Szabó Simon: „A jó magatartás ne azt jelentse, hogy valaki nem meri elmondani a véleményét!” – interjú

–

Fiala Borcsa/WMN: Ahány interjút elolvastam veled, szinte mindegyik azzal indít, hogy a testalkatod és az orgánumod miatt szorultál bele ebbe a „tahó karakter” skatulyába. Nyugi, ne nézz így, én nem ezt akarom kérdezni! Inkább az érdekel, hogy mit gondolsz, egy színésznek tényleg ennyire behatárolja az alkata a szerepköreit? Mert erről eszembe jut, amit egyszer hallottam egy híres magyar színésznőről, hogy ugyan nem tud énekelni, de olyan zseniális művész, hogy képes eljátszani: tud.

Szabó Simon: Persze, ha ügyes vagy, akkor képességeket tudsz kölcsönözni, amikor olyan szerepet kapsz. Velem is előfordult, talán el sem hiszed, hogy musicalban énekeltem és táncoltam. Csak hát nyilván nem az marad meg az emberek fejében, hanem amivel többször megkínálnak. Engem egyáltalán nem zavar, hogy ilyen karaktereket játszom. Az már sokkal jobban idegesít, ha ezen lovagolnak. Egy időben állandóan ez volt a téma az újságíróknál, előfordult, hogy azt mondtam, ha ezt még egyszer valaki megkérdezi, nem nyilatkozom többé, annyira unalmas a téma. Amúgy arra a kérdésre a válasz: nem zavar. Én ebben lubickolok. Könnyű szerep, viszonylag testhezálló, meg hát, nehezen tudnám elképzelni magamat Rómeó szerepében. Akkor már inkább Tybalt. Ez olyan, mint amikor valaki megnézi Arnold Schwarzenegger munkásságát, látni lehet, nagyjából milyen szerepeket és karaktereket játszott el, és meg lehet nézni nagyobb és komolyabb színészek munkásságát. Nagyjából azért mindig a saját karakterében marad egy színész, attól függően, hogy kit játszik. Az nagyon ritka, hogy minden szerepében más arcát mutatja valaki.

Mindig azt mondom, ha rám lehet akasztani egy jelzőt, akkor jó úton járok, mert ez azt jelenti, hogy meg tudják fogni, milyen is vagyok. Persze, ha beszélgetünk, akkor ki szokott derülni, hogy nem teljesen olyan, mint első pillantásra látszik.

Nyilván én is tudok türhő lenni, de nem ez teszi ki a mindennapjaimat. Alapvetően udvarias, előzékeny, rendes, kedves ember vagyok.

F. B./WMN: Talán ezért is áll kontrasztban ez a szög egyszerűségű szerep a filmjeiddel.

Sz. S.: Nyilván azok a szerepek nem mozgatnak annyira meg. A filmjeimmel viszont szeretek reflektálni társadalmi kérdésekre, szeretek olyan történeteket megvalósítani, amik tényleg érdekelnek.

F. B./WMN: A filmjeid tényleg gyakran foglalkoznak társadalmi problémákkal, ezzel kapcsolatban te amúgy sem rejted véka alá a karakteres véleményedet. Előfordult, hogy emiatt kellemetlenség ért?

Sz. S.: Aki ismert ember, és a nagyközönség előtt megnyilatkozik bármilyen szinten ma, Magyarországon, azt azonnal elárasztják az önjelölt trollok és nevelők, vagy a sorozatgyilkos hátterű emberek. Sajnos az internet előnye ugyanaz, mint a hátránya. Minden barom feljogosultnak érzi magát, hogy hozzászóljon olyan témához, amiről lövése sincs, vagy egyszerűen csak nem bírja elfogadni, hogy valaki mást gondol, mint ő. Engem ez nem igazán érdekel, ha személyesen megbántanak, személyesen szoktam visszaszólni, de ha általánosságban valamivel kritizálnak, arra magasról teszek. Az például megmaradt bennem, amikor a menekültválság kezdetén kiírtam a Facebookra, hogy én a menekülőkkel vagyok, és akkor jöttek ilyen Szűz Máriás profilú emberek, hogy „a lámpavasra kéne felhúzni téged”. Hát, vannak ilyenek is, de ezek szerintem nem normálisak. Az elfogadás ott kezdődik, hogy meghallgatom, amit a másik mond, és azért, amit gondol, nem támadom. Az más, ha véleményeket és álláspontokat ütköztetünk. Nekem is van olyan barátom, aki teljesen mást gondol a világról, mint én, így meg is állapodtunk abban, mivel értelmes ember, hogy akkor ezekről ne beszéljünk, mert össze fogunk veszni. Ettől még lehetünk jóban.

