Lassan, de biztosan mindenki érzékel magán vagy a szűkebb-tágabb környezetén egyfajta feszültséget, fásultságot, lemondást, erősen váltakozó kedélyállapotot, de akár ennél jóval súlyosabb jeleket is. Darwin már réges-régen megmondta, hogy

Nem a legerősebb marad életben, nem is a legokosabb, hanem az, aki a legfogékonyabb a változásokra”. 

Tavaly valamiképpen mindenki alkalmazkodni kezdett a változásokhoz, az életünk és alapvető szabadságunk feletti kontrollhoz. Ez ideig-óráig adhatott ugyan egy másfajta struktúrát a mindennapokban, de közben sok mindent elvett, amit addig természetesnek tartottunk, ami az életünk része volt.

Már csak valamiféle nosztalgikus emlék számomra, hogy éppen megyek valahová, véletlenül összefutok egy rég látott baráttal, puszit (!) adunk egymásnak, és hirtelen ötlettől vezérelve beülünk egy kávéra…

Utópisztikus kép egy nemrég hétköznapinak mondható élethelyzetről. Ilyesmit bárki tud említeni a maga világából, olyat, amire reménykedve várakozott, ami miatt folyamatosan alkalmazkodott és ami aztán valahogy egyre messzebbre került a valós életétől. Ahogy szabályokat hoztak, mi magunk is önkéntelenül szabályokat kezdtünk el gyártani, és kapaszkodtunk az átmenthetőkbe abban az illúzióban, hogy ez így jó lesz. Tanácsolták is és belső parancsra is működött sokaknál a napirend, a tervezés, azaz próbáltak saját szabályok szerint élni.

Ám egyrészt ez rettentően egyhangúvá válik egy idő után, másrészt – lássuk be – pont a tervezhetőség kapta a legnagyobb léket. Schmidt Viktória pszichológus is megerősítette a tényt, hogy hiába kísért minket egy ideig az érzés, hogy ez csak átmeneti időszak és lassan visszatérünk a „normálishoz”, idővel nyilvánvaló lett, hogy ez nem egy rövidke, átmeneti időszak, hogy a „régi normális” nem tér vissza, és azt meg még nem tudjuk, hogy mi is lesz az „új normális”.

Elmondása szerint mindez hasonlítható egy gyászfolyamathoz, amelynek első eleme a sokk, aztán jön a tagadás (nem kell félni, nem súlyos, nem változik sokat az élet, nincs is vírus, rám nem vonatkoznak a szabályok stb.), ezt követi a düh és harag kialakulása, amelyben keresni kezdjük a felelősöket, hogy ki, miért és hogyan hibáztatható szorult helyzetünkért.

Ezután eljön az úgynevezett alkudozás szakasza, ami egy emlékezéssel, tudatos munkával teli hosszabb és erősen hullámzó időszak. Viktória szavaival élve „a sikeres (!) folyamatot az elfogadás, belenyugvás követi, azaz az önmagunkhoz és a világhoz fűződő újfajta kapcsolat kialakítása”.

Szinte kivétel nélkül mindannyian ezt az utat járjuk végig, mindannyian tartunk most valahol a fenti folyamatokban. Van, aki sokat, van, aki keveset veszített, és akad olyan is, aki azt állítja, hogy semmit. És mind egyet tudunk biztosan: azt, hogy mi volt számunkra a „régi normális”, ami minimum viszonyítási alap, de leginkább hiány képében jelenik meg.

Aki megrémült az analógiától, annak a szakember megnyugtatásként mondja, hogy ezeknek a gyászszerű érzéseknek a megélése nem csupán rendben van, hanem kifejezetten „jó, ha tudjuk, hogy pontosan mit érzünk, és még jobb, ha van, akinek ezt megfogalmazhatjuk, akivel megoszthatjuk, megbeszélhetjük”. Nem kizárólag pszichológusra, szakemberre kell minden esetben gondolni, kisebb szorongás, feszültség esetében segítséget nyújthat közeli barát, családtag vagy akár valamely közösség, amelynek részei vagyunk.

Ami most történik – teszi hozzá –, nem minden esetben rossz. Van, hogy lehetőséget ad átértékelni a dolgainkat, újra kapcsolódni valahová, illetve elengedni bizonyos dolgokat, amik a korábbi életünkre visszatekintve gátlónak és visszatartónak látszanak.”

