Kirakatgeneráció

2004 februárjában indult útjára a Facebook. Én négyéves korában csatlakoztam az ünneplők táborához, azt hiszem, az első megosztott tartalmam egy vicces videó volt, amiben két kiskölyök valami békás dalt énekel. Fogalmam sincs, kik voltak azok a srácok, 2008-ban még nem nagyon jutott eszébe senkinek azon gondolkodni, hogy ezzel talán személyiségi jogokat sért. Mondjuk, megkérdezném a mostanra éppen csak felnőttkorba lépő fiúkat, hogy mit gondolnak arról, hogy egy csomó idegen röhögött rajtuk 13 éve.

Aztán ott volt a legendás Facebook-himnusz, ami a mai napig a fülemben cseng, pedig legalább tíz éve nem hallottam (bocs, akinek most okoztam újra dallamtapadást) és ami mai napig sem vesztett sokat mondanivalójából (Facebook is a crime, when people has too much time).

Akkoriban egyáltalán nem gondolkodtunk azon, hogy ki ismerős, ki nem, ki mit lát rólunk, milyen adatokat gyűjtenek be az ostoba kvízeink kitöltésével, és mit fogunk gondolni családos felnőttként az egyetemi évek alatt publikált tivornyázó képekről.

Tényleg mi voltunk az első generáció, amelynek tagjai elkezdték nyilvánosan élni az életüket, ki jobban kitárulkozva, ki kevésbé, de mindenki ott volt.

via GIPHY

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Keblemre, világ!

Sokáig nem nagyon érdekelt az sem, kit jelölök vissza ismerősnek, kit engedek a virtuális privát szférámba. Örültem minden felbukkanó névnek, ami kicsit is derengett valahonnan, még akkor is, ha épp az alattam lévő kisbolt pénztárosa jelölt be, akivel a „készpénzzel vagy kártyával?” párbeszéden túl nem nagyon mélyült tovább a kapcsolatunk.

A Facebook tényleg egy arcregiszter volt, a nevéhez híven, ahol szépen ábécésorrendbe lehetett rendezni minden egyes találkozást az életünkben, akkor is, ha egy néhány perces bemutatkozás volt, és akkor is, ha egész életünkön átívelő barátság. Olyan illúziót keltett, hogy ezáltal semmi és senki nem merül feledésbe, ez pedig érték.

Így jutottam el oda, hogy több mint ezer ismerőst számlált az oldalam, miközben reálisan nézve a memóriakapacitásomat, ebből nagyjából százat tudtam volna megnevezni, és kontextusba helyezni az ismeretségünket. 

Volt, hogy azért kellett még több ismerős, hogy újabb fegyvereket tudjak vásárolni a Mob Warsban, még egy traktorral növeljem a virtuális farmom aratókapacitását, vagy megvehessem a nekem tetsző széket az elképzelt kávézómba. Ezek véresen komoly dolgok voltak akkoriban, volt olyan kollégám az Eurosportnál, aki képes volt adás közben kiszaladni, hogy újabb adag levest tegyen fel főni a gigantikus méretű online konyhájában.

via GIPHY

Az agy rágógumija

Ezek voltak azok az idők, amikor naivan és ártatlanul töltögettük a kvízeket arról, hogy melyik Szex és New York-karakter lennél vagy mi lenne az karibibártáncosnő-neved következő életedben, böködtük egymást virtuálisan, ha a másik még nem válaszolt ezekre az életbe vágó kérdésekre.

Ha azt kérdezte tőlünk a kék felület, hogy mi jár az eszünkben, akkor képesek voltunk olyan banális szavak bepötyögésére, mint hogy „éhes vagyok”, „álmos vagyok”, „unatkozom” vagy hogy mi történt velünk az okmányirodában aznap. Nem akartunk világot megváltani, véleményvezérkedni, gondolatot, politikai és világnézetet formálni. Csempét akartunk a kávézóba meg újabb játékost a virtuális focicsapatba, esetleg lenyomni a mellettünk ülőt a zenefelismerő játékban.

Nem tájékozódásra használtuk a felületet, csak színtiszta szórakozásra.

Az egyén és a közösségi oldal evolúciója

Tizenhárom év alatt az egyetemi kis csitriből éppen a gyereket otthon tanító anyuka lettem, aki közben országot is váltott, és akinek már néha komplexebb kérdéseken is el kell merengenie a fent említett problémákon kívül. A Facebook pedig az ártatlannak hitt szórakoztató platformból a világ eseményeit aktívan befolyásoló politikai tényezővé vált, amely választások sorsát dönti el, polgárháborúk kitörését segíti elő, és vitathatatlanul bűnös az álhírek világméretű és elképesztő gyorsaságú terjedésében. Ne felejtsük el azt sem, hogy az új-zélandi terrorista a Facebookon közvetítette élőben a mészárlását.

Amikor Barni megszületett, még teljesen evidens volt, hogy megosztunk képet róla, ahogy az élete első néhány évéről is. Nem indult még el olyan előremutató, a közösségimédia-felületek használatát tudatosító párbeszéd, mint ami az elmúlt néhány évben sokak hozzáállását változtatta meg, köztük az enyémet is.

Gyárfás Dorka nemrég megjelent cikke gondolkodtatott el újra, már sokadszorra, hogy vajon mit keresek én még itt, ezen a felületen. Miközben sokkal többet tudok arról, hogy mennyire kártékony, milyen függőséget okoz (saját magamon is megtapasztalva), és hogyan fogy el az értékes tartalom belőle.