F. B./WMN: Ez a nyugis, elfogadó hozzáállás jellemző volt rád gyerekkorodban is?

Sz. S.: Nem voltam soha egy dúvad. Nagyjából kétszer akkora voltam, mint a többi gyerek, és kétszer akkora amplitúdóval meg hangerővel csináltam bármit, ezért sokkal könnyebben észrevettek. Ezért hihették mindig azt, hogy sokkal rosszabb vagyok, mint a többi. 

F. B./WMN: Te nem érezted, hogy rossz gyerek vagy? Azért elég izgalmas dolgokat olvasni erről az időszakodról.

Sz. S.: A magatartásommal komoly problémák voltak, de szerintem, ha 165 centi lettem volna, két oktávval magasabb hanggal, akkor kevesebb dologgal tűntem volna fel. Meg nem voltam egy gyáva gyerek, simán beleálltam helyzetekbe. Rossz voltam, ha úgy vesszük, négy általánosba jártam, meg többféle középiskolába, azért az sem normális. Nem tudtak könnyen kezelni.

F. B./WMN: Ez lázadás volt részedről?

Sz. S.: Valamiféle lázadás biztos volt persze, de közben én folyamatosan teljesen jóban voltam a szüleimmel, a nagyszüleimmel, a testvéreimmel.

Inkább arról van szó, hogy én már akkor is mertem azt mondani, amit gondolok, mertem megszólalni, és ez nem minden tanárnak tetszett.

Például az egyik esti iskolába, ahova jártam, amikor a töritanár bemondott fals információkat, amiről én tudtam, hogy nem így vannak (anyukám történelem-könyvtár szakon végzett, és ezekről sokat beszélgettünk otthon), akkor kioktatott, hogy menjek el az iskolából, ha én mindent jobban tudok. A jó magatartás ne azt jelentse, hogy valaki nem meri elmondani a véleményét! Ha, mondjuk, akkoriban is lettek volna már alternatív iskolák, lehet, hogy semmi probléma nem lett volna velem. 

F. B./WMN: Minek köszönhető, hogy annak ellenére, hogy tulajdonképpen mindent megtettél az érdekében, mégsem kallódtál el?

Sz. S.: Nagyon erős volt a családi hátterem, mindkét szülőm értelmiségi, és a színház bejött még egész korán, gyerekként – ezek mind olyan erős hatások voltak, amik nem engedték, hogy elkallódjak. A szakmunkásban meg, mondjuk, ehhez szerencse is kellett. Azért ott voltak nagyon rossz hátterű gyerekek, olyan otthonokból, ahová nem biztos, hogy iskola után hazasiettek, vagy pedig nevelőintézetből jöttek.

A szakmunkás egy gyűjtő volt, én is azért kerültem oda, mert rossz tanuló voltam. De közben nagy szívvel megáldott emberek is jártak oda. Van, akivel a mai napig tartom a kapcsolatot.

Meg hát, én figyeltem. Volt, aki fejjel ment a falnak, de én sokszor kimaradtam olyan dolgokból, amiket már nem tartottam helyesnek.

F. B./WMN: Van, amit másképp csinálnál most?

Sz. S.: Ha úgy vesszük, hogy akkor 100 százalékra fel volt csavarva a hangerő, akkor lehet, hog elég lett volna a 70. Azért voltak meleg helyzetek, amik csak a szerencsén múltak.

F. B./WMN: Ha az ember elnézi a karrieredet, úgy tűnik, hogy ezen a téren is egy csomó minden a véletlenen múlt. Mennyire érzed, hogy te alakítottad a sorsodat?

