Szerencsére én tudok otthonról dolgozni. Mégsem olyan egyszerű, mert egy tizennégy éves kamasszal élek, és egy most éppen beteg élettárssal. Mindenkinek segítenem kell, és közben magamnak is, hiszen mindezzel együtt ki kell alakítanom egy saját napirendet. Mert ez nem olyan, mint amikor egyedül vagyok otthon, és csak a munkámra figyelek.

Napok óta követem az oktatási csoportokat, bejegyzéseket.

Napok óta várom, hogy a lányoméknál hogyan fog megjelenni az online, digitális oktatás. Természetesen semmilyen meglepetés nem ért.

Ő is csak azt kapta, mint az ország diákjainak nagy része: tanuld meg ettől eddig, töltsd ki a munkafüzetet, majd lehet, hogy felhívlak, és akkor mutasd meg.

Jobb verzió, hogy csinálj Szabó Lőrincről prezentációt, bár ez nem lesz neki feladat, ha lesz kedve hozzá, megcsinálja. Ötödik osztály óta elvárás, pedig senki sem mondta el, hogyan kell. A töritanár néni kérte először, izgatottan csináltuk, elküldtük, majd nem nézte meg, legalábbis vissza semmit sem jelzett. Nem volt túl motiváló. Ennek ellenére a lányom azóta jobb PPT-ket csinál, mint a tanárnő.

Digitális oktatás.

Óriási felbolydulás van szülői részről, jönnek a kritikák, a fikázás.

Ami érthető, de felháborító is, mint amikor bemegy az anyuka, hogy most akkor jól előszedi a földrajztanárnőt, mert beírta a fiát a füzetbe.

Ki mit várt? Ki mit gondolt? Hogy itt majd egy hét alatt a tanárok megtanulják kezelni a felületeket, és kidolgoznak digitális tananyagokat? Tananyagokat, amiknek az írása, digitális kidolgozása egy külön szakma?

Mondok valamit. Apám, aki egy vidékibb helyen iskolaigazgató, hat éve mesélte, hogy amikor azt kérte a kollégáitól, hogy ha bármi kérdésük, kérésük van, azt innentől e-mailben is küldjék el, többen, legalább hárman tiltakoztak, hogy nekik nincsen e-mail-címük.

Ők nehezen fognak online oktatást végezni.

Azt is tudom, és nem azért, mert a szülőkkel vagyok, hanem mert velük ellentétben szakember, hogy az sem út, hogy „kiadom a tankönyv oldalait, és majd valahogy ellenőrzöm”.

De ezen sem csodálkozom, hiszen az oktatási rendszerünk és azok szereplői nem voltak, nem lehettek felkészülve erre a helyzetre, és meg kell tanulniuk egy új körülményhez alkalmazkodni.

A legdurvább, hogy most olyan helyzet állt elő, hogy nem feltétlenül csak a gyerekeknek kell tanulniuk, hanem az őket tanítóknak is.

És ez nem baj. Mindamellett természetes kellene hogy legyen.

Miközben tanulnak felületeket kezelni, arra tartalmat feltölteni, megosztani, tudniuk kell, hogy ebben a lehetetlen helyzetben minden családnak megnövekedtek a megoldandó feladatai.

Nagyon nehéz megszervezni az életet, alkalmazkodni az új körülményekhez. És igen, nem mindenki képes arra, hogy leüljön a két gyerekével tanulni, hiszen nem tanárok, nem pedagógusok. Szülők.

Mindenkinek új a helyzet, mindenki igyekszik alkalmazkodni, és közben dolgozni, megtartani az állását, háztartást vezetni, nem elkapni a vírust.

Nem jó út számonkérni az első héten, nem jó út elvárásokat támasztani azok irányába, akik most tanulják, hogyan lehetne ez működőképes és hatékony.

Mindenkitől türelem kell most, és megértés.

Sokkal több dolog, eredmény született egypár nap, egy hét alatt, mint hosszú évek során. A tanároknak együttműködniük kell, tudást megosztani, lépést tartani, találkozni a gyerekekkel más formában. Közösségek alakulnak, ami az oktatásban, bárki bárhogy gondolja is, az egyik legfontosabb dolog. Ha nem a legfontosabb.

Mindenesetre én szurkolok, menni fog!

Zebegényi Péter

Kiemelt képünk illusztráció