Pásztory Dóri: Azt érzem, hogy egy nagyon sérülékeny burokban élünk – Koronanaplók

–

Én vagyok az, akinek a kreatív energiái, az íráskészsége és az extrovertáltsága jéggé fagyott, ahogy lehúzták a rolót Nagy-Britanniára március 23-án. Csak arra tudtam összpontosítani az energiáimat, hogy szinten tartsam a viszonylagos családi egyensúlyunkat a négy fal között, ahol Marci próbál egész nap dolgozni, Barni pedig az iskolai feladatok mellett túlélni a mindennapokat két felnőtt társaságában, a gyermeki fantáziavilágot, csínytevéseket, pisi–kaki–vécé-háromszögben mozgó viccesnek gondolt eszmecseréket nélkülözve.

Én pedig igyekszem levegőhöz jutni úgy, hogy teljesen megszűntek azok a magányos órák, amelyek nekem elengedhetetlenek voltak ahhoz, hogy megőrizzem a lelki békémet.

Illetve nem szűntek meg, mert a lehetőségekhez képest igyekszünk támogatni egymást abban, hogy mindenki hozzájusson ahhoz a falatnyi feltöltődéshez, ami a felszínen maradáshoz szükséges. Ez nekem a sport és a délutáni csendes pihenő, Marcinak a heti néhány alkalom számítógépes játék, Barninak pedig azok a különleges találkozások, amikor az erre sétáló osztálytársával tud pár szót váltani úgy, hogy ő a másodikról kiabál le neki az utcára (igen, pisi–kaki–vécé-háromszögben mozgó poénokat).

Azt érzem, hogy egy nagyon sérülékeny burokban élünk, és a burkon kívül nagyon, de nagyon sötét felhők gyülekeznek, de én még kapaszkodom az utolsó napsugarakba, mielőtt összeérnek a fekete viharlabdák, és elkezdődik a mennydörgés és villámlás. Valójában ami itt Nagy-Britanniában megy, az mennydörgés és villámlás, csak mi még iszonyúan erősen szorítjuk a kezünket a fülünkre, és üvöltve énekelünk valami Z kategóriás popslágert, hogy kicsit jobban érezzük magunkat.

Emlékszem, pont így kapaszkodtam az utolsó normális héten is, márciusban, amikor már tudtuk, hogy ez vár ránk, mindenkiben ott motoszkált a kétely, hogy vajon helyes-e, hogy mi még éljük a normális hétköznapokat, miközben rajtunk kívül szinte már mindenhol bezártak az iskolák, és karanténba vonult fél Európa.

Nemcsak kétely volt, de remény és egyfajta bizalom is, hogy hátha van másik út, hátha igazat beszélnek a tévében. Azóta ez csalódássá, kijózanodássá és teljes bizalomvesztéssé transzformálódott.

Pánik nincs, talán ez az egy, ami sosem volt számomra érzékelhető itt, csak a kiábrándultság és a zavart reménytelenség, amit az utcán és parkokban egyre sűrűsödő embertömeg szemében látok.

Ami a mi esetünkben a legnyomasztóbban abban nyilvánul meg, hogy fogalmunk sincs, mikor láthatjuk újra a szeretteinket, mikor hagyhatjuk el az országot, ahol csodás, támogató barátaink vannak, de nem tudják pótolni az anyai és nagyanyai ölelést.

A legutóbbi karácsonykor történt meg először, hogy rövidebb időre utaztunk csak haza, emiatt pedig nem vállaltuk a vidéki utakat Pécsre és a nagyszüleimhez, Marcaliba. Úgy gondoltunk, az év végén nekünk is jár egy kis pihenő, és ha az egész otthon töltött időt utazással töltjük, akkor annyira szétforgácsolódunk, hogy még fáradtabban és elcsigázva kezdjük az új évet, ami nekem rögtön egy úszóedzői tanfolyammal indult.

Úgy számoltunk, majd tavasszal, a jó időben sokkal kényelmesebben tudunk végiglátogatni mindenkit, és minőségibb az együtt töltött idő, ha nem a négy fal közé vagyunk zárva. 

Hát így történt, hogy a család egy része tavaly augusztusban látott minket utoljára, és valami csoda kell ahhoz, hogy idén újra találkozzunk.

E mellett a lelkemen ülő bánat mellett egy dolog tölt fel nap mint nap, még akkor is, ha teljesen külön pályán száguld mind a hármunk hangulat-hullámvasútja. Imádom azt a két embert, akivel össze vagyok zárva, és őszintén ajándékként élem meg, hogy nap nap után érzem, képesek vagyunk egymást átlendíteni a holtponton, hogy tudunk még önfeledten együtt nevetni, meghitten összebújni és mélyeket beszélgetni. Kiderült, hogy alapvetően nagyon jól megismertük egymást az együtt töltött időben, ami nagy előny egy olyan helyzetben, amikor mindenkinek a legmélyebb frusztrációi, szorongásai és rossz tulajdonságai törnek elő, nincs hová menekülni a fáradtság, a levertség, a szomorúság elől.

Nincsenek nagy önismereti megvilágosodásaim, a személyiségem fejlődését annyiban tudom lemérni, hogy beépültek olyan rutinok a hétköznapokba, amikről korábban el sem tudtam képzelni, hogy napi szinten hajlandó vagyok rá időt szánni.

Belőlem is azt hozta elő, hogy szükségem van olyan folyamatokra, amelyeknek látható az eredménye.

Igen, van kovászom, ami még mindig él, vannak virágaim és szépen kicsinosított erkélyünkön, ami a legnagyobb kinccsé értékelődött fel az elmúlt hetekben, így minden áldott nap locsolok, beszélgetek a növényekkel, és töltekezem a színes kaspóimból, mintha igazi szivárvány lenne.

Emellett vannak olyan napi tevékenységek, amiktől én is tudok kicsit virágozni. Ilyen a sport és az arcápolási rutin, amit – csak félve merem bevallani kozmetikus anyukával a hátam mögött – bizony eddig teljesen elhanyagoltam. Most viszont szeretem azt a tíz percet, amikor nap végén pepecselhetek a bőrömmel, és napról napra felfedezem a jótékony hatását. Ettől érzem, hogy maradt valami a igényességből a macinacin és napi főzéstől állandóan ételszagú pólón túl is.

Most megyek, visszavonulok mesterséges színcsíkok közé, és várom, hogy a vihar után megjelenjen az igazi szivárvány az égen. Mert afelől semmi kétségem, hogy lesz, csak ki kell várnunk.

Pásztory Dóri

A képek a szerző tulajdonában vannak