A szerdák lettek a szertartásos napok.
Ilyenkor pontosan végzem a feladatomat. Sőt, tulajdonképpen nem is feladat ez. Inkább lekapcsolódás a valóságról. De nem oly módon, ahogy a meditálók szoktak, hanem minden szerdán módszeresen elfelejtem, mi történt velünk. 
(Kora estére elcsendesedem. Hattól már a telefont se veszem fel.)

Olvasni kezdek, odakészítek egy teát (friss menta, ez most a kedvenc, de ennek semmi köze hozzá), és lejjebb húzom a redőnyt, aztán sorban felkapcsolom a kislámpákat. A lakásban több lámpát is elhelyeztem bizonyos sarkokban. Amikor bepakoltam őket a költözésnél, még nem tudtam, milyen jelentőségük lesz ezeknek a világítótesteknek.

Odakint az építkezés is elcsendesedik ekkorra, az utcán kevesen járnak, nem jöttek vissza a turisták, az üzletek fele bezárt, a Váci utca romantikus lett, pedig korábban semmi pénzért nem költöztem volna ide. 

Hálóinget veszek, egy régi, kinyúltat, ami az övé volt. Úgy hoztam el a temetés után, akkor még rajta volt az illata, most már csak az eco friendly öblítőmet érzem, de minden alkalommal, ha ezt viselem, eszembe jut az az összetéveszthetetlen finomság, ami belőle áradt. (Az ember imádja szagolni az anyját, visszabújni belé – bárcsak lehetett volna jóval többször.)

Bekrémezem a karom meg a lábam, ahogy ő csinálta esténként, gyerekkorunkban, és mi rendszerint végignéztük ezt a folyamatot a húgommal. Halványan elsimítom magamon a finom, puha krémet, pont úgy, ahogy ő csinálta. Ez most a közös szertartásunk része lett, meg csendben lenni.

Nincs tévé, nincs mobil, nincs zaj, csak ő van meg én, mi együtt, ilyenkor találkozunk.

Nem sírok, ezt az egyet megígérem. (És be is tartom.) Nehéz lenne, meg utálná is, az élet nem arra van, hogy bömböljünk, hanem arra, hogy éljünk, szeressünk, boldogok legyünk, hiszen a nevében is benne van, mit vár el tőlünk. És a sírás meg a szomorúság, az minden, csak nem élet. (Ezt az ember egyébként olyankor is megtanulja, amikor nem az anyja tanítja meg közvetlenül a halálával, hanem, mondjuk, az apja azzal, hogy még az életében halálra ítélte magát a némaságával, a csökönyösségével és a szomorúságával.)

A cikk a hirdetés után folytatódik!

A lakás közben igazi otthon lett, pedig nem is az enyém. Anyám is csak egyszer járt itt, pedig lehetne bárhol máshol is, ahol otthonosabb a környék, mégis ez lett az otthonom, hosszú idő óta, talán húsz év óta először. Milyen sokáig bolyongtam, és mennyire nehéz volt megérkezni.

Sose hittem volna, hogy majd a gyászom közben lelek otthonra is.

Gyertyát gyújtok, de nem azért, mert hiszek benne, hogy a halottaknak gyertya kell, hanem mert látni akarom a lángot, ahogy körülöleli a lélegzetem, és nem lobban el. 

Ez a láng az anyukám most, pontosabban minden szerdán. Szelíden és halkan lobog, bármikor vége lehetne, de nem alszik el, őriz engem, ahogy ő tette mindig.  

 

Verset olvasok. Simon Márton: Van, megjelent a Rókák esküvője című kötetben, Jelenkor Kiadó, 2018. Marci tudja, miről beszél, hiszen ő is, úgy, mint én, csak ő jóval korábban, lényegesen fiatalabb korában. Hangosan olvasok, egyszer, kétszer háromszor, és akkor eszembe jut, milyen volt, amikor százszor kellett elolvasnia a Süsüt, és közben simogatnia a hátam, és amikor már azt hitte, elaludtam, akkor megszólaltam, hogy „Egyszer”, mert azt nem tudtam kimondani egyévesen, hogy még egyszer, de anyám pontosan tudta, mit akartam kifejezni. 

Honnan tudják az anyukák, mit beszél a gyerekük, aki még alig ismeri a szavakat? Az anyukák a legdurvább kódfejtők a világon.

Rájuk lehetne bízni a legbonyolultabb feladványokat, amit egy kémnek se sikerül kitalálnia. Mit nekik CIA meg FBI meg jóisten tudja, mi! Az anyukák a legprofibbak. 

És hogyan képes az én anyám még a halál másik oldaláról is üzenni, és érteni engem? Ha elhinném, hogy mindent hall és mindent lát, akkor simán érteném is, de így, hogy ez nem biztos? Szinte felfoghatatlan ez a képessége. 

Mint amikor letekert 165 kilométert tizenkét óra alatt, azt se hittük el. Nekünk még Tiszalökről is nehéz volt átmenni Vasváriba, pedig az csak nyolc kilométer, nevetséges táv az övéhez képest. Kis levelibékák, mögötte alaposan lemaradva, brekegtünk, meg fújtattunk, alig bírtuk ki, csenevész tinédzserek. Anya meg elöl az izmos lábával, kacagott hátra: „Mi van, nem bírjátok?”

Hát nem bírtuk. Sose bírtuk utolérni. 

Most se érlek utol, anya. Itt ülök szerdánként a lesötétített lakásban, a hangulatfények bekapcsolva, te vagy a gyertya előttem, szomorú, kortárs verseket olvasok egyszer, kétszer, háromszor (már ki tudom mondani a még egyszert is), aztán felveszem videóra, és meghallgatom vagy százszor, mert ilyenkor hozzád beszélek, beszélek kifelé magamból, hogy ne fájjál annyira. Így terápiázom magam. Hú, de elmesélném, hogyan is működik ez, biztos érdekelne. Meg elmesélném, hogy boldog is vagyok, mert a szereteted szinte szétárad bennem, és sokkal jobban engedem, hogy áramoljon, amióta elveszítettünk.

Csak ilyenkor szerdán pontosan tudom, hogy itt ülsz velem, és tuti brenkó vagy, hogy nem hallom, amit dumálsz. 

Szentesi Éva

Az első részt ITT, a másodikat ITT, a harmadikat ITT, a negyediket pedig ITT olvashatjátok el. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/M.