Ahol az egyre szigorúbb körülmények között nemzetközi barátságok csíráznak ki – Élet egy ír élelmiszerraktárban Covid idején

–

2020 karácsonya már Covid-hírekkel telt 

Olvastuk, hallottuk mi zajlik Kínában. És tiszta erőből próbáltuk elhitetni magunkkal, hogy ez a csúnya, kellemetlen, ijesztő probléma ott marad szépen, jólnevelten, ahol világra jött. Mintha nem hálózta volna be az eget milliónyi repülőjárat, mintha nem vált volna természetessé az emberiség számára a „jövök és megyek”, az utazás minden lehetséges okból, legyen az munka, magánélet, nyaralás, hobbi, sport, tanulás, akár csak egy koncert vagy egy meccs… Magyarországon. Írországban. Bárhol.

Az ír szigeten és főleg Dublinban sok a vendégmunkás, egy raktárban a dolgozóknak akár a 80–90 százaléka az. És nem csak Európából érkeznek. Vagyunk itt minden földrészről. Csak említésképpen: lengyelek, litvánok, románok, horvátok, csehek, magyarok, moldávok, angolok, brazilok, kongóiak, nigériaiak, törökök… S ők, ha a karácsonyi túlterhelt időszak miatt nem sikerül kivenni a szabadságot, hát januárban, februárban utaznak haza, hogy találkozzanak a családjaikkal.

Még optimistán: azért remélem, mehetek. S aztán – már aggódva: remélem, jöhetek vissza…

Adminisztráció, kordon és matricák

2020 február végén már kitöltendő papír várt minden visszaérkezőt. Rögzíteni kellett, jártunk-e bizonyos országokban (például Kínában), találkoztunk-e tudhatóan Coviddal fertőzött emberrel, vannak-e tüneteink. Ezt a papírt nemcsak a visszatérőknek kellett kitölteni, hanem később már azoknak is, akik teljesen más jellegű betegség miatt maradtak otthon, akár csak pár napra. Sőt – szabadságigényléskor meg kellett adni, hogy tervezünk-e külföldi utat, és ha igen, hova.

Így kezdődött. 

Érthető volt, logikus, átlátható, egy plusz formanyomtatvány, de hát annyi van úgyis, nem lepődött meg rajta senki igazán.

A falragaszokon sem. Moss kezet! – szólított fel, „Keep social distance” (tarts távolságot), és tájékoztató a szimptómákról. Helyesebben, tájékoztató mindenről, és a „minden” a Covidot jelentette. A legfrissebb kormányzati hírek röviden, kiemelve azt, ami minket dolgozóként érinthet. A rendelkezések – munkába járásra, tömegközlekedésre, megbetegedés esetén teendőkre, a támogatásokra, a „hogyköhögjre” és a „nefogjkezetre”… Ez utóbbi fájt.

Fizikai munka, kabátban, kesztyűben dolgozó emberek – nem tapogattuk egymást azért percenként. De jó volt látni és átélni, amikor két férfi, két jó barát karácsony után találkozik, lengyel az egyik, ír a másik, és ölelkezve üdvözlik egymást nagy örömmel.

Vagy hogy milyen jó volt puszit adni moldáv kolléganőmnek az általa sütött kalácsért, amilyet még sosem láttam és sosem ettem. De most ezt sem szabad. Már nem.

Aztán a sorra érkező változások. A kézfertőtlenítők, mindenfelé, minden ajtónál, minden folyosón legalább két helyen, az étkezőben több is. A munkakezdés. Bemegyünk – reggel hét óra. De nem stimmel valami, nem tudunk becsekkolni, kordon vezet csigavonalban a raktáriroda ablakáig, felfestés a földön, két méter távolságtartás. Furcsa, zavarbaejtő. Ahogy az is, amikor az úgynevezett „social distance support” ellenőrök nézik, hogy munka közben betartjuk-e egymástól a kötelező távolságot.

Érzékelhető azért: próbál a cég segíteni abban, hogy ne csak a kényszert érezzük, a kellemetlenséget. Sok dolgozót a 100 százalékot meghaladó teljesítményért járó bónusz motivál, ám könnyű ezt elveszíteni, ha a távolságtartásra kell figyelni. De átszervezik a sorokat, elkülönítve az embereket, akik így egymástól távolabb, párhuzamosan haladva, gyorsabban tudnak dolgozni. Még kellemesebb a plusz fizetés, a plusz étkezési támogatás. Három hónapig, mert azt hitték, hittük, ennyi: három hónap alatt azért igazán le lehet győzni a vírust, nem? És valóban, jött később némi könnyítés. Ez azonban csak kint, az utcán látszott, a városban, amikor újra kinyitottak a ruházati boltok, sport- és lakberendezési áruházak, amikor újra be lehetett ülni egy pubba, és megint jártak iskolába a gyerekek. A kormány könnyített, de nem a munkahely. Egy napi huszonnégy órában élelmiszerraktározással, pakolással és szállítással foglalkozó cég nem engedhette meg magának a legkisebb lazítást sem.

