„Ha még egyszer le kell ide ülnöm… végem” – Egy év Zoom-tanításának tapasztalatai
Ha egy évvel ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy Zoom, akkor biztos furcsán néztem volna rá, nem értettem volna, mit akar a „közelítéssel”. Ha pedig azt állítja valaki, hogy hónapokig egy ilyen nevű online felületen fogok tanítani, interjút adni, beszélgetni, előadást tartani, és a mindennapjaim szerves része lesz, akkor még el is hajtom valahová. Aztán most mégis itt tartunk. Lassan egy éve, hogy az ország, a világ bezárt, a koronavírus tombol körülöttünk, mi pedig a digitális platformokra helyeztük át a munkánk és az életünk nagy részét. Fájdalmasan szomorú ez, de nem volt mit tenni, adaptálódni kellett az új helyzethez. Balatoni József írása.
–
Az első pár hét izgalmas volt a Zoommal való kapcsolatomban
Próbáltuk megismerni, felfedezni egymást, bár ez eléggé egyoldalúan, inkább csak részemről zajlott, a felületet pont nem érdekelte, hogy engem megismerjen. Szépen, lassan igyekeztem rájönni arra, hogyan is működik, megfejteni az elsőre megfejthetetlennek tűnő rendszert.
Aztán egyre közelebb kerültem hozzá, már nem kaptam frászt a szó hallatán.
Rengeteget segített, megkönnyítette az amúgy egyáltalán nem könnyű digitális oktatást, digitális életet. A gyerekekkel közösen megértettük, hogyan kell némítani, képernyőt megosztani, táblára írni. Aztán jöttek a magasabb szintek, a „breakout room”-ok használata, amivel nagyon jól lehetett csoportos, páros feladatokat végezni. A korona pedig az volt – nem, nem az, hanem a valódi korona –, amikor élő Zoomot közvetítettünk a Facebookon. Szóval úgy tartottam élő előadást, hogy közben streamként kikerült a közösségi oldalra is.
Aztán jött egy törés a kettőnk viszonyában: elkezdtem rosszul érezni magam, ha megláttam
Sőt, szinte gyűlöltem a felületet. Besokalltam, elég volt. Nem bírtam magam rávenni, hogy odaüljek, és újabb – kis négyzetekben figyelő – embereket nézzek. Gondolom, nagyon sokan voltunk, vagyunk így ezzel.
Mert ideig-óráig jó, egy darabig izgalmas, de aztán elkezd terhes lenni. Hiányzik minden, ami a régi életünkre jellemző volt. Olyan dolgok is, amik esetleg akkoriban idegesítettek minket, most pedig visszasírjuk.
A csúcs- vagy mélypont pár hete jött el: tartottam online órát, részt vettem félévzáró online értekezleten, volt egy online meetingem, beszélgettem diákokkal online, és ehhez jött még egy hosszabb online szülői értekezlet is. Mindezt egyetlen nap alatt. Akkor éreztem azt, hogy ha még egyszer le kell ide ülnöm… végem.
Még most sem az igazi, de muszáj volt erőt vennem magamon, és folytatnom
Addig pedig marad a remény, hogy nemsokára tényleg vége. És ha nem is ugyanúgy – mert rengeteg tapasztalattal a hátunk mögött és a lelkünkben –, de folytatódhat az életünk. Élőben.
Annyira szerettem volna erről egy humoros cikket írni, hogy legalább egy kicsit mosolyogjunk is néha. Szóval nem fejezhetem be így az írást, nem lehet szomorú a vége.
Kedves olvasó, a vége nem a vége, van még…
A Zoom azért rengeteg vicces pillanatot is hozott nekünk, és gondolom, mindenkinek, aki rendszeresen használja a felületet.
Az első, amit nagyon gyorsan megtanultunk, hogy épp elég, ha csak a felsőtestünk néz ki valahogy, hiszen normál esetben csupán az látszik. Alul pedig a bátraknak a semmi is pont elég.
Én életemben nem meetingeltem még ennyit alsónadrágban, tulajdonképpen előtte sem, soha. Nem tárgyaltam cégvezetőkkel mackónadrágban.
Nem úgy, mint most. Mondjuk, ez lehetne élőben is. Mármint a mackó. Minek az a sok fakszni a ruhákkal? Itt csak egy dologra kell figyelni: ha felállsz, azonnal látszik a nézőknek szemmagasságban, hogy miben vagy. Így történt, hogy ezekben az időkben kicsit többen látták a színes, mintás alsóimat, mint ahány embernek meg akartam volna őket mutatni…
Sőt, azt is elfogadtuk, hogy a családok életébe is jobban belelátunk
Atlétás, ebéd után böfögő apukák, telefonban szomszédasszonnyal veszekedő, és a másik szomszédot szidó anyukák, káromkodó tesók, kamera előtt sétáló háziállatok mind-mind a képernyőre kerültek, és egy idő után már a szemünk se rebbent ezektől.
Arról nem is beszélve, hány őszinte mondat csúszott ki úgy, hogy azt hittük, a mikrofon néma. Nem volt az…
Mondjuk, néha azért hiányozni fog, hiszen a való életben nem lehet kilőni a kamerát, lenémítani a beszélőt, kikapcsolni a mikrofont, és megjátszani, hogy mennyire akadozik a net egy hosszúra nyúlt megbeszélésen.
De egye fene, ezek nélkül is megleszünk valahogy. Csak már ott tartanánk…
Addig pedig a Zoom legyen veletek!
Balatoni József
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/pixelfit
