Steiner Kristóf: Büszkék vagyunk rá, hogy nem hagyjuk magunkat elhallgattatni

–

„Isten nem Ádámot és Bélát teremtett”

„Most még csak elfogadást követelnek, aztán hamarosan kötelező lesz melegnek lenni”, „Ha a te apád is buzi lett volna, nem élnél” – néhány aranyköpés, amelyeket elsősorban olyanoktól hallunk, olvasunk, akik keveset tudnak, értenek, hallanak a homoszexualitásról, és leginkább azért nem azonosulnak az LMBTQ-emberek célkitűzéseivel, mert nem ismerik őket. 

Ismernek helyette rémhíreket, amelyek szerint a Budapest Pride felvonuláson mindenki bőrtangában vonaglik, ismernek álságos és sárdobálásra biztató cikkeket, amelyek szerint a homoszexualitás és a pedofília kéz a kézben jár, és ismernek egy nagy csapat embert, akik szerint melegnek lenni annyi, mint bűnt elkövetni, hiszen veszélybe sodorja a társadalmunkat, az egészségünket, sőt a megváltás felé vezető utunkat is.

Nem neheztelek rájuk, sőt tulajdonképpen meg is értem őket – no, nem az ideológiát, és semmiképpen sem az agresszív kommunikációt, legyen szó testi vagy szóbeli fenyítésekről, sokkal inkább azt, hogy 

aki egyféle igazságot hall, az csakis egyféleképpen tud gondolkodni, és azt, hogy aki egy domináns közegben átveszi mások gondolkodásmódját ahelyett, hogy kialakítaná a saját hitrendszerét, az nem gonosz ember, egyszerűen csak… ember. 

Mind voltunk már így, ha nem LMBTQ-ügyek kapcsán, akkor más relációban: hallgattunk zenét, ami mások szerint menő volt, rúgtunk be úgy, hogy nem is kívántuk a piát, csak nem akartunk kilógni a társaságból, viseltünk ruhákat, amelyeket ma már eszünk ágában sem volna felvenni, mert akkor ez volt a divat, és hittük, hogy amit a szüleink mondanak, az az egyetemes igazság. Aztán e kényszerpályák egy részét elhagytuk, a többi pedig egy élet munkája és tapasztalásai során lassan, de biztosan változik. 

Mindig azt szoktam mondani, hogy nem haragszom meg másokra, csak azért, mert másképp látnak dolgokat, mint én, mert egyrészt nem várhatom el, hogy a Föld bolygó összes lakosa egyformán gondolkodjon, másrészt, ha mindenkinek zsigerből hátat fordítanék, aki szerint én rossz vagyok, vagy azoknak, akik szerintem nem olyan jók, akkor esélyem sem volna hidat építeni a különféle megközelítések között, és közös halmazt találni. 

Abban is hiszek, hogy amellett, hogy melegek vagy heterók, vegánok vagy karnisták, jobbosok vagy balosok, zsidók vagy arabok, proizraeliek vagy propalesztinok, vallásosak vagy vallástalanok, madonnások vagy Lady Gaga-rajongók vagyunk, mindannyian egymillió más tulajdonsággal bírunk, és attól még, hogy egy homofób ember egyetlen jó tulajdonságomat sem látja meg a homoszexualitásomtól, én észrevehetem: „Te ugyan utálod a melegeket, a zsidókat, sőt Madonnát is, de ettől még nagyon jó ízléssel öltöztél fel, és csinos a hajad, szépen énekelsz, szelektíven gyűjtöd a hulladékot, és tisztelettel bánsz a szüleiddel – bravó!” 

Soha nem lesz olyan, hogy mindannyian mindenben egyetértünk – és nem is ez a cél

Mert az uniformizált világ legalább olyan rémisztő disztópia, mint az, hogy az emberi sokféleség örökké tartó konfliktusokba fut ki. Mi volna velünk, emberekkel, ha nem gondolkodtatnának el a másféleképpen gondolkodók? Hová fejlődhetnénk, ha olyan pamutgombolyag-gurigató házi cicákká válnánk mind, mint az agymosott Mr. Tájfel a Macskafogó zárójelenetében? 

A cél az, hogy beszélgessünk, többet értsünk, többet lássunk, többet halljunk, többet érezzünk, és többet hallgassunk. 

