„Az önazonosság az, ami a leginkább öltöztet” – Interjú Füzes Eszter divattervezővel, stílustanácsadóval

–

Szóval itt ülök a nappaliban talpig sminkben, fekete blézerben – ha lehetne, mindenhová abban járnék –, hétfő délelőtt tizenegy órakor, és Esztert várom az éterben. Gondoltam, úgy öltözöm fel az interjúra, mintha személyesen találkoznánk, de annak ellenére, hogy jó érzés félretenni a macinacit, mégis feszengek a gondolattól, hogy túlzásba estem. Ez a feszengés alapvetően is jellemzi a külsőmhöz való viszonyomat, és azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. Mint később kiderült, ez ugyanannyira fakadhat a kulturális örökségünkből, mint a mai influenszervilág hatásaiból. Eszter személyisége azonban egy pillanat alatt minden görcsöt felold bennem, és még inkább megerősít abban, mennyire fontos, hogy ne csak a döntéseinkben, az életvitelünkben, hanem a megjelenésünket illetően is az önazonosságra törekedjünk. Akár hétfő délelőtt, otthon is fekete blézerben.

Filákovity Radojka/WMN: Lassan egy éve tart a járványhelyzet, sokan még mindig home office-ban vannak, így adott a kérdés: hogyan hatott a Covid–19 az öltözködésünkre?

Füzes Eszter: Egy kicsit mindenki slamposabb lett, de úgy gondolom – bármennyire szuper volt is egy évig melegítőben lenni –, már nagyon erős a késztetés az emberekben, hogy kiszabaduljanak a négy fal közül. Levenni azonban a melegítőt, és visszabújni az utcai ruhánkba, nagy kontraszt lesz, ami újabb elbizonytalanodást, zavart szülhet bennük a megjelenésünkkel kapcsolatban.

A nők többsége tele van gátlásokkal, görcsökkel a külsejét illetően, és alapvetően nem látja magát reálisan: „túl hosszú a karom, nincs is derekam” – ezek a gondolatok azonban általában nincsenek átfedésben a valósággal.

Sokan csupán nem ismerik a saját adottságaikat, arányaikat, így pedig nem is tudják, hogyan lehetne optimalizálni a testarányaikat, kihangsúlyozni a pozitívumokat.

F. R./WMN: Ez talán azért is van, mert nagyon kevés nő képes úgy szembenézni a meztelen tükörképével, hogy ne csupán a hibákra koncentráljon, hanem a lehetőségekhez mérten objektíven szemlélje azt, akit viszontlát a tükörben. Nekem például ez nem megy.

F. E.: Pedig ez az alapja mindennek – az online kurzusom egyik fontos része, hogy megtanuljuk valóban látni magunkat. Ez egy önismereti munka, de abszolút tanulható, hogyan lehet felismerni, milyen adottságaink vannak, és azokat hogyan használhatjuk ki a legjobban. A testpozitív gondolkodásnak az is fontos része, hogy öltözködéskor ne azon igyekezzünk, hogy elrejtsünk magunkon dolgokat, hanem előtérbe helyezzük a szépet, az előnyöket. Ez pedig segíthet abban, hogy jobban, önazonosabban és magabiztosabban érezzük magunkat.

F. R./WMN: Honnan erednek egyébként ezek a gátlásaink, a torz testképünk?

F. E.: Sokat számít, hogy hol, milyen közegben szocializálódtunk, milyen a szüleink viszonya a saját testükhöz, illetve milyen volt a mi testünkhöz. Azok a visszajelzések is hatnak az emberre, amiket a párkapcsolataiból kapott, ahogyan a mostani influenszerkultúra is, ami szerintem iszonyúan káros.

Az Instagramon ugyanis nagyon kevés az igazi karakter; az influenszerek többsége nagyjából ugyanazt a nőtípust képviseli, ez pedig nem képezi le a női sokszínűséget, így nagyon negatív hatással lehet az énképünkre.

