Címke: családfa

„Gyerekként a családomról, felmenőimről semmit sem tudtam. Annyit csak, hogy van »Erdős öregapátok«, és vannak az apai nagyszüleim és dédszüleim” – írja olvasónk, Szilvia, aki hosszú évekig kutatta családja elhallgatott történeteit.

„Mivel nálunk is vannak családi legendák arról, ki honnan származik, és egy csomó ősünkről nem tudunk semmit, gondoltuk, ránézünk, mit rejt az adatbázis. Ezzel kezdődött a közös családfakutatásunk” – írja olvasónk, Andrea, aki 800 évet ugrott vissza a múltban.

A legtöbb iskolában – főleg történelem- és angolórán – a gyerekek kötelező feladatként kapják meg a családfájuk lerajzolását és bemutatását. Távolról sem mindegy azonban, milyen szakmai szempontok mentén folyik a feladat kiosztása és értékelése, illetve mi az elvárt adatok sora. Egyáltalán: kötelezővé lehet tenni a családfa elkészítését? Könnyen lehet, hogy ezzel a tanár akaratlanul is fájdalmas sebeket tép fel, netán titkokra derül fény.

Minél inkább láthatatlanná akarjuk tenni a valóságot, annál intenzívebben üzen a létezéséről.

„Fájdalommal jár kivenni a golyót a testből, de ha a testben marad, megpusztulunk” – mondja Gerlóczy Márton, aki a családja testéből szedi ki a „golyót” legújabb regényében, Az örvényben, miközben szétszálazza annak kusza viszonyait, és utánajár, ki is az ő valódi apja. Azt pedig, hogy ez még az olvasónak is fájni fog – nemhogy a családjának –, garantáljuk.

„Leélt ezután egy életet a háborús veteránok poszttraumásstressz-betegségének szinte minden tünetével a hétköznapjaiban: kiszámíthatatlan dührohamokkal. Depresszióval. Elidegenedettséggel. Állandó felfokozottság érzésével. Alvászavarokkal. Jelek, amiket én magam, a dédunokája is felismertem magamon fiatal felnőtt koromban gyakran. És sosem volt magyarázata. Semmi külső okom nem volt szorongásra, álmatlanul töltött éjszakákra. Nem volt oka, előzménye a számomra is váratlanul fel-fellángoló indulataimnak sem, amiket nehezemre esett zabolázni.”

„Leélt ezután egy életet a háborús veteránok poszttraumásstressz-betegségének szinte minden tünetével a hétköznapjaiban: kiszámíthatatlan dührohamokkal. Depresszióval. Elidegenedettséggel. Állandó felfokozottság érzésével. Alvászavarokkal. Jelek, amiket én magam, a dédunokája is felismertem magamon fiatal felnőtt koromban gyakran. És sosem volt magyarázata. Semmi külső okom nem volt szorongásra, álmatlanul töltött éjszakákra. Nem volt oka, előzménye a számomra is váratlanul fel-fellángoló indulataimnak sem, amiket nehezemre esett zabolázni.” Nagyon izgalmas hétindító írást hoztunk:

„Tizenhat év alatt számtalan embert láttam sarokban, nevelőiben zokogni, miután rájöttek, hogy ez a munka nem azt jelenti, hogy szeretem a gyerekeket, megmentem őket, és miért nem megy.”

Szép, ódon keretbe foglalt, súlyos történet ez hét gyermek elvesztéséről, és az újra és újra megszülető reményről.