Visszatérve a rutin elvesztésének nehézségeihez! Azt érdemes evidenciaként kezelni, hogy ha ez az állapot tartósan fennáll, mindenképp emeli a stressz szintjét. Ezen túl ha az állandóan változó és kérdésekkel teli világban nem tudunk új rutinra szert tenni, illetve valamiféle egyensúlyt kialakítani, akkor az a legtöbb esetben megbetegíti a lelket és a testet egyaránt, gyakran vezet a szorongástól, a depresszión át alkalmazkodási zavarokhoz is.

Sok esetben egyébként a már korábban is jelenlévő problémák visszatérése vagy súlyosbodása a jellemző. Pontos statisztikák még nincsenek, talán nem is lesznek, de a szakember szerint növekszik a terápiára jelentkezők és járók száma, és a páciensek túlnyomórészt szorongásos zavarokról, betegségszorongásról, alvás-, illetve hangulatzavarokról számolnak be. 

 

A rutinvesztés párokra kivetíthető következménye is nagyon fontos probléma lett, hiszen az összezártsággal, a kimozdulási lehetőségek korlátozásával együtt megannyi „menekülési útvonal” elveszett. A pszichológus tapasztalatai és olvasmányai szerint is pont az elmúlt pár hónapra erősen jellemző egyfajta fordulat a párok, házastársak életében, hiszen „a korábbi, szőnyeg alá söpört konfliktusok, ellentétek tisztázása tovább már nem tűrt halasztást.

A járványhelyzet egyfajta akcelerátorként is működik, felgyorsít elakadt, elfojtott, vagy éppen tagadott folyamatokat. Előbb-utóbb ebben a helyzetben kénytelenek vagyunk feltenni magunknak, egymásnak a fontos kérdéseket,

amelyeket a biztonságérzet (illúziójának) fenntartásáért nem tettünk fel mindaddig, amíg elkerülhető volt” – mondja Schmidt Viktória. Megemlíti, hogy a híres brit pszichoterapeuta, Julia Samuel szerint az, hogy jelen helyzetben előbb-utóbb kénytelenek vagyunk szembenézni a legmélyebb félelmeinkkel és vágyainkkal, reményt adhat végső soron, reményt, ami nemcsak szimplán egy érzés, hanem egy jövőre vonatkozó terv is. A terv pedig mindenképp kapaszkodó, sorvezető lehet jelen helyzetünkben, legyen szó párkapcsolatról vagy személyes célról.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Az írás elején említett darwini megállapításhoz visszatérve, Viktória is megerősíti, hogy a változásokhoz alapvetően megfelelő megküzdési mechanizmusok, ellenállóképesség kell, és még ennek birtokában is sokszor felkészületlenül érnek a nagy veszteségek, hasonló helyzetek.

Segíthet, ha hagyjuk a maga valójában megélni az érzéseinket, ha képesek vagyunk beszélni róluk, ha érezzük, hogy nem vagyunk velük egyedül, mert ez elvezet a „bajtársiasság”, a szolidaritás megtapasztalásához, ami nyugtató hatású és növeli a kontrollérzetünket.

Érdemes felidézni korábbi nehéz időszakokat és tudatosítani, hogy azokon is sikeresen túljutottunk, megküzdöttünk velük, elengedtük őket. Ez önmagában nagy erőt képes adni, ahogy Viktória fogalmaz: „Beindítja az érzelmi emlékezetet, növeli a rezilienciát, az ellenállóképességet.” 

Fontos emellett – és soha nem lehet eleget beszélni róla – a minőségi emberi kapcsolataink ápolása, és a minket felőrlők elengedése. Illetve tudatosítani kell magunkban a tényt, hogy mi, emberek – szerencsére – nemcsak túlélő, hanem értelemkereső lények is vagyunk. A krízis jelentkezésekor a túlélésgomb kapcsolt be ugyan, de hosszú távon mind jól akarunk lenni, fejlődni szeretnénk, célt és értelmet találni az életben. Ezért viszont képesek leszünk, képesnek kell lennünk az új rutin kialakítására, megszerzésére és a célok megtalálására is!

Marossy Kriszta

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Photographer Basak Gurbuz Derman