–

Íratlan szabály, hogy ha valahol emberek vannak, akkor ott dráma is lesz

Mert nem tudunk létezni nélküle. Szeretjük nyomon követni mások konfliktusait, véleményt formálni róluk, és beleszólni a kimenetelükbe. Sőt, sokan kifejezetten keressük a lehetőségeket, hogy ezt megtehessük: megvesszük a bulvármagazinokat, bekapcsoljuk a Való Világot (bár azt hiszem, a legutóbbi évadot már nem sokan bírták gyomorral), és összeülünk kibeszélni az ismerőseink szakítását. Amióta pedig léteznek széles körben elérhető médiaplatformok, minden napra akad egy vita, amit kivesézhetünk.

A harmincas–ötvenes évek újságolvasóinak ott volt Joan Crawford és Bette Davis, az ő viharos kapcsolatukra még inkább utólag, vagy homályos pletykákból derült fény, míg alig pár évtizeddel később John Lennon és Paul McCartney már nyíltabban, a dalaikon keresztül üzenték meg az eltávolodott barátjuknak, hogy mit gondolnak róla. A kétezres évek elejére már az is teljesen normálisnak számított, hogy az ellenségeskedő felek egyenesen világgá kürtölik, mennyire kevésre tartják a másikat, mint például Lindsay Lohan és Paris Hilton esetében, akik teljes interjúkat adtak a másik vélt vagy valós gonoszságairól,

tavaly pedig a Tiger King című dokurealityban már egy bérgyilkossági kísérletig fajuló online rivalizálás történetét követhettük végig.

És bár a vita helyszíne és módja sokszor változott az elmúlt évszázadban, ezeknek a social media időszaka előtt kialakuló nyilvános konfliktusoknak lényeges közös pontjuk, hogy a főszereplőik többnyire hírességek voltak, vagy valamiképpen kapcsolódtak egy hírességhez.

2021-ben viszont valami mást keresünk

Már nem köt le minket a kiváltságosok elérhetetlen, számunkra irreleváns drámája, inkább olyanokat (vagy olyanokat is) szeretünk nézni, akikhez közel érezzük magunkat, vagy akik egy új szemszögből tudják megragadni a nyilvános dráma műfaját. Az utóbbi néhány évben egyre gyakoribbá vált, hogy celebek helyett teljesen átlagos emberek hétköznapi vitáinak közepébe csöppenünk bele, sőt a közösségi médiában már valóságos iparág kezd kiépülni ezekből a balhékból:

a képernyőnkön felbukkan a nő, aki több kiló csillámot szórt szét az őt megcsaló pasija lakásában, a csávó, aki már a harmadik családját hagyja el, és nyilvánosan veszekszik az ellene szövetkező exeivel, vagy a 16 éves lány, aki a saját hazudozó apjával áll háborúban TikTokon.

Vagy emlékezzünk csak az egy éve kirobbant „magyar balhék” instagramos botrányra, amikor több olyan oldal is megjelent a platformon, amiken a követők által beküldött, sokszor fizikai erőszakba torkolló veszekedéseket posztoltak. De ma már nem is kell idegenek profiljait böngésznünk ahhoz, hogy ilyeneket találjunk: a saját üzenőfalunkon is gyakran ütközhetünk bele (akarva vagy akaratlanul) a volt szerelmespár mindkét tagja által nyilvánosan kitárgyalt szakításokba, vagy elhidegült barátnők passzív-agresszív bejegyzéseibe. Az egyik barátom hetedikes húga számára pedig már teljesen normális, hogy a barátai TikTokon listázzák, éppen kit szeretnek a legjobban, vagy kivel vesztek össze. 

Éltetőnk, a dráma

Önmagában azt, hogy miért vágyunk ennyire a drámára, nem nehéz megmagyarázni. Leköt és szórakoztat minket, mellette pedig remek lehetőség arra, hogy kiszakadjunk a mindennapi életünk monotonitásából, ami most a karantén alatt különösen csábítóan hangozhat. Kíváncsiak vagyunk, hova vezet, ki fogja „megnyerni” a konfliktust, és akkor is szeretnénk tudni a kimenetelt, ha valójában semmi nem köt minket a résztvevőkhöz vagy a vita tárgyához.