Sz. S.: Én mindig sodródtam. A tudatosság a legutolsó dolog volt a pályámon. Elkezdődött a színház ’95-ben, onnantól kezdve a szerepelgetés mindig az életem része volt, de én egy ceruzát nem tettem arrébb, hogy ebből valami legyen. Közben tanultam szakácsnak, onnan kirúgtak, elmentem segédmunkásnak, alkalmi melókat csináltam. Aztán amikor megvolt a Moszkva tér (Török Ferenc nagy sikerű játékfilmje, amelyben Simon Rojál karakterét játssza – a szerk.), meg pár dolog, akkor sem voltam benne biztos, hogy színész akarok lenni.

Elmentem fesztiválra székeket törölgetni, úgy kerültem a Kultiplexbe, ott megkérdezték, nem maradnék-e programszervezőnek, mondtam, miért ne? Így belecsöppentem az éjszakába, több kultikus szórakozóhelyen is dolgoztam, tehát mindig volt valami. És ezek mellett a színészkedés. Közben 2001 környékén rájöttem, hogy kedvem lenne magát a filmet elkészíteni, nem csak szerepelgetni benne. Na, azért viszont már tettem dolgokat, kitaláltam történeteket, leírtam, foglalkoztunk vele. Persze képzés nem volt, inkább zsigerből ment az egész. Van a társam, Czomba Albert, aki mindig noszogatott, hogy csináljunk meg dolgokat – ez megy most már majdnem húsz éve.

Valahogy mindig sikerült egy lépcsőfokkal feljebb és feljebb lépni, mígnem azon vettük észre magunkat, hogy filmesek lettünk. Nekem ez sokáig eszem ágában sem volt. 2006-ben éreztem azt először, hogy tennék is érte valamit, úgyhogy elmentem felvételizni a Színművészetire, és ehhez kénytelen voltam még gyorsan, két év alatt leérettségizni, mert, ugye, addig az a papírom sem volt meg. De hát marhára nem vettek fel, így sem. Egyrészt idős is voltam, meg a Gálffi (László) felvételiztetett. Leraktam elé a CV-met, amiben fel volt sorolva, mi mindenben szerepelek, mire csak annyit kérdezett: „Maga meg minek jött ide? Maga be fog járni reggel nyolctól éjfélig a főiskolára?” Mondom: az kizárt dolog. Ezzel el is intéztem a felvételimet.

Előbb tartottam workshopot az SzFE-n, mint hogy elvégeztem volna azt az osztályt, ahová rendezőnek sem vettek fel.

Így viszont sokkal előbb meg tudtam csinálni a Papírrepülőket, mint hogy ott akár vizsgafilm közelébe kerüljek. 

F. B./WMN: Most milyen filmötleteken dolgozol?

Sz. S.: Hát, azt nem mondom meg! Megfogadtam, hogy mostantól nem beszélek semmiről, amíg nem jut el olyan stádiumba, hogy meg tudom csinálni. Az elmúlt években mindig az volt, hogy elmeséltem, miről készítek filmet, mi van az agyamban, és soha nem jött be, mert nem kaptam rá pénzt. Úgyhogy most már babonából semmit nem mondok el.

F. B./WMN: Ha korlátlan büdzsé állna a rendelkezésedre, mit csinálnál vele?

Sz. S.: Egy gyerekfilmet forgatnék, ami ugyanúgy szól a kisgyerekeknek, mint a szüleiknek. A gyerekek élvezzék, mint egy kalandfilmet, a szülők meg gondolkozzanak el rajta és sírjanak.

F. B./WMN: És hol láthatnak legközelebb téged a nézők?

Sz. S.: A Balhés csajok című prankműsort fogom vezetni a VIASAT6-on, ami szombatonként lesz látható. Nagyon megtetszett ez a vicces, kicsit szívatós, kandikamerás formátum. Mennek a csajok, megtréfálják a férfiakat, majd erről küldenek nekem egy videóüzenetet, amin én persze nagyon jól szórakozom, és végigkommentálom az egészet. Kicsit olyasmi az egész, mint a Charlie angyalai. Tetszik a formátum játékossága, meg hogy jókat lehet derülni az emberek esetlenségén. Bajor Lili szerepel benne, vele már játszottunk együtt a Pesti Színházban, elég jó volt az összhang, de a másik két lány, Kővári Lotti és Togay-Stoics Alexandra is nagyon aranyosak. Erdélyi Dani rendezi, akivel pedig még a Moszkva térben dolgoztunk együtt anno. Jó csapat jött össze.