A cél az, hogy hagyjunk időt magunknak arra, hogy változni merjünk. A cél az, hogy sikerüljön higgadtan kommunikálni a véleményünket akkor is, ha más magából kikelve toporzékol – mert két hisztérikusan üvöltő ember sem magán, sem másokon nem tud segíteni. 

Ám a legfontosabb cél az, hogy emlékezzünk rá: nincs olyan ember ezen a világon, aki azonos volna egy másik emberrel, nemhogy egy csoporttal, amely a közös ideológia vagy sorsközösség kapcsán állt össze. 

Vannak melegek, akik életükben nem vennének fel flitteres felsőt, 

vannak leszbikusok, akik műszempillát viselnek, 

vannak transzneműek, akik nem kértek semmilyen műtétből, 

vannak biszexuálisok, akik még sosem szexeltek azonos neművel, 

ahogy vannak liberálisok, akik szerint fontos a kokárda viselése március 15-én, 

jobbosok, akiknek a legjobb barátjuk LMBTQ-ember, 

vannak izraeliek, akik a palesztinok jogaiért tüntetnek, 

arabok, akik zsinagógába járnak, 

sőt, még Lady Gaga-rajongók is, akik ismerik és elismerik Madonna munkásságát, és popkulturális jelentőségét. 

Aki azt szeretné, hogy ha augusztus 20-án magyar zászlót tűz ki az ablakba, akkor ne legyen gonosz gárdistának megbélyegezve, az ne higgye, és ne terjessze azt, hogy a szivárvány zászlót felvonó emberekre bármiféle közös tulajdonsághalmazt dobhat rá. 

Ennek szellemében néztem körül a közösségimédia-oldalaimon, és összegyűjtöttem azokat a kérdéseket, amelyek a leggyakrabban kerülnek elő „a másik oldalról”, ha LMBTQ-ügyek kapcsán szólalok fel. Igyekszem legjobb tudásom szerint válaszolni rájuk, és megjegyzem, én nem tudok, és nem is szeretnék az összes LMBTQ-ember nevében felelni. Miért? 

Ugyanazért, amiért a „miért nem képesek a férfiak olyan orgazmusig juttatni a nőket, mint amilyet önkielégítés közben tapasztalnak?”, vagy „miért olyan pocsék sofőrök a nők?”, vagy „miért ostobák a szőkék?”, vagy „miért nem fürdenek a franciák?, vagy „miért erőszakosak a vegánok?” típusú, kizárólag sztereotípiákra építő (és lássuk be, elég bántó) kérdésekre nem tud egyetemes választ adni egyetlen férfi, nő, szőke, francia és vegán sem – legfeljebb a maga álláspontját fejtheti ki… ha van hozzá türelme. 

1. Mi értelme van annak, hogy „LMBTQ Pride?!” Miért kéne már büszkének lenni arra, hogy valaki leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű vagy queer?

Ez egy totális félreértés – én nem arra vagyok büszke, hogy pasikra izgulok, azt „dobta a gép”, sokat nem tettem érte. Azaz annyit mégis, hogy elfogadtam magamban, megértettem, hogy rendben van, és mikor valaki megpróbált meggyőzni az ellenkezőjéről, nem omlottam össze – erre pedig büszke vagyok, és hiszem, hogy büszke lehet rá bárki, hogy hisz a szerelemben akkor is, ha mások szerint nincs hozzá joga. 

Naná, hogy büszkék vagyunk rá, hogy nem hagyjuk magunkat elhallgattatni akkor sem, ha ezzel kockázatot vállalunk –

megvethetnek, megverhetnek, megalázhatnak minket, mi csak azért sem mondunk le a jogainkról, és csak azért is hangoztatni fogjuk, hogy a társadalom és a politikai vezetés kötelessége volna kiállni értünk. 

2. Ha van LMBTQ Pride, miért nincs heteroszexuális felvonulás? 

Röviden és velősen: mert nincs rá szükség. Miért nem tüntettek a férfiak a szavazati jogaikért, amikor a szüfrazsettek elkeseredetten harcoltak érte, hogy a nők teljes értékű polgárok lehessenek? Természetesen azért, mert nekik már volt szavazati joguk. A Pride lényege, hogy felhívjuk a figyelmet arra a tényre, hogy legyen szó párkapcsolatról vagy családjogokról, még mindig „természetes”, hogy a heteroszexuális emberekhez, párokhoz, szülőkhöz másképpen viszonyul a jogrendszer. Ez pedig helytelen és tűrhetetlen – hiszen a közhiedelemmel ellentétben homoszexuálisként is épp olyan hasznos tagjai lehetünk a társadalomnak, mint heteroszexuálisként.