A magabiztossághoz nem mások megjelenését kell másolni, nem valakiket kell követni, hanem megtalálni a saját utunkat. Mindenki más, így másban és máshogy néz ki jól. Az önazonosság az, ami a leginkább öltöztet.

F. R./WMN: Azzal tisztában vagyunk, mit üzenünk a megjelenésünkkel? Egyáltalán tudatosan kezeljük ezt a kérdést?

F. E.: Egyáltalán nem. Kulturálisan nem fordítunk nagy figyelmet az öltözködésre, és az azzal közvetített üzenetekre – ez talán még a kommunizmus hagyatéka, amikor az öltözködés uniformizált volt. Akik pedig igen, azoknak a nagy része nem csinálja jól, mert nem ért hozzá. Ezzel nincs is semmi gond, hiszen ez egy külön szakma. Attól, hogy nőnek születünk, még nem feltétlenül kell értenünk az öltözködéshez. Szükség van az utánajárásra ahhoz, hogy tudjuk, mi jelenti számunkra a jó megoldást az öltözködést illetően. A megjelenésünkkel kommunikálunk. Az a csomagolásunk, amit ugyanúgy ki kell találni: át kell gondolni, mit képviselünk, üzenünk vele, hová pozicionáljuk magunkat. Az emberek a külsőségek alapján alkotnak elsőként képet rólunk – ha akarjuk, ha nem. Miért ne használnánk hát tudatosan, a saját szolgálatunkra? Az első benyomást nagyon nehéz később felülírni, így fontos, hogy amit mások gondolnak rólunk, az ne a véletlen műve legyen, hanem igenis legyen ráhatásunk.

Az emberek többsége azonban inkább biztonsági játékot játszik, és a komfortzónán belül marad az öltözködésben is; nem mer kísérletezni. Az is jellemző probléma ugyanakkor, hogy általában él egy kép a fejünkben magunkról, amit nagyon nehéz felülírni. Van, aki megszokta, hogy csak szűk fekete nadrágot visel, mert az áll jól neki, holott lehet, hogy tíz éve állt jól. Még mindig ahhoz az énképhez ragaszkodik, pedig már máshol tart sok tekintetben. A ruhatárunk jó esetben nemcsak a testünkhöz, hanem az életstílusunkhoz, adott életszakaszunkhoz, a ritmusunkhoz, céljainkhoz is alkalmazkodik. Így az velünk együtt változik idővel. Fontos tudás, ha valaki látja és követi ezeket a változásokat.

F. R./WMN: Ehhez ma már számos szolgáltatás van elérhető közelségben a nők szélesebb tömege számára: míg tíz éve nagyjából a személyi stylist segítségét a hírességek privilégiuma volt igénybe venni, ma már szinte bárki számára elérhető. Ez sem segített tudatosabbá válni?

F. E.: Épp emiatt nagyon fel van hígulva a szakma. Fontos utánajárni, hogy ki az, akitől tanácsot kérne az ember: hitelességi szempont, hogy milyen vizuális kultúra jellemzi, milyen régóta tevékeny a szakmában. A gardróbodat bárki rendbe rakja, de ha nem segít az önismeretben, szemléletformálásban, akkor hosszú távon nem lesz változás, így egy idő után ugyanúgy ott állnak majd a ruhák felhalmozva a szekrényben.

F. R./WMN: Mert olyan darabokat vett meg, amik valójában nem is passzolnak hozzá.

F. E.:

Azt tapasztaltam a munkám során, hogy a nők a szekrényükben lévő ruhák nagyjából hatvan százalékát nem használják.

Ebből az következik, hogy a ruhák felhalmozása helyett sokkal nagyobb szükség lenne kevés, de tudatosan kiválasztott, jó minőségű, egymással kombinálható darabokra. A fast fashion brandek térhódítása iszonyúan nagy probléma, ami azt idézte elő, hogy nincs is értékük már szinte a ruháknak. Ötezer forintért vehetsz ugyan három pólót, de azok az első mosás után kifakulnak, így behányod őket a szekrényedbe, és többet fel sem veszed. Én a minőségben hiszek; tisztelem a ruhakészítést, és annak minden fázisát: az alapanyagot, a technológiát, a kézműves megoldásokat és az elkészítésre szánt időt. Tudom, mivel jár egy minőségi darab elkészítése, ahogy azt is, hogy egy ilyen ruhát viselni már önmagában felemelő.