Aminek hatására egyre rigidebb hellyé kezdett válni. Átrendezték az étkezőt is, újra és újra, egyre biztosabbá téve, hogy ne üljünk egymáshoz túl közel. Megváltozott a munkaidő-beosztás is. A korábbi három megszokott kezdési időpont helyett már majdnem minden órában lett egy – minél kevesebb ember érkezzen egyszerre, és ebből fakadóan minél kisebb legyen a tumultus belépéskor, távozáskor, étkezéskor…

 

Amikor már a Temple Bar is csöndes és kihalt

Fásultabbak és cinikusabbak lettek az emberek, de mint valami mantrát ismételgettük egymásnak: „Egy szavunk sem lehet. Nekünk van munkánk”. Mert közben mindenkinek volt olyan ismerőse, hozzátartozója, jó barátja, akinek megszűnt a munkahelye, soknak talán véglegesen. A vendégmunkások jelentős része dolgozott hotelekben, vendéglátóhelyeken, ruházati boltban, vagy épp kozmetikusként, fodrászként. Ők hónapok óta otthon voltak már ekkor, és bár kapták a kormányzati támogatást, azt nem tudhatták, meddig, és hogy lesz-e még munkahelyük valaha. Akkor, amikor még a Temple Bar népszerű pubjairól is az a hír járja: sokuk soha többé nem fog tudni már kinyitni, akkora veszteséget okozott neki a vesztegzár. December 24. délutánján elsétáltam arra.

Soha korábban ezen a környéken nem tudtam még úgy végigmenni, délelőtt és késő este, hogy ne lett volna tömeg. Most – pár nosztalgiázó ballagott az üres utcákon, nézték velem együtt a csukott ajtókat. 

Mi viszont dolgozunk. És ha minket megállít a rendőr munkába menet vagy jövet, hogy megkérdezze, mégis mit keresünk az utcán, akkor meg tudjuk mutatni a munkáltatótól kapott papírt: „essential worker”-ek vagyunk (elengedhetetlenül fontos dolgozó). Mint az ápolók, az orvosok vagy épp a tűzoltók. Pedig csak joghurtot, almát, répát pakolunk. 

S milyen jólesik, amikor egyszer a rendőr „Thank you your work”-kel adja vissza a papírt! Meg amikor meglátom az utcán a feliratot: „Köszönjük Írország minden kereskedelmi dolgozójának a munkáját!”. Apróság talán, mégis, jó érzés, hogy valakinek mi is eszébe jutottunk. Nem mentünk életeket, és a fárasztó, idegesítő, frusztráló rendszabályaink miatt úgy tűnik, egy teljes éve nem tudott a Covid sem igazán a közelünkbe férkőzni (alig néhány pozitív, tünetmentes eset volt csak), tehát úgy tűnik, tényleg semmi okunk a panaszra. De a lelkünk kezd elfáradni már, nem jó üres városon menni végig, nem jó minden héten új, még szigorúbb szabályra beérni, nem jó látni egy új feliratot, most már fogat se mossál a munkahelyen, már nem tárolhatod bent az élelmet, ne vedd fel a kollégádat az autóba, és ne vidd haza, mintha már semmit se lenne szabad, ami emberi, ami barátságos, ami közelít ahhoz, amitől jó lehet egyáltalán létezni, netán: másokkal együtt lenni egy munkahelyen. 

Nem mondok ám igazat – volt és van jó

Nem csak a mosolygós rendőr, nem csak egy tábla. Irigykedő kolléga morog, miért kapok könnyebb munkát én, miért foglalkozhatok a kezdőkkel, miért szervezem a sorokat, a pakolást. Dafke kedves vagyok vele. Ő dafke nem az, senkivel. Sosem szólok, addig, amíg egyszer egy kezdőre rá nem förmed. „Legalább őt ne piszkáld, nehéz ez a munka, főleg egy újnak, tudod jól” – kérem. „Légy kedvesebb”. „Nekem az nem megy” – morog. Morog másnap is, de félig poénból odaveti: „A kedvedért megpróbálom.” Mégiscsak megy neki. Megtalál magában, isten tudja hogyan és honnan, valami morcosmedve-kedvességet. S lőn, észreveszik a menedzserek is, jöhet rendezgetni, szervezni. Fülig érő szájjal látom szinte minden nap.

Brazil lányokkal beszélünk, többet, mint régen, aggódva, mert tudjuk – rossz a helyzet, és nehéz nekik, másképp, mint nekünk, lengyeleknek, románoknak, magyaroknak, akik jellemzően családdal élünk Írországban.

Nekik vízum kellett, és többnyire egyedül vannak, öten-hatan ugyan egy lakásban, de család nélkül. Meghat, ahogy huszonéves kolléganőm szomorúan megosztja velem: hiányzik az anyukája. Az édesapja. A húga. Hiányzik, és félti is őket nagyon. Nem jó a helyzet, ott, az óceán távolabbi partján. 

Nehéz ez, de barátságok is alakulnak, időszakos barátságok talán, mégis, ha segít átvészelni egy furcsa, embert próbáló, őrült időszakot, akkor már megérte. S ha pont addig tartanak az ilyen kapcsolatok, mint Örkény rabjának a játéka a hangyával, ki bánja? Ha a vége ennek is az, hogy megszabadulunk ebből az abszurd szabályok közé szorított abszurd élethelyzetből. 

H. Fekete Bernadett

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/DSCimage

A további képek a szerző tulajdonában vannak