–

Pontosan emlékszem az elsőre.

Az első diétára.

Tizenhárom éves voltam, és egy barátnőmmel kitaláltuk, hogy fogyókúrázni fogunk. A kezembe került előzőleg egy poros, ványadt kis könyvecske (szerintem az ördög csempészte be hozzánk, mert anyukám soha nem vett efféle „szakirodalmat”, apukám pláne nem), amely mintaétrendeket tartalmazott különféle kalóriamennyiségek alapján. Valamiért úgy éreztük a barátnőmmel, nekünk, kamaszoknak, a hatszáz kalóriás a megfelelő, bizonyára a beígért fogyási sebesség tetszett meg (abba meg nem gondoltunk bele, hogy a heti két kiló mínusz a gyereksúlyunkhoz képest abszurdum, ráadásul nem voltunk elhízottak, igaz, soványak se).

Szépen össze is írtuk egy hétre a táblázatok alapján, mi fér bele a szűkös energiakeretbe, és olyannyira elszántak voltunk, hogy kifejezetten olyan ételeket válogattunk ki, amikkel nemcsak hogy nem laktunk jól, de nem is szerettük az ízüket (ha már szenvedünk, szenvedjünk igazán alapon, gondolom, de hogy miért kellett a virslit hidegen enni, nem melegítve, azt már tényleg nem tudom. Hasonló értelmetlen kihívást jelentett sok évvel később számomra számtalan glutén-, paleo vagy ilyen-olyan-mindenmentes termék kipróbálása amúgy).

Pontosan egy hétig bírtam a virslikúrát, iszonyú éhesen álltam rá a mérlegre vasárnap, és lám: pontosan két kilóval voltam kevesebb, mint hét nappal korábban. Kiderült, hogy a barátnőm már az első nap feladta a harcot a korgó gyomra ellen, úgyhogy nagyon büszke voltam magamra – és jól megünnepeltem a sikert: aznap mindenből repetáztam, azt hiszem.

Egy ideig nyugi volt, aztán jött a következő felvonás Demis Roussos sikerkönyvének a képében (olvasni tényleg nem veszélytelen forráskritika nélkül), amelyben arról ír, hogyan fogyott le már nem emlékszem, hány kilót, de sokat.

A módszert (amelynek legkarizmatikusabb tétele a „délig csak gyümölcsöt szabad enni” volt) rengetegen kipróbálták, és még hosszú évek múlva is vissza-visszatért a diétatrendek közé, így-úgy mutálódva, akkor már elszakadva a görög énekestől. 

De én még az autentikus változatot teszteltem, úgy 14 éves korom táján. Emlékszem, szegény anyukámtól kisírtam a könyvet, amit ezer forintért árultak (akkor az sok pénz volt egy könyvért, pláne egy ilyenért…). Nem emlékszem, hány napig reggeliztem gyümölcsöt Roussos módra (annak ellenére, hogy nálunk nemhogy dinnye nem volt decemberben, de a banánért is sorba kellett állni, szóval leginkább almát takart a gyümölcs szó), de valószínűleg nem sokáig tartott a lelkesedés. Sovány halat pedig egészen biztosan nem ettem salátával vacsorára a rendszerváltás táján, inkább csak parizert, mint mindenki más az országban.

Viszont előkotortam akkoriban anyukám aerobiklemezét (a Sydne Rome-félét természetesen, biztosan emlékszel rá, ha negyven feletti vagy, amelyen Esztergályos Cecília hangján tudatta velünk, hogy „még bírjuk, még bírjuk”, ezt azóta is mondogatom magamban reménytelen helyzetekben, szóval a lelki fejlődésemnek biztosan jót tett az ugrálás).

Így kezdődött tehát bő harminc évvel ezelőtt a nagy életmódreformom, amely azóta számtalan irányba haladt, sőt kunkorodott, és jó sokszor zsákutcába is jutott. Mindig is szerettem volna egészségesen táplálkozni, sokszor persze fogyni is, mint oly sok nő, ezért faltam a szakirodalmat, és amiben felfedezni véltem a rációt, azt teszteltem.

Azt hiszem, az anyák (és apák) türelme tényleg végtelen,

szegény szüleim az elmúlt harminc évben egy rakás élelmiszerről tudták meg (tőlem), hogy nem egészségesek, sőt mi több mérgezők vagy szimplán hizlalnak. Miközben majd fél évszázada teszik elém a legjobb falatokat (ma már a családom elé is gyakorta), piacra járnak friss áruért hazai termelőkhöz (nem ideológiák nyomán, hanem mert jobb az íze annak, amit ott vesznek), és millió órát töltenek a gáztűzhelynél (mindennap főznek ötven éve, amióta házasok), én időről időre elolvasok valamit, aminek hatására ezt vagy azt nem eszem, ezért a vasárnapi ebédből kitúrok ezt-azt.

Rohadt idegesítő lehet ezt látni, de ők szelíden tudomásul veszik, hogy most egy ilyen korszak van. Aztán majd jön egy másik, amit óriási vehemenciával fogok népszerűsíteni körükben, gondolom, azért, mert magam sem vagyok egészen meggyőződve az igazamról, mert hát hogy is lehetnék magabiztos, ma már követni egy táplálkozási irányt vagy gurut, az sokkal inkább vallás, nem pedig tudás.

Ha visszatekintek az elmúlt három évtizedre, nevetek én is különben.

Volt már az aktuális trendnek megfelelően feketelistán gyakorlatilag minden élelmiszer.

A hús.

A tojás.

A tej.

A gabona.

A gyümölcs.