F. B./WMN: Olvastam, hogy azért is szeretsz filmezni, mert akkor legálisan lehet verekedni a kamerák előtt. Magyarázd már el, hogy miért jó bunyózni!

Sz. S.: Tisztába jössz saját magaddal, a fizikumoddal, hogy mit engedhetsz meg magadnak, és mit nem. És közben eljutsz arra a szintre, hogy nem akarsz olyan konfliktusba kerülni, hogy neked verekedned kelljen. Amíg nem tanulod meg, hogyan kell, meg milyen valójában verekedni, addig azt sem tudod, mit kell kerülnöd.

F. B./WMN: Tehát verekedésben az ember a fizikai határait tapasztalja meg. Kommunikációban is van hasonló?

Sz. S.: Persze, és a színészet maga egy óriási tanulási folyamat az egész életre nézve.

A színpadon egy csomó mindent megengedhetsz magadnak, miközben végiggondolod, hogy az életben ez milyen lenne. Csak hát pont a szélsőségek miatt sokszor elpattan bennem valami, elkezdenek idegesíteni dolgok a valóságban is.

A múltkor is volt egy incidensem egy taxissal, de azt végül kiírtam magamból egy novellában. Nyilván kiírhattam volna a Facebookra azt is, hogy van ez a taxitársaság, meg ez a sofőr az ilyen meg ilyen rendszámú autóval, csak az nem az én stílusom. Inkább csavartam rajta egyet. 

F. B./WMN: És felemelted az egészet művészi szintre.

Sz. S.: Igen, nekem a művészet a terápiám. A filmekkel is így van. A Fal is így született; irtózatosan felbosszantott, hogy 2012-ben gettóba lehet zárni cigányokat. Az Ebéd előtt szintén így, az a sztori konkrétan a nagyszüleimmel történt meg, amikor próbáltak a zsidóknak segíteni, mire a nagymamámat puskatussal ütötte vissza egy magyar csendőr az udvarra. Ezért csinálom ezeket a filmeket, hogy az üzenet minél több emberhez eljusson. Látod, mennyivel jobb lenne, ha festő lennék, akkor nem kellene éveket várnom, amíg tető alá hozok egy-egy produkciót. 

F. B./WMN: De hát a Falat is minimális büdzséből hoztad össze.

Sz. S.: Igen, de ott már volt egy profi segítségem, illetve egy utolsó adag NKA-s pénz. Mindent kevés pénzből csináltunk mindig, csak hát ebbe elfárad az ember. Nem csinálhatod azt mindig, hogy elhívod a haverokat és a munkatársakat… ezt egyszer-kétszer el lehet játszani, de örökre nem. Meg nem is akarod.

F. B./WMN: Nemrégiben apukádról tettél ki Instára egy képet. Azok alapján, amit mesélni szoktál róla, elég komplex személyiségnek tűnik.

Sz. S.: Nyughatatlan ember volt, viszont nagyon sok mindenben újított a saját kis kreatív műhelyében. Ők csinálták az Utcaszínházat Magyarországon, ami akkor egyáltalán nem volt ismert. Létrehoztak egy darabot, aztán bekéredzkedtek a Csepel Művekbe, és az ottani melósoknak előadták a helyenként rendszerkritikus darabjaikat, vagy ha nem engedték be őket, akkor kint, a Művek előtt az utcán. Volt, hogy elvitték őket a rendőrök, és volt, hogy tapsolt nekik a művezető is, aki felismerte saját magát a darabban. Ebből a társaságból nagyon sok mindenki nőtte ki magát.

F. B./WMN: Milyen érdekes, hogy apukád rendszerkritikus darabokat vitt színre, hasonló módon, mint amit te is csinálsz filmesként, mégsem volt számodra egyértelmű ez az út, sőt, azt mondod, a filmkészítés irányába a merő véletlenek sorozata sodort.

Sz. S.: Így van, és amíg nem kezdtem el ezzel komolyabban foglalkozni, fel sem fogtam, hogy gyakorlatilag az apám nyomdokaiba léptem. Én a Valahol Európában című musicalbe is úgy kerültem, hogy a két legjobb gyerekkori barátom elment egy válogatásra. Na, akkor én is megyek.