3. Miért kell provokatív és megosztó módon tüntetni, miért nem lehet a Pride egy csendes és fegyelmezett felvonulás? 

Csendesen és fegyelmezetten vonulni annyit jelent, hogy alkalmazkodunk az aktuális normához, és nem célunk mások figyelmét felhívni arra, hogy létezünk, és nem megyünk sehová. Katonai puccsok, polgárháborúk, elnyomott társadalmi rétegek felkelései során miért nem hallottunk soha olyan tüntetésről, ahol a résztvevők sutyorogva közölték a követeléseiket, és igyekeztek beleolvadni a közegükbe? Természetesen azért, mert 

egy tüntetés célja az, hogy láthatóvá tegyük magunkat, s hallassuk a hangunkat. 

Hamis elképzelés, hogy a Pride eseményeken mindenki csillámport pukizik és a mellbimbóján egyensúlyoz – az azonban tény, hogy a közösségünk a tüntetésnek egy színes, látványos, játékos módját választotta, amelybe a nyárspolgárok szemtelen provokációja is belefér. Ezzel együtt egy Pride eseményen nem történik semmi „erkölcstelenebb”, mint egy átlagos nyári fesztiválon, ahol a fesztiválozók jelentős része heteroszexuális. 

4. Miért nincs zászlaja a „normális” kapcsolatoknak és családoknak? 

Azért, mert minden család normális család, amelynek tagjai kölcsönös odafigyeléssel és szeretettel támogatják és segítik egymást. Azért, mert azt mondani, hogy kizárólag az jelent „normális” családot, ha egy férfi és egy nő a közös gyermekeikkel élnek, annyit jelent, mint elvenni a családhoz való jogot egy gyerekét egyedül nevelő özvegytől – nem kizárólag az LMBTQ-emberektől. Azért, mert bár ebben a pillanatban a társadalmi norma szerint egy tisztességes párkapcsolat egy férfi és egy nő egységét jelenti, a korszellem változik: volt már, és lesz is még másféle megközelítése a házasságnak, és csak azért, mert nekünk valami „fura”, ez még korántsem jelenti azt, hogy „nem normális”. És azért, mert 

a szivárvány lobogó a „tradicionális” családmodellért is lobog – semmiképpen sem ellene.

5. Miért érdeke bárkinek propagálni és promotálni az LMBTQ-ügyet, miközben ha mindenki meleg lenne, kihalna az emberiség, hiszen a melegek nem képesek gyermeket nemzeni, a leszbikusok pedig nem képesek megtermékenyíteni egymást? 

Ha veszélyeztet is minket a kihalás, semmiképpen sem azért, mert nem születik elég gyerek – épp ellenkezőleg, a föld súlyosan túlnépesedett, ami azt hozta magával, hogy azért kell aggódnunk, marad-e elég ivóvíz mindannyiunk számára, és mi lesz a bolygónkkal, ha mindannyiunk állandó fogyasztási igényét kielégítve féktelenül termelünk? Ez egy valós probléma. 

Ezzel együtt fontos tudni: az, hogy valaki homoszexuális, még nem jelenti azt, hogy nem fog gyermeket vállalni. 

Millió és millió árva gyermek van, aki örökbefogadásra vár, LMBTQ-párok százezrei folyamodnak dajkaanyaprogramokhoz, és az sem ritka, hogy egy meleg férfi és egy leszbikus nő közös gyermeket vállal. És akkor még nem is említettem azokat a homoszexuális embereket, akiknek nincs saját gyermekük – viszont támogatják a barátaikat, akik gyermeket vállaltak, így segítve a túlterhelt szülőket, és színesítve a gyermekek életét és élménytárát. 

6. Mi lesz a gyerekekkel, akik olyan világban nőnek fel, ahol normalizálva van a homoszexualitás? 

Elfogadó, befogadó emberek lesznek, akiket kevésbé bénítanak meg komplexusok, legyen szó embertársaink „másságának” feldolgozásáról, vagy saját, a korábbi társadalmi elvárásokkal „szembeszegülő” vonzalmakról, tudván, hogy akár fiút, akár lányt szeretnek, amíg nem bántanak másokat, addig ez rendben van. 

7. Miért kell lerombolni ezzel az új világrenddel az évezredes magyar hagyományokat, és hogy gondolhatja bárki, hogy a magyarságtudatba belefér a homoszexualitás? 

