–

A rendszer csak számokat, statisztikákat lát, amiben értelemszerűen nincsenek emberi érzelmek, mélypontok,

pedig mostanában egyre több van belőlük, egyre több diák depressziós. És még mindig azt várják el tőlük, hogy némán, csendben tűrjenek.

Diákokat kértem meg arra, hogy írjanak arról, milyen állapotban vannak most, milyen gondolatok, érzelmek határozzák meg a mindennapjaikat. Szándékosan nem a saját diákjaimat kértem erre, hogy ne vádolhassanak elfogultsággal. Kaptam bőven olyan mondatokat, amik elgondolkodtattak. Sejtettem, hogy rossz a helyzet, de azt nem, hogy ennyire.

„Egyre inkább azt érzem, hogy hiába az online tér, nincs mellettem senki, teljesen egyedül vagyok, és félek”

Tizennyolc évesen, amikor önfeledten kellene létezni, megélni a szerelmet, a szakítást, a másnaposságot, a semmin való röhögést, akkor ilyen és ehhez hasonló érzésekkel, gondolatokkal kell megküzdeniük a diákoknak. Igen, félnek, igen, magukra vannak hagyva, miközben mindenki azt várja el tőlük, hogy teljesítsenek, küzdjenek, és motiváltak legyenek. Az elvárások pedig figyelembe sem veszik azt, amikor valaki így érzi magát:

„Lassan egyetlen biztos pont sem marad az életemben”

Pedig számtalan diák látja így magát ma. Mi hiába győzködjük őket, hogy minden szuper, minden rendben lesz, ők is, mi is tudjuk, hogy ez nincs így.

Ráadásul egyre jobban idegesíti őket, hogy próbáljuk velük elhitetni azt, amiről tudják, hogy hazugság. Csak mert azt gondoljuk, hogy ha pozitívak vagyunk, akkor ők is azok lesznek. Hát nem, nagyon nem.

„A tegnapi napom fénypontja az volt, hogy kinéztem az ablakon”

Egy ilyen mondatnál az ember szíve és gyomra is összeszorul. Életvidám, pörgős fiatalok a szemünk láttára fordulnak be, fásulnak el, és mi végignézzük, hagyjuk és tűrjük. Tudom, világjárvány van, de attól még emberség lehetne. Mert azt nem vette el a Covid, azt mi hagytuk magunk mögött. Mi kimehetünk, mi dolgozhatunk, nekünk van mit csinálnunk kint is. Ők pedig bent ülnek a lakásban, bámulnak egész nap egy monitort, egyedül tanulnak. 

„Tegnap kimentem az utcára, és szerintem elfelejtettem, milyen kint lenni”

Hányan, de hányan éreznek most így. Persze, nekünk is nehéz. De ők kamaszok, akiknek most forr ki a személyiségük – egy ilyen nyomorúságos helyzetben. Azt mondjuk, figyelünk rájuk, ám inkább csak számonkérünk dolgokat tőlük, elvárunk. Semmi mást nem teszünk. 

„Kezdem magam úgy érezni, mint egy háziállat, megteszem a szokásos köreimet a lakásban, alszom és eszem”

Még szerencse, hogy önjárók, különben még sétáltatni is kellene őket, szigorúan pórázon, hogy azért ne császkáljanak szabadon. Mondhatnánk nekik, hogy minden rendben lesz, de ez nem így van. Minden más lesz. Hogy mikor és milyen, az rajtunk is múlik. Sajnos a jó tündér itt már kevés.

„Karácsonyra azt kértem, hogy legyen minden olyan, mint egy éve”

Egy ilyen kérés után vagy vigasztalod és reményt keltesz benne, hogy nemsokára minden a régi lesz, vagy őszintén vállalod: nem, itt már semmi sem lesz a régi.

De lehet, hogy jobb lesz. Csak ki kell tartani. Vagy megpróbálni humorosan felfogni. Mert az sokat segít. Mindig jó, ha tudunk egy jót nevetni a saját nyomorunkon.

„Fejből tudom a könyveim címét a könyvespolcon, sorrendben!”

Nevetünk, pedig sírni tudnánk… Legalábbis én. Mert a reakciókat elnézve ezt nem mindenki érzi, nem mindenki gondolja így. Végtelenül szomorú, ahogy a nagyon okos és bölcs felnőttek reagálnak lekezelően a diákok rossz állapotáról szóló írásokra. Én nagyon dühös vagyok emiatt. Nagyon sokan elfelejtették, hogy ők is voltak kamaszok, és akkor nem volt világjárvány. Elszorul a szívem, amikor ilyen kommenteket olvasok:

„Mi is le tudtunk érettségizni, nem értem, a mai gyerekeknek miért kell folyton hisztizni meg sírni, életképtelenek lesznek.”

Az egészben talán az a legijesztőbb, hogy ezek a gyerekek (az érettségi előtt állók már jogilag felnőttek) nem sírnak, nem panaszkodnak. Csak kilátástalan a helyzetük, a jövőjük, és teljesen el vannak keseredve. És már sírni sincs erejük… Ez az igazán nagy baj. Meg persze ezek az elítélő, és minden együttérzést nélkülöző mondatok:

„Nem értem, miért kell ez a siránkozás, gondoljanak arra, hogy másnak sokkal rosszabb.”

És ettől varázsütésre jobb lesz nekik, ugye? Gondolom, egy frissen diagnosztizált cukorbetegnek is megnyugvást ad az, hogy másnak meg daganata van.

Meg az örök mondat mindannyiunk gyerekkorából: „Afrikában éheznek.” Értem, és sajnálom is, de attól én nem fogom megszeretni és két pofára tömni a pulutykát. (Ha valaki nem tudná, mifelénk ez a kelkáposzta-főzelék.)

Ettől a mondattól is a falra mászom:

„Örüljenek, hogy nincs háború.”

Kösz. És annak is, hogy nincs cunami, atomrobbanás, ufótámadás. Kíváncsi lennék azért, hogy amikor ők voltak kamaszok, miként reagáltak volna egy-egy ilyen bölcs mondatra. Én tuti, hogy még dühösebb lettem volna. Vagyis vagyok. Most is, például ettől:

„Mit kell itt rinyálni az érettségi miatt? Minden fent van a neten, nem lehet kifogás, mindent meg lehet tanulni.”

Nem tudom, mi lenne, ha őket anno nem tanították volna, hanem azt mondják, hogy „menj be egy könyvtárba, ott minden infó megvan, hajrá!”.

Sőt, olyan villanyszerelőt küldenék hozzá, aki nem járt suliba, mert minek. Megnézett tíz oktatóvideót a neten, ő már mindent tud, nem?

Tudom, vannak, akik jól viselik a helyzetet, és olyanok is, akik ilyen körülmények között is folyamatosan tudnak tanulni. De a többség nem. És ha már nem tudunk empatikusak lenni, segíteni nekik, kiállni értük, akkor legalább maradjunk csendben, és ne rúgjunk beléjük még kettőt. Mert egyszer ők lesznek a felnőttek, és nagyon nem mindegy, milyen mintákat visznek magukkal.

Egy biztos: bármi lesz, én a diákokkal vagyok, mellettük állok, akkor is, ha közben százával kapom az anyázó kommenteket. Mert nem tehetek mást, csak ezt.

Balatoni József

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Belinda Howell