F. R./WMN: Itt kerül képbe a tudatosság és a fenntarthatóság: hogy a sok impulzusvásárlás helyett inkább kevés, de jó minőségű darabokra adjunk ki pénzt. Ezt a szemléletmódot azonban még mindig nagyon kevesen követik itthon.

F. E.: Ahhoz, hogy ne csak az ára alapján vásároljunk meg egy-egy darabot, hanem azt is nézzük meg, miért kerül annyiba, hogy tisztában legyünk azzal, mi az ideális számunkra, és csak olyan darabokat vegyünk, amik megfelelnek a testalkatunknak, a színeinknek, céljainknak, nagyfokú tudatosságra, koncepciózus hozzáállásra van szükség. Ennek a kialakulása hosszú folyamat. De, ha fejben megtörténne is a változás, ahhoz a kínálatnak is igazodnia kellene – akkor lenne ideális a helyzet. Erre azonban még nagyon sokat kell várni – ha bekövetkezik egyáltalán.

A tömeggyártás, amivel embereket zsigerelnek ki, a fast fashion darabok minősége és az árazása is nagyon kártékony. Utóbbi miatt sokan nincsenek tisztában egy ruha valódi árával, előállítási költségeivel, azzal a kézműves munkával, amit szakemberek beletesznek, így nem értik, mi kerülhet hatvannyolcezer forintba egy kabáton – holott az még mindig egy alsó középkategóriát jelent. Az, hogy a fast fashion üzletekben tizennyolcezerért meg lehet vásárolni egy kabátot, óriási tiszteletlenség az egész szakmával, a gyártókkal, a tervezőkkel szemben. Körülbelül arra hivatott egy ilyen ruhadarab, hogy ott heverjen a padlón a pormacskák között, mint amikor bemész egy ilyen üzletbe leárazáskor.

F. R./WMN: Mindenki fél a járvány gazdasági vonatkozásaitól. Szerinted ez hogyan hat majd a divatfogyasztásunkra a későbbiekben?

F. E.: Remélem, úgy, hogy tudatosabbak leszünk a választásaink terén.

Ha van jó időszak fenntarthatóbbá tenni az öltözködésünket, akkor az a mostani.

De mielőtt bárki félreértene, nem arról beszélek, hogy csak és kizárólag dizájnertermékeket kell hordani: én például imádom a turkálókat, mert ott még olyan minőségű termékeket lehet vásárolni jó áron, amiket már csak sokkal magasabb árkategóriájú boltokban találni.

F. R./WMN: Annak idején a USE unusednál ti is szembesültetek azzal a problémával, hogy a globalizáció szinte teljesen megölte a könnyűipart itthon; a ruhák előállítási költsége óriási volt, a vásárlói piac azonban elenyésző ehhez képest.

F. E.: Szuper könnyűipara volt az országnak, fantasztikus szakemberekkel, tudással, gépparkkal. Fájó volt látni, hogy mennyire szenvednek, mennyire nincs tisztelve a munkájuk. Nagyon sajnálom, hogy ez a szakmaiság elvész, mert nagy erőssége volt az országnak; nem tartom jó iránynak, hogy mindenki kelet felé halad.

A USE-t azért is kellett megszüntetni, mert egyszerűen nem tudtuk rentábilissá tenni. A fiatal dizájnermárkáknak akkor egyáltalán nem volt még kultúrájuk, anyagi támogatottságuk, értékelésük, bármilyen hátterük itthon, amikor mi elkezdtük. Nem volt előttünk példa azzal kapcsolatban, hogyan lehet egy márkát gazdaságilag is jól vinni. Ahogy abból a szempontból sem, hogyan kell megtervezni egy kollekciót, miből kell állnia, hogyan kell egymással kompatibilisnek lenniük a daraboknak, és még sorolhatnám. Mindent a saját bőrünkön kellett megtapasztalnunk, ami nagy nehézség volt.

