Minden megváltozott, és semmi sem – Időutazás a ’20-as évekbe az Alakok podcasttal

–

A kozmetikusnál feküdtem, az arcom vastag maszk alatt, volt egy félórám, hogy ne csináljak semmit. Ezt használtam ki arra, hogy meghallgassak egy újabb epizódot az Alakokból, amivel vissza szoktam utazni az időben száz évet, és Kosztolányi Dezső idegenvezetésével bebarangolom Budapestet, míg ő a kintornással, a kutyapecérrel vagy a kártyamesterrel beszélget. Isteni szórakozás, úgyhogy amikor a kozmetikustanuló megjelent, hogy lemossa rólam a keménnyé merevedett réteget, ő is elcsábult, aztán tudni akarta, mibe hallgatózott bele.

Podcastokból mostanában Dunát lehetne rekeszteni

De ezek kilencven százalékban beszélgetős műsorok, úgyhogy az Alakok igazi kuriózumnak számít köztük. Régebben azt mondták volna rá: irodalmi rádiójáték, de ez a műfaj sajnos mintha kihalt volna az utóbbi húsz évben. Régóta siratom, mert én viszont óriási rajongója vagyok a hangjátékoknak – ezeken nőttem fel meselemezek formájában –, és ínségesebb időkben most is bennük találok vigaszt. Csak – mivel viszonylag költséges műfaj, jó színészek kellenek hozzá – a készletem véges, újabb darabokkal pedig csak elvétve találkozom.

Hát, ezért volt óriási felfedezés Simonyi Balázs sorozata a PodPad nevű médiaszolgáltató oldalán, ahol már 26 rész meghallgatható az Alakokból (egyenként átlagosan 45 percesek), és még várható további hét epizód –

összesen 33 részben dolgozza fel a Kosztolányi-írásokat, amik annak idején előbb a Pesti Hírlap vasárnapi számában, aztán külön kötetben is megjelentek „Bölcsőtől a koporsóig” címmel. 

„Régóta szerettem volna valamit kezdeni ezekkel az írásokkal” – meséli –, „amik ugyan interjú formában készültek, de ezek a típusriportok az újságíró Kosztolányitól legalább annyira irodalmi szövegek, mint a szépíró Kosztolányi művei. Annál is inkább, mivel – irodalomtörténészek szerint – a random vagy éppen szándékoltan létrejött beszélgetéseket »átkosztolányisította«, szellemesen és együttérzőn irodalmivá emelte.”

De a bevezetőkből és a lezárásokból is érezni, hogy a különféle alakok (korabeli foglalkozások művelői, Budapesten élő külföldiek, a Kosztolányi-család tagjai, valamint különböző életkorú emberek: az egyévestől az aggastyánig) csak inspirációul szolgáltak az írónak ahhoz, hogy a világról, és az általa fontosnak tartott kérdésekről (például magányról, szeretetről, gyermeki létről, halálról vagy épp technikai fejlődésről) elmélkedjen. És miközben privát kiszólásokkal fűszerezi az interjúkat, izgalmasan felskicceli az adott szakma tudnivalóit, és rávilágít mélyebb emberi összefüggésekre is.

Balázs számos műfajban gondolkodott már az Alakok kapcsán

Hagyományos rádiójátékban, animációban és tévésorozatban is, de mivel egyikre sem kapott támogatást, maradt a házilag készített podcast, amit viszont a PodPad megrendelt tőle – közös misszióként. Azt remélik, hogy mivel rádiójátékok és irodalmi adások csak nyomokban léteznek, hátha megtalálják a sorozatot azok, akik az audioszínházat kedvelik. Balázs mindenesetre teljes erőbedobással vágott neki, és egyszemélyben gyártja az adásokat: egy laptoppal, mikrofonnal felszerelkezve kimegy a színészekhez (gyakran színházi öltözőkbe vagy az otthonukba), felveszi a jeleneteket (amikben ő interpretálja a kíváncsi Kosztolányi hangját), moderálja és vágja az adásokat, ő készíti a zörejeket, keveri a hangot, és válogatja a zenét is hozzá. Nem beszélve arról, hogy ő szerkeszti a műsort, keres hozzá irodalmi és történelmi adalékokat, és készít maga is rövid interjúkat a szereplőkkel, vagy Saly Noémi irodalom- és várostörténésszel, aki rendkívül színes információkkal teremt hátteret a jelenetekhez. 

„Nem szeretem az olyan podcastokat, ahol az ember csak lenyomja a Rec gombot, és már megy is adásba a műsor” – mondja. „Valami nívója, méltósága, mélysége legyen már a dolognak!

