt mondod: „Ne legyél szomorú, kistündérke, nincs semmi baj, itt vagyok, nem haltam meg, száz évig fogok élni, tudod, mondtam neked!”

Szentesi Éva

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van – 2021. április, margitszigeti emlékmű a koronavírus áldozatainak, az 19 026-os sorszámú az anyukámé.