–

Szandi: Tinédzser l’amour

1991 nyara. Épphogy befejeztem az általánost, de már nagyon nagynak érzem magam, nem hordok többé kislányos ruhákat, csak bő cuccokat, saját stílusom van (vagy legalábbis azt hiszem), gimibe fogok járni, de kicsit szkeptikus vagyok ezzel kapcsolatban, mert nem tetszett az osztályom az első ismerkedési délutánon. Most viszont még nem kell ezen parázni (ezt a szót még nem ismerjük), mert nyaralunk, visszamegyünk anyukámmal, a tesómmal és egy baráti családdal a Tátrába, és nagyokat fogunk kirándulni, mint pár évvel korábban.  

Most 2019 van. Nem igazán emlékszem a kirándulásokra, azokból csak foszlányok és fotók maradtak. Helyette arra emlékszem, hogy órákig döglöttünk a hotel tévészobájában, négy tinilány, és az MTV-t bámultunk. De mintha nem is órákig, hanem egész napokat kuksoltunk volna ott, a sötétben, és vártuk a kedvenc klipjeinket, például az Extreme-től a More then Wordsöt, vagy Paula Abdultól a Rush Rusht – bár azt leginkább Keanu Reeves miatt, akinek még nem tudtuk a nevét –, vagy az R.E.M.-től a Shiny Happy People-t, és számolgattuk, hányszor mennek le egy nap, van-e rá esély, hogy még egyszer lássuk őket.

Közben intravénásan felszívtuk az I Wanna Sex You Upot a Color Me Baddtől (bár halálra röhögtük magunkat rajta), meg a Let’s Talk About Sexet a Salt-N-Pepától, a szexuális edukációnkat tovább fejlesztette Madonna a Like a Virginnel, és Amy Granttől lestük el, milyen lesz majd gyengéden és játékosan szerelmesnek lenni (Baby, Baby).

Kicsit lesajnáltuk a tesómat, aki a maga 12 évével még csak a Roxette Joyride című számáért rajongott, amiben nem volt semmi, de semmi erotika, de ámulva néztük a trükköket Michael Jackson Black or White-jában, különösen, amikor a végén a gyönyörű emberi arcok átolvadnak egymásba – azzal nem lehetett betelni.

via GIPHY

MTV-maratont tartottunk azon a túrázós nyaraláson, mert otthon még nem lehetett fogni, vagy nálunk legalábbis nem, és semennyi nem volt elég belőle. Ray Cokes és Paul King iszonyú öregnek, mégis menőnek számított, Simone Angel meg a világ leghelyesebb csajának, amilyenek egy nap mi is szerettünk volna lenni. Mindent onnan tanultuk akkor, abban a két hétben, és szerencsére nem sokkal később lehetett folytatni otthon, mert hozzánk is megérkezett a csatorna. Tíz év késéssel az indulásához képest, ami 1981. augusztus 1-jére esett.

Dean Martin: That’s Amore

Megint ugorjunk majdnem tíz évet, az ezredforduló környékére, amikor már a Filmművészeti Egyetemre járok televízió rendező-műsorvezető szakra, és azt tanulom az ország legtekintélyesebb mestereitől, hogyan lehet belőlem képernyős újságíró, hogyan kell valódi mélyinterjúkat készíteni, nem csak olyat, ami „megejtően hasonlít rá” (copyright Vitray Tamás), hogyan kellene híradót vezetni hitelesen vagy politikai háttérműsort szerkeszteni, emellett sokkamerás közvetítést rendezni – egyáltalán hogyan lehetne komoly televízióssá válni. 

Esténként és éjszakánként, amikor hazaesem a suliból, a Z+-t bámulom, és nem gondolok semmire.

Aztán a legjobb barátnőmmel és a húgommal nyáron útra kelünk, beülünk Bubu anyukájának piros Fiestájába, és nekivágunk Olaszországnak, hogy végigjárjuk az Utas és holdvilág helyszíneit. Annyi pénzünk van csak, hogy olcsó hostelekben lakjuk – de van, ahol ingyen szállásért kuncsorgunk –, napi egy szelet pizzát és egy gombóc fagyit vegyünk, és egyetlen emléktárgyra gyűjtögetünk (ami nekem végül egy Replay farmerszoknyában ölt testet). Viszünk otthonról téliszalámit és ólomkenyeret (így hívjuk azokat a vákuumfóliába csomagolt sűrű, fekete téglalapokat), és egy római köztéri koncerten megtömjük mindhármunk hátizsákját chipsszel, mert ingyen osztogatják, és némi változatosságot visz az egyhangú étrendünkbe.