Hogyan torzítja a valóságképünket és hogyan eteti azokat a nézeteket, amiket magunkénak érzünk, és ezáltal leépíti a kritikus gondolkodásunkat. 

Nyilvános és privát arcom

Most már a privát oldalam mellé kreáltam egy publikust is, így saját magam számára is tisztázva, hogy hol a határ a nyilvános és a privát közléseim között. A privát oldalam pedig szépen lassan elsorvadt, már egyáltalán nem érzem azt, hogy bármilyen személyes jellegű megnyilvánulásomnak ezen a felületen lenne a helye. 

 

Ha valamilyen fotót szeretnék közölni az életemről, arra ott az Instagram. Tudom, ugyanaz a cégbirodalom áll az üzemeltetése mögött, így azt a felületet elsősorban olyan közlésekre használom, amelyek nyilvános tartalmúak és nem bánom, ha olyan emberek is látják, olvassák, akiket személyesen nem ismerek.

A Facebookon a privát oldalam használata tulajdonképpen funkcionális célra redukálódott – azért tartom meg, hogy megmaradjak tagnak abban a néhány csoportban, amik számomra fontos közösséget adnak. Ezen kívül

nagyon tudatosan figyelek arra, hogy ne a hírfolyamban felbukkanó hírekből tájékozódjam, hanem az általam hitelesnek tartott hírportálok saját kezdőlapjáról, ezzel is emlékeztetve magam arra, hogy nem az a valóság, amit a Facebook algoritmusa próbál elém tárni.

A Facebookhoz köthető üzenetküldő applikáció mára levált annyira az anyaapptól, hogy úgy is megmaradjon a kapcsolattartás lehetősége, hogy nem vagyunk ismerősök, így aki valóban kíváncsi rám, beszélgetne velem, az ugyanúgy megtalál üzenetben. Ebből fakad az az újra és újra visszatérő késztetés, hogy folyamatosan újraértékeljem azoknak az embereknek a körét, akiknek hozzáférést adok a privát oldalamhoz. Ezt most már úgy határozom meg, hogy akik olyan közel állnak hozzám, hogy bármikor beengedném őket a lakásomba egy kávéra.

Kik azok, akik amúgy is találkoztak vagy találkoznának a gyerekemmel, ismerik az arcát és nem egy virtuális felületen látták őt először? Ezeknek az embereknek a köre változik, ahogy a való életünkben is változnak a kapcsolataink minőségei. Van, akivel egy-egy életszakaszunkban sülve-főve együtt vagyunk, mert szorosan összeköt minket valami közös megélés, de egy következő életszakaszunkban már semmi átfedés nincs az élettörténeteink között.

Így lett a több mint ezer ismerősből mára kevesebb mint kétszáz.

Ahhoz, hogy képes legyek kitörölni embereket az oldalamról, el kellett fogadnom azt a tényt, hogy teljesen oké elfeledni valakit, és ha valaki nem kap hozzáférést a jelenemhez, az még nem jelenti azt, hogy csökkent volna a kapcsolatunk értéke, a közös múltunk. A jelenünk most nem találkozik, a Facebook pedig erre az életfolyamra reflektál, de a múltunk már a miénk, úgyhogy akinek az emléke méltó arra, hogy tároljam, annak mindig lesz helye a szívemben, ami sokkal fontosabb hely, mint a virtuális profilom.

via GIPHY

A közösségi oldal Marie Kondó-zása

Az emlékeket pedig nem ezen a felületen kell gyűjteni, mégsem akarok minden eddig posztolt tartalmat törölni, egyszerűen csak meg akarom szűrni, ki férhet hozzá ehhez a néhány képkockához a múltamból.

De nem csak a jelent lehet átfésülni, a múlton is érdemes kritikus szemmel, a mai tudásunkkal végighaladni.

Attól, hogy kitörlünk egy mára már kellemetlen fotót, életeseményt, linkmegosztást a múltunkból, még nem hamisítjuk meg azt, egyszerűen csak nem tartjuk méltónak arra, hogy nyomot hagyjunk róla a virtuális valóságban.

Az emlékek újrarendezése, felülvizsgálata azzal az információval felvértezve, amit ma tudunk a közösségimédia-felületek használatáról, szerintem elengedhetetlen.

Így jutottunk el az átgondolatlan, öncélú közlésektől odáig, hogy egyre többen egyre kevesebbet kommunikálnak a felületen, és amit megosztanak, az átgondolt, összeszedett, szerkesztett, és valamilyen céllal történik. Egyre többen veszik komolyan a gyerekekre vonatkozó tartalmak megosztásának szűrését, a gyerekek Facebook közelébe engedését, és látják, hogy évtizedes hatása milyen romboló lehet egy formálódó személyiség önképének alakulására és a társas kapcsolatok minőségének, szociális készségek elsorvadására.

Többen szabadulnánk a kék F betű szorító öleléséből, de még néhány utolsó cérnaszál ott tart minket.

Engem is, de lazulnak már azok az öltések. Azt hiszem, egyre kevesebben tudják jó szívvel azt kívánni neki, hogy sokáig megmaradjon a Facebook a jelenlegi formájában. Inkább több felelősségteljes döntést, komolyabb szabályozást és a profittal szemben inkább az emberiség fejlődését elősegítő intézkedéseket kívánnék neki.

Pásztory Dóri

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/Glen Carrie