És mellette legyen élvezetes is. Úgyhogy nálam jár vele némi pepecselés…” De éppen ettől működik! Ezért érezzük magunkat ott, a ’20-as évek Budapestjén, ahol csilingel a villamos, kiabál a rikkancs, és duruzsolnak a kávéházban. Már a főcím is megágyaz ennek, amiben a ’40-es évek legismertebb magyar filmrészleteiből hallunk ikonikus mondatokat Kabos Gyulától, Csortos Csulától, meg a többi korabeli sztártól. Az a modor! Az az beszédstílus… Már ettől hangulatba kerülünk.

Aztán amellett, hogy megtudhatjuk, mit csinált pontosan, és hogyan élt egy kereskedelmi utazó…

…Miért a zongorát foglalta le elsőként a végrehajtó, miért volt szükség hálókocsi-ellenőrre, és mit nyújtott egy tánc- és illemtanár, az is kiderül a műsorokból, hogy miről kapta a nevét az Illatos út (amikor vágóhíd, szappan- és csontszéngyár egyszerre működött ott), miért nem volt luxus kávéházba járni (mennyibe került egy eszpresszó, és mi zajlott az asztaloknál), vagy hogy kik voltak a handlék. 

A bónusz pedig, amikor a szerepükből kilépve a színészek is megnyilvánulhatnak, és elmesélik, mit jelent nekik Kosztolányi, az a korszak vagy a foglalkozás, amit az előbbi percekben felidéztek.

Ez egyébként spontán alakult így: a felvételek során egy-egy szereplő elkezdett mesélni a személyes kapcsolódásáról (amikor még be volt kapcsolva a mikrofon), később pedig Balázs már szándékosan kérdezgette őket. Így osztotta meg például Szabó Simon egy halálközeli élményét a Kosztolányi Dezső téren (ami elég durva sztori). Kálid Artúr pedig arról beszélt, milyen érzés folyton színes bőrű karaktereket életre kelteni (mivel itt is többek közt egy „néger” figurának kölcsönzi a hangját.)

De hallhatjuk még – a teljesség igénye nélkül – Molnár Piroskát, Csuja Imrét, Kovács Patríciát, Polgár Csabát, Földessy Margitot, Thuróczy Szabolcsot, Scherer Pétert, Jakab Julit meg Tóth Barnabás filmrendezőt, Bagossy László színházrendezőt, Nádasdy Ádám nyelvészt, Varga Livius a Quimbyből, vagy Batta András zenetörténészt. És – ami külön ízt ad az anyagnak – amikor Kosztolányi itt élő külföldiekkel készített interjút, azt Simonyi a megfelelő nemzetiségű civillel játszatta el, például Natasa Pavlovszkaja operatőrrel (egy itt élő orosz asszony szerepében), vagy egy jelenleg Budapesten élő törökkel, olasszal, némettel, a maguk jellegzetes, imádnivaló akcentusával.

„Az »Alakok« olyan, mint egy történelemkapszula: meghallgatsz egy epizódot, de közben tudsz valami mást csinálni, aztán visszatérni egy másik részhez később.

Nem egy Utas és Holdvilág szintű hangoskönyv, amire száz százalékig koncentrálni kell”

– mondja Simonyi Balázs, és hozzáteszi, szerinte a varázsát elsősorban az adja, hogy összevethetjük az 1920-as évek hétköznapjait a mai korral, és hol rácsodálkozhatunk, mennyit változott a világ azóta, hol meg arra, hogy semmit. 

Az olyanok, mint ő (vagy én) épp ilyen intellektuális kalandozásra vágynak, amikor van egy-egy üres órájuk: „Én magam elsősorban szöveges tartalomfogyasztó vagyok, zenét ritkán hallgatok. Futás közben is inkább hangoskönyvet teszek be, vagy podcastokat. A rádiójátékokat viszont hiányolom, és sajnálom, hogy ezt a műfajt elintézték annyival, hogy »poros«. Nem értem, miért lenne elavult dolog. De látom, hogy a klasszikus műveltség is devalválódik, úgyhogy bármilyen patetikusan is hangzik, de exbölcsészkarosként van bennem egy értékmentő szándék.” 

És most, hogy az Alakok a végéhez közeledik, már van egy intimebb a viszonya is a szerzővel: „Itt lakom a Kosztolányi Dezső téren, mindennap látom a szobrát, és ha elmegyek mellette, biccentek neki.”

Én pedig emelem kalapom mindkettejük előtt.

Gyárfás Dorka