–

Szerelmet már nem vallhat az ember annak, akitől elvált

A legfontosabb dolgokat kimondtuk egymásnak az elmúlt években. De most úgy éreztem, mégis összegeznem kell. És valamilyen vallomás lett belőle.

Kicsit furán néztünk egymásra, aztán összeölelkeztünk gyorsan, röviden, beszéltünk még pár szót aktuális dolgokról (közelgő ünnepek, gyerekek), majd elköszöntünk. Minden megy tovább, mindketten megyünk tovább, úgy, mint eddig. Négy éve külön élünk, de hivatalosan ezen a napon váltunk el. Már nemcsak mi mondtuk ki, hanem a bíróság is.

Hazaérve úgy éreztem, le kell ülnöm, és meg kell fogalmaznom, amit már oly sokszor megfogalmaztam magamban.

Hogy ami most véget ért, valójában az életem legfontosabb és alighanem már nem megismételhető része volt.

És ezt meg szeretném köszönni. Neki, akivel megosztottam, aki megosztotta velem. Kimondtam és leírtam, miért marad örökre meg bennem a csalódás mellett a hála is.

Lássuk!

Hát először is: elég valószínű, hogy (ha társam még lesz is ezután) senki nem áll már ennyire közel hozzám az életben, és senkihez nem fogok így kötődni. (A gyerekeink persze más esetek, hozzájuk máshogy kötődünk.) Volt egy társam, abban az időszakban, amiben mégiscsak az életem legaktívabb és legfontosabb részét éltem. Senki más nem nevelt, alakított, változtatott úgy, ahogy ő, egész életemben, legfeljebb a szüleim, máskor, régen, gyerekkoromban.

Rengeteget tanultam ebből a kapcsolatból. Ami talán a legfontosabb: soha, senkire nem számíthattam és nem is tudok már számítani úgy, ahogy a volt feleségemre számíthattam azokban az években, amikor igazán együtt voltunk.

Mindig tudtam, és soha nem kellett csalódnom ebben a tudásban, hogy az első és utolsó mentsvár, ha valami problémám van, az, hogy vele meg tudom beszélni, és ami még fontosabb: hogy ő mellettem lesz a dologban, akkor is, ha nem érti igazán, mi a problémám, akkor is, ha legbelül nem érzi át. Ez hihetetlen érzelmi biztonság volt. Amikor vége lett, egyedül maradtam, mint a ténfergő gyerek a forgalomban. A kapcsolatunk jelentette stabilitás azóta is hiányzik, de tudomásul vettem, hogy ez már így lesz.

Sosem boldogultam könnyen egyedül döntési helyzetekben, ma sem. Ezért jelentett olyan sokat, hogy ő ott volt, amikor valamiről meg kellett kérdezni valakit, amikor biztatás kellett – vagy amikor egyszerűen csak azt vártam, hogy más is mondja ki, amit én gondolok.

Társak voltunk lelki értelemben is, ilyesmit az ember nem talál könnyen. És lehet, hogy csak egyszer sikerül igazán az életben.

Sokat hibáztam, és nem tettem eleget a kapcsolatért, főleg az utolsó időszakban. Itt most nem fogom felsorolni a hibáimat, mert ez a vallomás nem (csak) rólam szól. És az önsajnálat nem könnyítené meg a dolgomat. De azt tényleg őszintén bánom, hogy abból a figyelmességből és odaadásból, amit nagyon fontos pillanatokban kaptam, amit teljesen önzetlenül adott nekem a társam, nem tudtam eleget visszaadni neki, amíg lehetett volna. És ezért még egyszer szeretnék bocsánatot kérni, noha megtettem már máskor is.

Mindezzel együtt, volt és van bennem egy egészen bensőséges boldogság is, amikor visszagondolok – igen, még a problémákra is. Egyszerűen nagyon örülök, hogy volt ez a két évtized, hogy egy ilyen értékes emberrel éltem együtt, és csodálatos gyerekeink vannak. A felnőttkorom, életem zenitjének legboldogabb időszaka ez az időszak volt. És most már elég nyilvánvaló, hogy senki mással nem lett volna ilyen.

Én erre, te arra

De bizonyos értelemben már soha nem távolodunk el teljesen egymástól. Azt is hordjuk magunkban a másikból, ami jó volt, azt is, ami rossz. Nem hiszem, hogy ilyesmi egy életben sok kapcsolatban megadatik egy embernek. Szerencsés, akinek igen. És ha kérhetek valamit magamban, az csak annyi, hogy néha ezután is legyen valaki, akihez tanácsért vagy vigasztalásért fordulhatok, ha éppen elhagyom magam.

Elsőként pedig ezután is az az ember fog eszembe jutni ilyenkor, akitől a bíróság előtt elköszöntem, és akitől soha nem tudok elszakadni teljesen.

Mondhatnám, hogy „így legyen”, de minek. Úgyis így lesz.

Somos Ákos

Ha tetszett ez a vallomás, olvasd el Fiala Borcsa írását is ITT, aki tizennyolc év után vált el gyerekei apjától. 

Kiemelt képünk illusztráció