–

„– Hol vannak az emberek? – kérdezte később a kis herceg. – Itt a sivatagban olyan egyedül van az ember.

– Nincs kevésbé egyedül az emberek közt sem – mondta a kígyó.”

1. Megtapasztalni az egyedüllétet egyáltalán nem ijesztő. Igazán akkor volt rá alkalmam először, amikor egyedül maradtam a fájdalmammal.

„Aki hiú, az csak a dicséretet hallja meg, soha mást.”

2. Hiú voltam. Aztán kihullott a hajam, és továbbra is hiú maradtam, mert csak az érdekelt, melyik parókában mutatok a legjobban. Végül megláttam az igazi arcomat, ami sokkal szebb, mint hittem volna. Már nem vagyok hiú többé.

„Az ember, ha olyan nagyon-nagyon szomorú, szereti a naplementéket.”

3. Gyerekkoromban – alig négyéves lehettem – ültem nagyapám karjában, aki vitt haza anyámékhoz, és a nap az utcánk végében tért éppen nyugovóra. Ekkor megszólaltam: „Najuka, látod, milyen szépen megy le a nap a látóhatáron?” Azt hiszem, abban a pillanatban sírni kezdett…

„Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.”

4. Nem értették az emberek, hogy miért vagyok vele, hiszen nem tudott járni, és idősebb is volt nálam jó húsz évvel. De én szerettem. És szépnek láttam. Ugyanolyan szépnek látom most is, mert van hozzá közöm.

„Két-három hernyót el kell tűrnöm, ha meg akarom ismerni a pillangókat.”

 5. Hernyó voltam, csúnya hernyó, aztán eltűntem egy álarc mögé, és most újra itt vagyok. Nem ugyanaz az ember, nem ugyanúgy. Sokkal szebben, sokkal szelídebben.

„Jócskán akadt dolgom a fölnőttekkel. Közvetlen közelről láthattam őket. És nem mondhatnám, hogy ettől jobb lett róluk a véleményem.”

6. Az emberek nem tudják, mit beszélnek. Szomorú leszek miattuk, amikor a durva és bántó véleményüket olvasom a zsidókról, a melegekről, a bevándorlókról vagy bárki másról, aki különbözik tőlük. És közben Isten nevével takaróznak. De én azt hiszem, nem is ismerik igazán Istent, hiszen akkor nem bántanának másokat.

„Ha azt mondjuk a fölnőtteknek: »Láttam egy szép házat, rózsaszínű téglából épült, ablakában muskátli, tetején galambok…« – sehogy sem fogják tudni elképzelni ezt a házat. Azt kell mondani nekik: »Láttam egy százezer frankot érő házat.« Erre aztán fölkiáltanak: »Ó, milyen szép!«”

 7. Volt rajtam egy szép új ruha, amitől a barátnőm elalélt, hogy mennyire jól áll. Aztán amikor megmondtam neki, hogy turkálóból van, akkor sajnálkozva nézett rám, és láttam rajta, hogy ezt gondolja: „Ó, szegény, ez olyan ciki.”

„– Nálatok – mondta a kis herceg – az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek.

– Nem találják meg – mondtam.

– Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák…

– Minden bizonnyal – feleltem.

– Csakhogy a szem vak – tette hozzá a kis herceg. – A szívünkkel kell keresni.”

8. Azt hiszitek, hogy a boldogságért rengeteget kell melózni vagy kergetni kell, vagy ami még rosszabb, meg lehet venni. Mindegyik butaság. Ha boldog akarsz lenni, akkor tárd ki a karod, hunyd be a szemed, szívd be mélyen a nap illatát, és legyél hálás azért, hogy mindezt megteheted.

„De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak. […] Mert én ott lakom majd valamelyiken, és ott nevetek majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked, olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak! […] S ha majd megvigasztalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem. Mindig is a barátom leszel.”

9. Nemrégiben volt a legjobb barátnőm 31. születésnapja. Együtt nőttünk fel, születésünk óta ismerjük egymást. A hosszú betegségem után most először vallott nekem színt – könnyek között – arról, hogy amikor kiderült a rettenetes diagnózisom, segítséget kellett kérnie egy pszichológustól. Nem volt képes egyedül feldolgozni. Annyira rettegett attól, hogy meghalok. Elmesélte, hogy ugyanazokat a tüneteket produkálta, amiket én a terápiák alatt, csak azért, hogy enyhítsen a fájdalmamon. Azt hiszem, ő az én ragyogó csillagom, és én vagyok az ő ragyogó csillaga. Örökre.

„A nagyok semmit sem értenek meg maguktól, a gyerekek pedig belefáradnak, hogy örökös-örökké magyarázgassanak nekik.”

10. Amikor megszületünk, mindent tudunk az életről. Nincs bennünk félelem, bizalmatlanság, rossz érzések és szorongás. Aztán jönnek a fölnőttek, és elrontanak bennünket. Nem kéne hagyni, hogy a gyerekeinkkel is ez történjen…

„Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz. […] Ha, teszem azt, délután négykor érkezel, már három órakor elkezdek boldog lenni. Amint halad az idő, egyre boldogabb leszek. Négy órakor már izgulok és nyugtalankodom; felfedezem a boldogság árát! De ha meghatározatlan időben, bármikor jössz, sohasem fogom tudni, melyik órában öltöztessem ünneplőbe a szívemet…”

 11. Várni Őrá maga volt a boldogság. Közben tettem a dolgom, írtam, olvastam, ebédet főztem, amit eltettem neki, hogy később örüljön, amikor megmelegítem a lábosban. Vártam, hogy lássam az arcát, amikor megeszi, és közben csendben van, mert ízlik neki. Vártam, hogy azt mondja, vártalak.

„Miután reggel gondosan rendbe szedte magát az ember, gondosan rendbe kell szednie a bolygóját is.”

12. Már jó egy éve hajnalban kelek. Azóta, amióta kijózanítottak az orvosok a diagnózissal. Nem akarok lemaradni semmiről. Kimegyek a fürdőbe, megmosom hideg vízzel az arcom, megvizsgálom, mennyit nőtt a hajam, majd elkészítem a reggelimet, belekutyulom az erősítő porokat a kávémba, az orvosok azt mondják, ettől jobb lesz. Én meg hiszek nekik, de azért abban is hiszek, hogy ha rend van körülöttünk, akkor az meglátszik a környezetünkön is. És ez is kell a gyógyuláshoz.

 

Illusztráció: Le Petit Prince/Paramount Pictures (2015). Rendezte: Mark Osborne