„A borderline őrült hullámvasút, de a legnagyobb erőt neki köszönhetem” – Mentális betegséggel alkotni, élni

–

Hihetetlenül tehetséges – bár ezt sosem ismerné el. Azt mondja magáról, örök gyerek, mégis komolyság hatja át minden szavát. Sokkal többet megélt már, mint a kortársai; olyan ijesztő hullámvölgyeken van túl, melyekre kevesen lennének képesek hozzá hasonlóan pozitívumként tekinteni. A huszonnégy éves Zsófit, akit a Shaibo együttesből ismerhetett korábban a közönség, egy küzdelmes időszakot követően egy éve diagnosztizálták borderline személyiségzavarral; szóló produkciója, a Solére legújabb dala, A Hold és én pedig a betegségéről szól, ami megváltoztatta az életét.

„Kettőt látok, az egyik nem én vagyok”

A diagnózis előtt Zsófi élete olyan volt, mint egy őrült hullámvasút.

„Előfordult, hogy napokig nem tudtam kikelni az ágyból, máskor azt érezem, bármire képes vagyok, mintha szupererőm lenne”

– meséli.

Volt, hogy egy ilyen inspirációhullámban este hattól másnap délelőtt tizenegyig megállás nélkül dalt írt, és csak akkor vette észre, mennyi idő telt el, hogy amikor felkelt volna a zongora mellől, összerogyott

A mélypontokat ezzel szemben teljes kilátástalanságban élte meg, még a leghétköznapibb tevékenységektől is, mint a kávéfőzés erős szorongás fogta el. Miután ezek a szakaszok egyre mélyebbek és gyakoribbak lettek, a fent és a lent közti különbsége egyre élesebb, egy barátja szorgalmazására végül újra pszichiáterhez fordult.

„Meg voltam rémülve. Korábban már jártam pszichiáternél, aki néhány perces beszélgetést követően felírt egy gyógyszert, majd kitessékelt. Amint kiértem a rendelőből, a receptet a kukába dobtam. Épp emiatt nem volt túlzott bizalmam a pszichiáterekkel szemben, de ezúttal szerencsém volt: megismertem a világ legkedvesebb emberét, aki az első pillanattól kezdve értően és odafigyelően fordult felém, és végül a diagnózist is ő állította fel” – mondja.

„Látják majd, hogy furcsa, és nem értik, miért”

A legnehezebb az volt számára, hogy elfogadja, nem minden tökéletes, ahogy ő fogalmaz, hogy magához ölelje a betegségét, és tudatosítsa, ugyanolyan életet élhet vele, mint bárki más. Amikor arról kérdezem, mennyire játszott szerepet ebben a szorongásában az a tökéletességkultusz, ami ma mindent áthat, csak legyint. Az ő generációja már tudatosan használja a közösségi médiát, ami frusztrációt kelt benne, azt egyszerűen kiiktatja onnan.

Különben sem attól tartott, hogy a külvilág másképp viszonyul majd hozzá, inkább önmaga számára okozott nehézséget feldolgozni, ki is ő valójában ebben a betegségben.

„A szorongás, a frusztráció a borderline egyik gócpontja. Folyamatosan keresem az önigazolást, hogy mi miatt történnek a dolgok velem: hol kezdődöm én, és hol a betegség.

De tudom, hogy ez nem lesz mindig így, a betegségtudata folyamatosan alakul az embernek. Én is meg fogom szelídíteni a betegségem, el fogom fogadni. Most nagyjából félúton járok ebben a folyamatban” – mondja arra utalva, hogy ma már értékelni tudja az állapota pozitívumait is: úgy látja, ez a betegség hozzáad, érzékenyebbé teszi a zene, a művészetek és az emberek iránt is.

„Nehéz kettősség ez, mert amellett, hogy még sokszor érzem magam kitaszítottnak, valahol a legnagyobb erőt ennek az állapotnak a pozitív hozadékaiból nyerem” – meséli.

Néhány percre elréved, majd hozzáteszi: nem is szeretné többet betegségként aposztrofálni a borderline-t; ez egy állapot, amivel picit többet kell foglalkoznia, mint az élete más területeivel. Az, hogy jól legyen, folyamatos odafigyelést igényel: terápiára jár, érzelmi naplót vezet, rendszeresen sportol, meditál. Hogy mi segít még neki? A pozitív hozzáállása mellett a környezete.

Zsófi jelenleg Londonban él, a munkája és a tanulmányai mellett zenei producerekkel dolgozik azon, hogy minél több mindent ki tudjon hozni magából zeneszerző-énekesnőként.

A közeg, ami körül veszi feltölti, biztonságot és szeretetet nyújt számára – ez szerinte elengedhetetlen egy mentális betegséggel élő embernek.

Ennek és az orvosa segítségének köszönhetően jó ideje tünetmentes, a kiszámíthatatlan időszakok mára eltűntek.

„Jól vagyok”

Bátorság? – kérdez vissza csodálkozva, amikor arról faggatom, mi kell ahhoz, hogy valaki olyan dologról írjon dalt, amiről még beszélni sem merünk. „Inkább ösztön, valami olyan magától értetődő késztetés volt, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni.”

Egy hónappal a diagnózis után írta A Hold és én című dalt, ami szerinte eddig a legbevállalósabb alkotása nyers érzelmekkel, félelemmel, pánikkal telve. Sok mindenkiről, sok mindenkiért szól. Zsófi most kezd ráérezni, hogy művészként a diagnózissal együtt felelősséget is kapott a kezébe, nemcsak magáért, hanem másokért is, akiken a zenéjén keresztül szeretne segíteni.

„Nemrég kezdtem csak megérteni, hogy elbírom ezt a terhet, és meg tudom mutatni, hogy mások is megbirkózhatnak vele. A helyemen vagyok, és ha nekem sikerült, másnak is sikerülhet. A borderline-nal együtt lehet élni, alkotni lehet, értékes kapcsolatokat kialakítani, elégedett életet élni. Ehhez azonban fontos, hogy figyeljünk magunkra, ne hárítsunk, hanem merjünk segítséget kérni.”

Filákovity Radojka

Képek: Rédling Hanna / Mertez Management