–

Ötéves koromban nekem is (mint sokaknak) az jelentette a nagylánnyá válást, ha megtanulok írni. Nem bírtam kivárni, míg az iskolában megtanítják, hanem a nagycsoportos rajzaimat már magam szignóztam, vagy címet adtam nekik. Ez a mai gyerekekkel ugyanígy van, az enyémekkel legalábbis. És nem csak azért, mert ilyen korán lehetőleg nem engedjük őket a kütyük közelébe. (Kicseleznek úgyis: az egyik fiam autodidakta írástanulására akkor figyeltem fel, amikor egy nyitva hagyott Word dokumentumomba háromévesen bepötyögte a nevét.) A gyerekekben elemi vágy van arra, hogy megtanuljanak olvasni, és kézzel írni, mert ahogy a rajzolás az önkifejezésük egyik legtermészetesebb formája, úgy az is, hogy a rajzokba előbb-utóbb betűk és szavak kerüljenek.

A kézírás szerintem ősi késztetés bennünk, hiszen a kialakulása lényegi része a civilizációnk fejlődésének. Ezért sem hiszem, hogy egy-két generáció alatt eltűnhet.

Iskolába kerülni, és első bésnek lenni valódi áhítattal töltött el, mert tettem egy lépést a felnőttkor felé: lett saját tolltartóm gyönyörű tollakkal, radírral, és a tolltartó ékkövével: egy Rotringgal. Imádtam betűket formázni és sormintát rajzolni, és ez a mai napig így van, remélem, nem nevettek ki érte. A jegyzetfüzeteim (amikhez továbbra is, mindennek ellenére ragaszkodom) tele vannak különféle betűtípusokkal, betűrajzokkal, ábrákkal és sormintákkal, ettől lesznek – reményeim szerint – még ötven év múltán is izgalmasak, amikor az unokáim majd véletlenül ráakadnak a padlás kincsei között. Egészen az érettségiig foglalkoztatott, milyen képet mutatnak a füzeteim (később jegyzeteim), és nem azért, mert belém verték, hogy szépen írjak, hanem mert a mai napig elolvadok egy karakteres íráskép látványától. 

Ez a gyengém még jobban elmélyült, amikor tinédzserként megnéztem Peter Greenaway Prospero könyvei című filmjét, amiben a szemünk láttára születnek a könyvek, a vásznon vetik papírra a történeteket, mondatokat, szavakat, de olyan művészi igénnyel, amitől egy életre rabul ejtett a kalligráfia. Mert számomra a kézírás alapvetően esztétikai élmény. A művelése meditatív állapotba hoz (ha van időm elmélyülni benne), a látványa hipnotikus erejű. Rövid ideig foglalkoztatott a grafológia is, de nem tudtam eldönteni, van-e értelme, úgyhogy maradtam annál, hogy inkább csak gyönyörködöm a betűkben.

Kamaszként annyira izgattak a különféle írásjelek, hogy kutatni kezdtem az eredetüket, keresni és felvásárolni azokat a könyveket, amelyek a jelek és szimbólumok keletkezését mesélik el. Mintha az emberiség történetének feneketlen mély kútjába pillantottam volna bele. Még gimibe jártam, amikor a padtársammal bemagoltuk a rovásírás ábécéjét, ami akkoriban semmilyen politikai konnotációval nem bírt, egyszerűen csak alkalmas volt arra, hogy titkos levelezéseket folytassunk általa, és ezeknek hatalmas jelentőséget tulajdoníthattunk.

Ekkoriban a bolhapiacok lelkes látogatója is voltam, százéves töltőtollakat vizsgáltam és vásároltam attól a vágytól fűtve, hogy egyszer megtalálom azt, ami tökéletesen áll a kezemre, de addig is legyen minél több. Színes tintákat vettem hozzá, és kitartóan kísérleteztem azzal, hogy kifejlesszek egy rendkívül artisztikus, régies írásképet, ami méltóképp fejezi ki az én érzékeny és szofisztikált lelkemet. Ez a próbálkozás szerencsére dugába dőlt attól, hogy egyre vadabb tempóban kellett jegyzetelni, meg attól is, hogy amint lecsengett a kamaszkor, megértettem, hogy az ilyesmit botorság erőltetni.

A kézírás is csak akkor hiteles, ha őszinte és belülről fakad.

A felnőtt kézírásomat ma már csak azok a naplók őrzik, amelyek a húszas éveim útkeresését rögzítették. Még nem tartok ott, hogy újraolvassam őket, csak belelapozok egyik-másikba, és megdöbbent, mennyit tudtam egyhuzamban írni. Ma már nem lennék rá képes. Szégyen, de arra sem érzek magamban erőt, hogy a gondolataimat kézzel vessem papírra. Ehhez a cikkhez legalább harminc papírt gyűrtem volna össze, harmincegyszer futottam volna neki elölről, és így is mindent át kellett volna húzni, átnyilazni máshová, és a sorok közé suvasztani az utólag támadt ötleteket. Komolyan írni csak gépen vagyok képes, és egészen elképeszt, amikor olyan írókról hallok, akik a regényeiket manapság is kézzel írják.  

Ennek ellenére hiszek a kézírás jövőjében. Persze lehet, hogy nem mindenki fogja művelni, csak kevesen. Azok, akik művészi szintre emelik (vagyis kalligráfusok), vagy azok a műkedvelők, akik ismerik a kézimunka erejét és pozitív hatását. Minden, amit kézzel hozunk létre, örömöt kelt, mert kézzelfogható eredménye van. Igen, nem véletlen ez a kifejezés sem. A kézzelfogható azt jelenti: létezik, valóságos, igazi.

Ha egy nap valaki kihúzná a dugót a konnektorból, és eltűnne minden, amit a netre pakoltunk, mégis mi maradna a világunkból? Csak az, amit papírra vetettünk.

Gyárfás Dorka

A fotókon a szerzőt, és saját kézzel írt jegyzeteit láthatjátok