F. R./WMN: Ennek ellenére is egy példaértékű sikersztorinak számít, amit befutottatok vele.

F. E.: Persze, voltak jó ráérzéseink, és amit letettünk az asztalra, sok helyre elvitt minket. Csúcs volt, hogy az egyetemen gondoltunk egyet, és megcsináltuk, amit szerettünk volna. A ruhákat, a brandet tekintve összességében én is egy sikersztoriként élem meg, sok mindenkinek szolgáltunk példaként; jó időszak volt. Megvolt a helye annak, hogy megalakult, ahogy az is reális döntés volt, hogy vége lett. Most, ebben a világban egy divatmárkát fenntartani, elképesztő mennyiségű pénzt emészt fel, emellett állandó stresszt és megfelelési kényszert jelent. A divatszakma nagyon kemény közeg.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

USE unused (@useunused) által megosztott bejegyzés

F. R./WMN: Szerinted nőként hogyan lehet megmaradni és érvényesülni benne?

F. E.: Őszintén? Nem tudom. Az biztos, hogy iszonyú áldozatokat követel, az pedig, hogy ennek élsz és nem családot alapítasz, nem gyereket nevelsz, a legnagyobb mind közül.

F. R./WMN: A divatszakmában töltött több mint tíz év hogyan hatott a testképedre?

F. E.: Elég károsan.

Akaratlanul is hat az énképedre, ha hosszú évekig azt tapasztalod, hogy a tizenhat éves csontsovány lányok az etalon. Még akkor is, ha nem modellként dolgozol, hanem a kifutó másik oldalán állsz tervezőként.

Mindig ki voltam készülve például a forgatásoktól, fotózásoktól, kövérnek láttam magam, amiért nem jött rám az S-es ruha. Persze nagyon egyéni dolog, kire hogyan hat ez a közeg, ha benne dolgozik, mindenesetre teljesen kizárni magát nem tudja belőle az ember.

F. R./WMN: A USE után mégis megmaradtál a divat közelében; stílustanácsadással foglalkozol a saját stúdiódban. Borbély Alexandra és Jakab Juli is a klienseid között volt: Szandrát az Oscarra, Julit pedig a többi között a velencei filmfesztiválra öltöztetted. Mi alapján választasz ruhát egy-egy ilyen eseményre?

F. E.: A Drakulics elvtárs című film jelmeztervezőjeként ismerkedtem meg Nagy Ervinnel, ő kért fel, hogy segítsek Szandrának ruhát választani az Oscarra, amit végül meg is vett neki ajándékba. Nagyon rövid időnk volt megtalálni a megfelelő darabot, de szerencsére eléggé leszűkítette a kört, hogy milyen szabást, anyagot tudtam elképzelni Szandrán, illetve mi az, ami az Oscarra is megfelel. Így esett végül a választás egy gyönyörű Monique Lhuillier darabra.

Jakab Julinál a Laokoon Film kért fel rá, hogy állítsak össze egy alapruhatárat neki a filmes sajtóeseményekre, nagyobb filmfesztiválokra. Mivel számomra Juli egy igazi hetvenes évekbeli karakter – aki a magánéletben is így öltözködik –, vele turkálóba mentünk, az ott vásárolt ruhákat pedig egy varrónővel alakíttattuk rá. Így állt össze a ruhatára a kisebb sajtóeseményekre, a vörös szőnyeges megjelenésekre pedig egy különleges, fehér strasszos, palástos haute couture ruhát választottunk, ami nagyon illett a személyiségéhez.

F. R./WMN: És itt visszatértünk ahhoz a gondolathoz, hogy mennyire fontos, ha a megjelenésünk összhangban van a személyiségünkkel.

F. E.: Ettől függ leginkább, mit tud az ember igazán jól, harmonikusan és önazonosan viselni. Ez a magabiztosságunk kulcsa.

Filákovity Radojka

Képek: Chripkó Lili/WMN