Harminckét év. 

Ennyi ideje vagyunk jóban Lizával.

Amikor először megláttam, a terem szélén, a földön ült, térdét a nyakához húzva próbált láthatatlan maradni. Hatéves volt, én hét. Nem volt láthatatlan, őt vettem először észre az osztályból.

Később már nem akart láthatatlan lenni, vagy nem tudott az lenni, sőt kiderült, hogy nagyon is hangos, néha pedig dühös. Akkor még nem tudhattam, mire, miért. Meg hát hétévesen nem is ezzel voltam elfoglalva. Aztán mintha megint láthatatlan akart volna lenni, el is ment Magyarországról húsz éve. De bárhová ment, ez a láthatatlanság valamiért nem ment neki, a munkája hamar láthatóvá vált, a barátságunk pedig valahogy, országtól, párkapcsolatoktól, családi állapotoktól, tanulmányoktól és munkáktól függetlenül mindig fennmaradt, az utóbbi években pedig egyre erősebb lett.

Próbáltuk is felidézni, amikor meglátogattam őt néhány napja néhány napra, hogy mi tulajdonképpen hogyan is lettünk jóban. Vagy miért. És mikor. Meg azt is, milyennek láttuk a másikat ez alatt a harminckét év alatt.

Mert amikor nincs jövő, akkor jelenmorzsák vannak, és a masszív nosztalgia.

És hát nincs jövő, mert Liza beteg. Meg fog halni. Nem olyan hamar, mint gondolta pár hónapja, de jóval hamarabb, mint gondolta bármikor az életében.

Nem merek tippelni.

Csak drukkolni lehet, hogy éljen még 2021-ben is. Mondjuk, érje meg a harminckilencedik születésnapját.

Van-e realitása?

Fogalmam sincs. Márciusban nem volt, most úgy tűnik, van.

Szóval Liza halálos beteg.

Le kell írni néhányszor, hátha akkor megértem. Mondanám, hogy ízlelgetem a halálát, de hát akarja a franc ízlelgetni ezt szót. Ezt az érzést. Mert befogadhatatlan, felfoghatatlan.

Pláne úgy, hogy szinte semmi nyoma a betegségnek.

Oké, néha kicsit feszültebb, türelmetlenebb, lépcsőn elfárad, kevesebbet dolgozik, de ennyi.

Liza persze sorolná és sorolja is a tüneteket, mellékhatásokat, de a mindennapjai, a jelene mégis nagyon hasonlít ahhoz, mint amilyen korábban volt.

Közben meg dehogy. Morfium, paracetamol a fájdalom ellen, orvosi kezelések a tumorok méretének csökkentéséért.

De Liza rákja nem vár. Ollóival felzabálja bárkinek a testét. Kitüremkedik itt-ott, terjeszkedik, mint a multik, fájdalmat okoz, megeszi, amit nem is neki kellene. A telhetetlen állat berágja magát Liza testébe.

De Liza még nem fogy. Addig jó.

Körbebiciklizzük a várost, leülünk egy kávézóba, tejeskávét kér zabtejből. Nem allergiás a tehéntejre, csak jobban szereti a zabtejet. Meg jobban szereti az állatokat. Előttem habos kakaó tehéntejből és egy hatalmas tonhalas szendvics. Elég finom mindkettő.

Beszélgetünk.

Mindenféléről.

Boldog párkapcsolatáról (te jó ég, mekkora kincs, hogy nincs egyedül és mekkora kincs, hogy milyen szuper a férje!), zenéről, munkáiról, utazásairól. Szomorúságról, gyászról, testi és lelki fájdalmakról, a helyzete és a betegsége igazságtalanságáról.

Egyetlen dolgot nem csinálunk. Nem keresünk hibást. 

Viszont röhögünk, nevetünk sokat.

Liza körbenéz, elég guszta helyen vagyunk, mosolyog, élvezi a szép időt. Abszurd. Minek örül, amikor meg fog halni, gondolnám, ha nem hessegetném tudatosan el ezt a gondolatot. Ha örül, hát örül. Örüljön is. Milyen jó is, amikor az ember ennyire tudja a kis apróságokat is értékelni. Egészségesek is megtanulhatnák. Bár én tudnék ennyi mindennek örülni! Ennyire önzetlen és nagyvonalú lenni.

Vagy ez volna a betegség tagadása? Ami egyébként természetes reakció a gyász esetében, de hát dehogy tagadás ez. Egyrészt, mert Liza a diagnózist elfogadta, a prognózist már kevésbé. Vagyis elfogadja, de nem akar vele foglalkozni, az ugyanis nem rajta múlik. Rajta a jelen múlik. És a jelenben örül. És mintha ezekkel a jelenekkel tolná ki a jövőt. Néha csak másodpercekre, máskor órákra, napokra. Másrészt azért sem tagadás ez, mert Liza sokat sír, sokszor szomorú. Nem magára, nem másra, hanem a helyzetre. De azt mondja, csak akkor tud örülni, ha sírt is, és a sírni is csak akkor tud, ha van öröm, ha tud a dolgoknak örülni. Nála ezek kéz a kézben járnak. Akkor is, ha Liza nekem inkább csak az örömét mutatja.

Aztán egyszer csak mégis szóba kerül a nem létező jövője és az én létező jövőm.

És a csomó adminisztratív ügy. Hol és hogyan legyen a temetés. Végrendelet. Bassza meg, az ember nem harmincnyolc évesen készül a halálára, hanem kilencvenévesen!

Na, akkor leteszem a szendvicset, mert már nem tudok enni.

Elviselhetetlen ez a kettősség.

Görbül a szám, mindketten könnyek között. El kell fordulnom. Nem tudok a szemébe nézni. Aztán összeszedem magam.

Amikor megtudtam, hogy meghalt az apukám, akkor is finom volt a vacsora. Most az utolsó falatnak már semmi íze sem volt.

Nappal együtt vagyunk, esténként elmegyek egyedül sétálni, felhívom a feleségemet, teret adok egy kiadós sírásnak, ami egyébként azzal a kellemes és talán nem meglepő következménnyel is jár, hogy ilyenkor a nappal beálló gyomorgörcs is felenged.

Igen, az összeszedés árnyoldala a gyomorgörcs.

Csak tudnám, miért ringatják a férfiak magukat még mindig az összeszedés hasznosságának illúziójába.

De szerencsére még nem kell igazán búcsúzni. Még fogunk találkozni.

Legalábbis ezzel a reménnyel és vággyal telve léptem ki a lakásukból és léptem be a liftbe.

Ott aztán négy nap után végre nappal is kibőghettem magam.

Kisfalusy Tamás

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images