A magyarságtudat mást és mást jelent sokunknak, de amennyire másképp értelmezzük a hazafiságot, olyannyira evidens, hogy LMBTQ-embernek lenni nem jelent egyet a magyarságunk megtagadásával.

Lehet valaki magyar, miközben külföldön kamatoztatja a tehetségét, lehet úgy magyar, hogy még nem volt lehetősége bejárni Magyarországot, sőt még úgy is lehet valaki magyar, hogy megpróbálja ráerőltetni másokra, hogy márpedig magyarnak lenni csak egyféleképpen lehet. Magyar ő is – csak sajnos kicsit szűk látókörű magyar.

8. Hogy merészelnek az LMBTQ-emberek Isten és a Biblia törvényei ellen szegülni, és hogyan nevezheti magát vallásosnak olyasvalaki, aki homoszexuális?

Abba most ne menjünk bele, hogy a szent írásokat hányféleképpen értelmezik, és azt is tegyük félre, hogy hányszor, hányféleképpen cenzúrázták a Bibliát, míg a mai formáját elnyerte. Inkább egy bibliai idézettel válaszolnék, amely kivételesen nem a „ne ítélj, hogy ne ítéltess”, bár ez is elég kellene, hogy legyen, hogy senki ne helyezze magát Isten törvényei fölé, ám én most Jézustól választottam egy gondolatot, aki azt tanította: ha azt feltételezed, hogy embertársad bűnös életet él, ne mások előtt vond felelősségre, hanem kérdezd meg kedvesen négyszemközt. Ha pedig a féltésed ellenére továbbra is bűnös életet él, tarts távolságot tőle. Ha valaki igazán szereti Jézust, és vallja, hogy bűnös vagyok, így viszonyuljon a „bűnömhöz”. 

9. Hogyan tűrhetnénk meg ezt a fertőt, amikor mindenki tudja, hogy az AIDS és minden más STD a buzibulik sajátja? 

Ez egyszerűen nem igaz – nemi betegséget bárki elkaphat, nemre, szexuális érdeklődésre való tekintet nélkül, és bár sokféleképpen védekezhetünk ellenük, százszázalékos védelem az STD-kkel szemben nem létezik, hacsak nem az, hogy egyáltalán nem élünk nemi életet… Good luck! 

10. Miért kéne nekem felemelnem a hangom a homikért, leszbikért, transzokért, amikor megvan nekem a magam baja?

Azért, mert ha kizárólag akkor szólalunk fel, és követeljük az azonos jogokat, amikor a saját személyes biztonságunk forog kockán, könnyen lehet, hogy észre sem vesszük, milyen kevés választ el minket attól, hogy a mi „fajtánk” legyen a következő, akiket utolér a jogok sárba tiprása. 

Ha nem akarod, hogy veled, a gyermekeiddel, a szüleiddel bárki megtegye, ne hagyd, hogy másokkal megtörténhessen 

– igen, a mostani a rendszernek „csak” az LMBTQ-emberek szúrják a szemét, ám nincs rá garancia, hogy a következő hullám nem azokat éri utol, akik nem járnak eleget templomba, vagy nem gombolják be nyakig az ingüket, vagy nem szavaznak arra a pártra, amelyre márpedig kötelező volna szavazni. A világ diktatórikus rendszereiben közös, hogy bár a nagy tömegek számára olyan volt, mintha egyik napról a másikra húzták volna le a rolót a szabad akarat ablakán, valójában az emberi jogok már régen dőltek, mint a dominó.

11. Miért neveznek homofóbnak, amikor én igenis megtűröm, sőt elfogadom a melegeket?! Én csak azt nem szeretem, hogy reklámozzák magukat! 

Nem vagyok nagy rajongója a definícióknak és címkéknek, és nem is szoktam megsértődni, ha engem nem olyan címkékkel illetnek, amilyenekkel én jellemezném magam – de ha neked különösen fontosak ezek a megnevezések, nyugodtan nevezd magad, ahogyan csak szeretnéd, és kérd ki magadnak, ha olyasminek hívnak, amivel nem tudsz vagy nem akarsz azonosulni. 

Azt viszont mindenképp javaslom szeretettel és tisztelettel, hogy te ne „reklámozd” a kártékony ideológiát, amely szerint az igény az alapvető emberi jogokra céltalan magamutogatást jelent. 

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak