–

Március 16-án, hétfőn este fél tízkor már csak én voltam az uszodában. A kedvenc csoportom fejezte be a másfél órás edzését. Ők azok, akik az úszás szeretetéért fizetik a tagdíjat és látogatják az edzéseket. Egykori versenyúszók, vízilabdázók, triatlonosok. Lelkes szülők, akik a gyerekük edzései alatt kedvet kaptak a sportághoz, és felnőtt fejjel megtanultak úszni. Itt van a versenysportot éppen csak elhagyó első éves egyetemista, magas beosztású vezető, aki a vízben vezeti le az egésznapos stresszt, amatőr triatlonista és 76 éve senior bajnok is. Szálkás testű húszévesek, megpocakosodott ötvenesek, családanyák, nagypapák és tomboló fiatalok.

Szeretem ennek a csoportnak a közösségépítő erejét, küldetésemnek érzem, hogy olyan edzéseket írjak, olyan hangulatot teremtsek számukra hétfő esténként, hogy szívesen lejöjjenek egy fárasztó munkanap vagy egy átbulizott hétvége után is.

Azon a hétfőn is elég jó banda jött össze, alig tudtam kirugdosni őket a vízből, hogy be tudjak zárni, mielőtt kiürül a sportegység és rám zárják az épületet. Feltekertem az utolsó kötelet is, visszapakoltam a úszódeszkákat a helyére, körbejártam az öltözőket, mindenhol lekapcsoltam a villanyt és kitámasztottam az ajtókat. Néhány perccel azelőtt búcsúztam el az utolsó úszómtól, azzal, hogy reméljük, jövő héten is találkozunk. Persze akkor már mindannyian tudtuk, napok kérdése, hogy elrendeljék az iskolák bezárását, mégis szükségünk volt erre a teljesen irreális reménysugárra. Akkor még nem tudtam, de az volt az utolsó edzés a klubnál, ahol dolgoztam.

2020.03.16. Úgy éreztem, kell még egy fényképet készítenem az üres uszodáról. Ekkor voltam itt utoljára.

Másnap bezárták az uszodát, amit egy magániskolától béreltünk. Remek kis 25-ös medence, hat pályával, kulturált környezetben, amit amúgy az ország egyik legdrágább magániskola diákjai használnak. Ennek azért van jelentősége, mert ez az oka annak, hogy ugyan nyáron megnyitották az uszodákat, de a mi egyesületünk mégsem élte túl a koronavírust. 

Az iskola ugyanis olyan szigorú intézkedéseket vezetett be az újranyitás után, hogy külső partnert nem engedett vissza a területére. Érthető a döntés, hisz sok a nemzetközi diák és nyilván azért az összegért, amit a szülők otthagynak egy tanévért, a lehető legnagyobb biztonságot várják el. Ahogy minden nagyobb városban, így Londonban is komoly probléma a vízfelület hiánya, így arra semmi esély nem volt, hogy egy másik uszodában pályákhoz és idősávokhoz jussunk.

Értem az okokat, elfogadom őket, de fájdalmas megélni. Büszke voltam magamra, hogy sikerült felépítenem egy identitást, egyfajta karriert itt, Londonban is, önerőből, tanulással, alázattal, de ami a legfontosabb: szeretettel a sportág és a tanítványaim iránt. 

Nem érmekben mértem a sikert, hanem boldog és elégedett gyerekekben és felnőttekben, akik szívesen jártak az edzéseimre még akkor is, amikor határaikat feszegettem. Sosem az volt az elsődleges célom, hogy megtaláljam az egy vagy két őstehetséget a csoportomban, hanem az, hogy minél többeknek át tudjak adni egy olyan alapot, amivel élete végéig szívesen választja ezt a sportágat, és kap tőle annyi sikerélményt, hogy eszébe jusson, ha felnőttként azon gondolkodik, miként tudná a rendszeres sportot visszacsempészni az életébe.

Ezt a lehetőséget vette el tőlem a vírus, a létem egyik nagyon fontos pillérét, amivel hathatok másokra, amivel ha csak egy aprósággal is, de hozzá tudok járulni mások egészségtudatos életéhez. Aminek jelentőségét még élesebben látjuk most.