A gyümölcslé.

A cukor.

A zsír.

Az olaj.

A vaj.

A margarin.

A burgonya.

A rizs.

A keményítő.

A csapvíz.

A palackos víz.

A szűrt víz.

De volt már mennybe emelve is minden:

A hús. (Sőt a szalonna!)

A tojás.

A tej.

A margarin.

A vaj.

A gabona.

A gyümölcs.

A gyümölcslé.

A víz (napi x pohár).

És hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, nemcsak az nem mindegy, ugye, mostanában, hogy mit eszel, de az sem, mikor eszed a mit, mihez és milyen sorrendben.

Húst csakis zöldséggel.

Húst ne, csak zöldséget és gabonát.

Húst és magvakat és zöldséget.

Tejterméket korpával.

Napi öt étkezésben kis adagokat.

160 gramm szénhidrátot 40-10-50-30-30-as részletekben a nap folyamán.

Gyors és lassú felszívódású szénhidrátokat megfontolt kombinációban.

(Reggel tejet kávéba semmiképp, esetleg csak délután.)

A böjt a nyerő.

Zónaszerűen enni: napi négy órában bármit, utána semmit.

…

…

Nem is sorolom tovább, mert csak egyre idegesebb leszek, azt hiszem, értitek pontosan, mivel is nézek szembe épp, mitől kaptam csömört mára egészen.

Olyan jó volna tudni, kinek van igaza a hangzavarban!

Az tény, hogy a dohányzás káros az egészségre. Hogy ki mennyire (gyorsan) betegszik bele, az változó, de hogy nem jó nekünk se a füst, se a nikotin, az egyértelmű. Hogy ehhez az információhoz képest rágyújt-e valaki, vagy sem, az a saját döntése.

Bár így lenne ez a glutén, a laktóz, a cukor és más tápanyagok esetében!

De gyakorlatilag ma már nincs olyan összetevő, amit nyugodt szívvel elfogyaszthatsz, ha utánaolvasol a dolgoknak. Minden mellett és ellen találsz millió érvet, sőt kutatást, kardoskodó szakértőt, vérmes civilt.

Mintha manapság a táplálkozástudomány lenne a vallás, a testünk meg a templom – vagy az áldozat az isteneknek, nézőpont kérdése.

Nagyot nézett az apukám a minap reggeli közben, hogy tükörtojást eszem sült sonkával.

Hát képzeld el, Apu, mondom neki, most ez a trend, pláne, ha valamilyen autoimmun betegséged van, és ma már szinte nincs olyan, akinek nincs, ugye. De azért tepertőt biztos nem fogok enni, bár azt például lehet, ellentétben a krumplival, rizzsel, padlizsánnal, paradicsommal és még több tucat étellel. Csakhogy undorodom az ízétől. És porcos csirkelábat sem fogok legyűrni, pedig azt is ajánlják különben újabban.

Apu nevetett, hogy akkor pillanatnyilag ő menő a kedvenc szalonnájával, igaz, a nagy karéj fehér kenyér nem illeszkedik annyira a ketogén diétába, de tekintsünk el ettől az apróságtól.

Hej, tükörtojás, tükörtojás: húsz éve, emlékszem, a koleszterin volt a legnagyobb para, számolgattuk, hányat lehet enni egy nap, ha egyáltalán, most a glutén meg a tej a mumus. Akkoriban a vérzsírtól féltünk, ma az áteresztő belek miatt aggódunk, ha benyomunk egy kiflit vagy ne adj’ isten, tehéntejet teszünk a kávéba kókusztej és társai helyett. 

„Hát milyen férfi az, aki még buliban sem iszik!” – Elvárás-e a ma egy férfitól, hogy bírja az alkoholt?

WMN Life – 2021. január 14. – SÁ

 

A szakértők is különféle iskolákba tömörülnek. Kinek a glutén, kinek a laktóz a mumusa, talán csak a cukor visszaszorításában értenek egyet. Persze vannak olyanok is, orvosok, dietetikusok, akik szerint mértékkel bármi ehető, ha nem allergiás az ember, egészségtelen étel voltaképpen nincs, csak egészségtelen táplálkozás.

Hajlamos vagyok ma már leginkább ebben hinni különben.

Hinni.

Lehet ma étkezéssel kapcsolatban bármit nem hinni, hanem tudni?

Vagy csak válogathatunk a dogmák közül, mint amikor vallást választunk?

Annyi mindent tudunk már a világról, és oly kevés biztosat saját magunkról. A testünk működéséről. És a fekete lyukakat feltölti a fantázia, a mágia, az áltudomány.

A sok egymásnak feszülő „információ” pedig csak szorongóbbá teszi az embert, hiszen roskadoznak a polcok a hazavihető élelmiszerektől, amelyek közül okosan és felelősen kellene választani, de ki képes erre?

Így aztán elég nehéz igazán jó érzéssel enni az ételt, bűntudat és kétségek nélkül egészen.

Nem használni olyan szavakat az evésre soha, mint „bűnözés”.

Táplálni magunkat olyan odafigyelő szeretettel, mint a gyerekeinket (igaz, esetükben is sokszor tanácstalanok vagyunk, mi a jó táplálék nekik, mi kevésbé).

Bizonyára jobban meg kellene válogatni, kinek hagyjuk, hogy megmondja, mit együnk, és mit ne.

Megfigyelni a saját testünk működését, mi hogyan hat rá, és ennek megfelelően válogatni a boltban.

Van más választásunk?

Lehet, hogy ez ma az egyetlen járható út? Mit gondoltok?

 

Kurucz Adrienn