A múltban ez az érdeklődés kimerült a nézelődésben, ám ma már sokan nem elégszenek meg ezzel a passzív szereppel. A lehetőség, hogy morálisan elemezzük a helyzetet, és valamelyik résztvevőnek igazat adjunk, eddig is adott volt ugyan, ám az, hogy ennek bármikor könnyen hangot is adhatunk, viszonylag új jelenség.

A világ bármelyik pontjáról beleszólhatunk egy olyan vitába, amiről öt-tíz éve nem is hallottunk volna. Ezek az internetre kipakolt nézeteltérések egyfajta bírói szerepbe emelnek minket; nemcsak hogy teret adnak a véleményünknek, de kérik is, hogy mondjuk el. 

Na de mit jelent ez a jövőnk szempontjából?

Milyen hosszú távú hatásai lehetnek ennek a jelenségnek, és hogyan alakítja a fiatalok konfliktuskezelését? 

A társadalom hangulata már az idők kezdete óta befolyásolta fontosabb események, akár bűncselekmények kimenetelét, a globalizáció következtében viszont sokunk személyes nézeteltéréseit is a nyilvánosság dönti el. És bár egy ember sorsának egyébként sem mások érzelmein kellene múlnia, az előbbiekkel ellentétben ezek a hétköznapi összeütközések, amiket most megmutatunk, kibeszélünk az online térben, általában még csak nem is kapcsolódnak hozzánk, nincsen számunkra jelentőségük. Mégis olyan lazasággal mutogatunk a „hibásra” egy szétment kapcsolatban, mintha a legjobb barátnőnkről lenne szó, miközben csak idegen emberek kiválogatott, megszerkesztett és erősen szubjektív nézőpontját látjuk a képernyőn keresztül.

Pont ez az alulinformált, „személytelen személyeskedés” az, ami miatt azt gondolom, hogy a nyilvánosság ritkán ad bármit hozzá a vitához, maximum fájdalmat és büntetést mér az egyik vagy mindkét félre. 

Jelenleg ugyanis a pillanatnyi közvélemény a világ legnagyobb befolyású bírósága, amely előtt nagyon is könnyű elveszíteni egy ügyet. 

A mai világban egyszerűen nem létezik olyan, hogy magad mögött hagyod a múltad

Amit egyszer kitettél a világ elé, az újra meg újra fel fog bukkanni, hogy emlékeztessen téged a hibáidra. És bár annak nem vagyok ellene, hogy felelősségre vonjunk embereket az olyan viselkedésért, mint a bántalmazás, a zaklatás vagy a gyűlöletbeszéd, de amikor jelentéktelen, hétköznapi konfliktusokat vizsgálunk ilyen kritikus szemmel, az mindig több kárt okoz, mint amennyit használ, különösen, amikor fiatalokról van szó. Mert lássuk be, ezeknek a veszekedéseknek a nagy része pár hét alatt elsimítható lenne, és ha nem kerülnének ki az internetre, legfeljebb két részre szakadna miattuk az osztály, vagy rosszabb esetben elveszítenénk egy barátot. Aztán elfogadnánk a következményeket, tanulnánk belőlük, és fejlődnénk emberként, vagyis merem azt hinni, hogy a legtöbben így tennénk.

De onnantól, hogy bevonjuk a nyilvánosságot, még a legjelentéktelenebb vita is hosszú távon befolyásolhatja az életünket.

Amikor meghozzuk azt a döntést, hogy dokumentáljuk ezeket a konfliktusokat, és közszemlére bocsátjuk őket, azzal létrehozzuk annak a pillanatnyi, dühös önmagunknak egy örök életű klónját, ami folyamatosan fel fog bukkanni, hogy emlékeztessen minket arra, milyenek voltunk.

Talán soha nem fogjuk tudni bizonyítani, hogy már nem az az ember vagyunk, mert a felhő azokat a hibákat is megőrzi, amiket már réges-rég kinőttünk. És bármennyire imádom a szabadságot, amit az internet nyújt nekünk, azt hiszem, ez egy olyan tulajdonsága, amivel a saját érdekünkben jobban tisztában kellene lennünk.

Nyáry Luca

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/pixalot