F. B./WMN: És ha jazzbalettozni mentek volna?

Sz. S.: Akkor most Moszkvában ülnék egy tüllszoknyában. Persze láttam, hogy apu valamit forgatott, vagy a Katonában játszott, de akkor nekem ezek nem épültek be. Még úgy is, hogy értem a Dörner György jött az óvodába. Mert ő is a barátunk volt. De, ugye, amiről az elején beszélgettünk, hogy van, amit félre tudsz tenni barátoknál, na, azt ők apuval nem tudták. Nem is maradtak sajnos jóban.

Viszont tizenhat éves koromig én nem nagyon tudtam felfogni, hogy az apu miket is csinált. Persze, metrót is vezetett, meg úszómesterkedett, de aztán újságíró lett, és rengeteg filmben és darabban is szerepelt.

Az akkori Színművészetin végzett rendezőknek szerintem a nagy részét kiszolgálta. Aztán rájöttem, hogy nagyjából ezt az életet viszem tovább, ami óriási büszkeség.

F. B./WMN: Mik azok az értékek, amiket tőle hozol?

Sz. S.: Az érzékenységemet, az igazságérzetemet például. De én családi szempontból sokkal nyugodtabb vagyok. Egy édes-, és hat féltestvérem van, apunak ugyanis három felesége volt, meg pár barátnője is közben. A nyughatatlansága sajnos erre is vonatkozik. De mi ezt nem nagyon vettük észre, nem zavart. A mai napig tartjuk a kapcsolatot az összes testvérünkkel, az összes volt feleséggel. Nyár végén van apu szülinapja, és a halálának az évfordulója is, ezért mindig összejövünk ilyenkor, jön mindenki: gyerekek, unokák, feleségek. De már gyerekként is úgy mentünk nyaralni, hogy az anyu hozta az apu első házasságából való két nővéremet, néha a bátyámat is. Teljesen más világ volt, de jól oldották meg. Persze, kellettek ehhez olyan feleségek is, akik ezt el tudták fogadni. Anyukám is azért sok mindent elviselt az apámtól. Például azt, hogy én megszületek, aztán terhes lesz a húgommal, de közben születik egy félöcsém is. Kemény dolgok voltak, de hát ez is az anyám érzelmi gazdagságát mutatja.

F. B./WMN: Milyen tulajdonságokat örököltél tőle?

Sz. S.: Az irodalomnak, a zenének, a színháznak a szeretete. Ő vitt engem mindenhová. Én nem az apuval járkáltam végig az operákat meg a baletteket gyerekkoromban. Meg hát a könyvtárba való beépülésemet. Anyu negyven évig dolgozott a Szabó Ervin Könyvtárba, az aput – a névrokon Szabó Ervint – is itt ismerte meg. Aki, amikor odalépett hozzá, hogy „Szia, Szabó Ervin vagyok”, akkor elküldte melegebb éghajlatra. Amikor kiderült, hogy tényleg így hívják, onnantól számoljuk az ő kapcsolatukat.

F. B./WMN: Anyukád hogy bírta egyébként a… hogy fogalmazzak, a kihívásoktól gazdag kamaszkorodat?

Sz. S.: Mostanában mindig azt mondja, hogy „Simike, te nem is voltál olyan rossz”. Örülök, hogy az idő ennyire megszépített neki mindent, de hát azért nemegyszer jött ő velem a rendőrségre.

F. B./WMN: Mi az, aminek el tudnád képzelni magadat, de még nem kínáltak meg azzal a szereppel?

Sz. S.: Nagyon szeretnék végre egy igazi, klasszikus főszerepet játszani, ahol én viszem el egyedül a balhét. Amikor tényleg csak rajtam múlik egy film sikere. Egy rám írt, rám termett szerepet. Olyasmi, mint Aronofskytól A pankrátor.

F. B./WMN: Szóval, ha a te életedből filmet csinálnának, Mickey Rourke lenne Szabó Simon?

Sz. S.: Nem. Én lennék Szabó Simon.

Fiala Borcsa

Képek: Csiszér Goti/WMN – Goti Photography