Éppen ma, futás közben hallgattam a Beszélnünk kell! podcast múlt heti epizódját, amiben Orvos-Tóth Noémi elmondja,  most ér azért kicsit szarul lenni. Úgyhogy most én is megengedem magamnak, hogy legyenek komorabb napjaim, szorongó pillanataim és gombóc a torkomban, ha arra gondolok, hogy egy héttel az uszodai lezárások után tettem le az utolsó vizsgákat azon az edzői tanfolyamon, amivel képesítést szereztem itt, az Egyesült Királyságban is.

Azért az elmúlt 36 évben – sok-sok hullámvölgyet és kiváló pszichológust megjárva – már pontosan tudom, hogy milyen mélyre süllyedhetek le az önsajnálatban, és hol van az a csempe a medence falán, ahonnan még vissza tudok úszni úgy, hogy kitart a levegőm a felszínig. Tudom, mit kell tennem azért, hogy megvédjem magam és a családomat is a nagyobb beborulástól, de azért most már feszül a tüdőm rendesen.

Elkezdtem újra futni, mert ezt kirángat a négy fal közül akkor is, ha esik, ha fúj. Ehhez egy futóedzőtől kapok edzéstervet hétről hétre, ami fegyelmezetté és motiválttá tesz. A sportoló örökké sportoló marad.

Futás és főzés közben podcastokat hallgatok, mert azzal jutalmazom magam, hogy elindultam vagy megfőztem akkor is, amikor nincs kedvem, és legszívesebben egész nap az ágyban fetrengenék. Ráadásul ezzel úgy érzem, mintha szellemi táplálékot is kapnék, és nyitva tudom tartani a valós interakciók hiányától beszűkülő tudatomat.

Tudom, hogy ha foglalkozom a testemmel, az egészségemmel, azt a lelkem is meghálálja, és akkor is jobb passzban vagyok, ha a kanapén agonizálva el sem tudom képzelni, hogy egy edzés képes kicserélni a lemezt a belső lemezjátszómon.

Elkezdtem B-tervet gyártani, és gondolkodni azon, hogy merre tovább, mik az erősségeim, mi az az érdeklődési kör, amiben ezeket kamatoztatni tudnám. Nyilván egy ilyen nyomott lelki állapotban ezek a folyamatok lelassulnak, nem egyik napról a másikra körvonalazódnak a tervek, de látok már homályosan néhány kontúrt.

Ma már csak igy látok feszített víztükröt. Az az úszóiskola, ahol Barni tanul úszni, megnyitott, úgyhogy heti egyszer legalább őt elkísérhetem, és szippanthatok egy kis klórszagot (maszkon keresztül persze).

Iszonyúan hálás vagyok, és igyekszem minden erőmmel koncentrálni a sok pozitívumra, ami körülvesz. Mindenekelőtt az elfogadásra, támogatásra, biztatásra, feltétel nélküli szeretetre, amit Marcitól kapok, bármilyen őrült ötlettel is állok elő a jövőbeni terveimmel kapcsolatban, vagy ha épp olyan a hangulatom, hogy a fejemre húzom a párnát, és reménytelenül várom a világvégét. Utóbbi általában a hírek olvasását követő fél órában megfigyelhető jelenség.

De tudok töltekezni abból a boldogságból, amit a kisfiam csodálatos iskolája jelent, ahova egyelőre háborítatlanul járhat, és ami neki az örömöt, a fejlődést, a barátokat, a társaságot jelenti. Hogy ezért megéri itt lennünk.

Baromi szerencsések vagyunk, hogy legalább a férjemnek van munkája, ami biztosítja az egzisztenciánkat, és amit továbbra is otthonról végezhet, így rengeteg időt tölthetünk együtt, ami nekünk kilenc év közös élet után is nagyon jó élmény.

Most néhány napig van egy hároméves „kislányunk”, akiknek magyar szülei a kistestvért várják a kórházban, és ránk tudták bízni a (a cikk megjelenésekor már biztosan) nővérkét a nagyszülők távollétében. Ezek a feladatok, ezek az összekapcsolódások adnak értelmet a hétköznapokban, amikben, ha tudok, adok, de ha szükségem van rá, akkor nagyon sokat kapok is. Hogy távol vannak a szeretteink, de van itt is egy olyan erős közösségünk, amivel át fogjuk vészelni ezt a komor őszt, és a sötét telet, amiben szinte biztos, hogy úgy kell megünnepelnünk a szeretet ünnepét, hogy nem ölelhetjük azokat, akik igazán fontosak számunkra.

Most néha nehéz, de tudom, hogy újra fogok siklani a felszínen, még akkor is, ha most érzem az oxigénhiány fojtogató fájdalmát.

Pásztory Dóri