Egyik reggel egy lepukkant hostel ócska menzáján ropogatjuk a kvártélyhoz járó száraz zsemlét vajjal, és álmos szemünket a sarokban felfüggesztett tévén pihentetjük, amin az olasz MTV megy. Nézem a törökülésben magyarázó barna hajú kiscsajt, aki a klipeket konferálja, és arra gondolok, hogy mégis csak ez a legmenőbb tévés munka a világon, nem pedig kiskosztümben politikusokat faggatni arról, mennyit loptak, miközben rezzenéstelen arccal és gúnyos mosollyal néznek a riporterre. És nem akarok híreket sem mondani beszárított frizurával és komolykodó ábrázattal 22 évesen, és eljátszani, hogy már felnőtt vagyok, és mindent értek a világban zajló folyamatokból.

Én is inkább törökülésben szeretnék fecsegni egy stúdióban, és videókat bámulni egész álló nap, mint régen.

A kétezres évek elején járunk, a videoklip műfaja virágzik, tehetséges rendezők elképesztő kreativitást visznek bele, miközben persze tombolnak a klisék is a sok bombatesű, fenekét riszáló biodíszlettel, és arany nyakláncos, atlétatrikós rapperrel. Nálunk, Magyarországon épp virágkorukat élik Kozsó fiú- és lánybandái, meg a többi csapat, amiket kizárólag külső alapján válogattak össze, és mindenki tudja, hogy csak tátognak. De ott van azért mellettük a Quimby, a Heaven Street Seven és az Alvin és a mókusok is, és Antal Nimród meg Pálfi György rendez klipeket – de a leggyakrabban egy Indián művésznevű csávó, aki a legjobban tapogatja le a mainstream közízlést. 

Elton John: A Dream Come True

Pár hónappal később az utcán szobrozom legalább száz fiatallal, akik mind azért jöttek, hogy bekerülhessenek a magyar zenetévébe, mert meghirdették, hogy új VJ-t, vagyis video jockey-t keresnek. Annyi előnnyel indulok hozzájuk képest, hogy már van képernyős gyakorlatom, de legalább annyira izgulok, mint ők, hiszen pár hete rájöttem, hogy ez az, amit a legjobban szeretnék a világon. Senkit nem ismerek a csatornától, és fogalmam sincs, milyen karaktert keresnek Zsu, Lilu, Balázs és Philip mellé, nekem mindenesetre épp akkor jutott eszembe rövidre vágatni a hajam – ehhez egy fekete nadrágot és egy szürke haspólót veszek fel a castingra.

Fotó: Tombor Zoltán

Végre bejutok a kamera elé – ami egyébként az egyetemünk operatőri műtermében van felállítva –, és azt mondják, előbb nézzek a kamerába, mutatkozzam be, aztán forduljak jobbra, majd forduljak balra.

Nem vagyok szokva ehhez a bánásmódhoz, meg különben is fel kell hívnom magamra a figyelmet, ezért azt kérdezem: „Mi ez, valami húspiac?” 

Vonakodva teljesítem az instrukciókat, de később elbizonytalanodom, hogy sikerülhet-e így elérnem a célom, úgyhogy a következő héten elmegyek egy másik meghallgatásra is, amit a Z+-nak tartanak, csak egy másik helyszínen. Újra ott állok az utcán több száz fiatallal, és szóba elegyedem egy úszómester lánnyal, aki a Darnyinál dolgozik. Most fehér nadrágot és rózsaszín csíkos pólót húztam, mert arra jutottam, hogy talán kicsit csajosabbra kellene venni a figurát, és valamivel oldottabban viselkedem a kamera előtt. 

Mindennap csak egy hívást várok, hogy továbbjutottam-e, és megtudom, hogy a rendező, aki a válogatást vezette, rendezte az egyik kedvenc magyar klipemet, a Fekete vonattól a Bilakót. Nem is dolgozik a csatornánál, csak a casting első körével bízták meg, de nekem később életre szóló barátom lesz – ott volt egy ilyen fontos pillanatban az életemben, átsegített egy ilyen éles helyzeten, és később még sok másikon, például amikor fel kellett dolgozni, hogy bejutottam, és minden másképp néz ki belülről, mint ahogy képzeltem. Ő jelentette a legfontosabb kapaszkodót azokban az években. 

Macklemore & Ryan Lewis: Growing Up

Két évet töltöttem csak a magyar zenecsatornán VJ-ként (közben megvásárolta a német VIVA, és a neve is megváltozott), de szerencsére ma már alig emlékszik rá valaki. Többnyire csak azok, akik akkor ültek kiskamaszként a tévé előtt – ahogy én, az MTV-vel való találkozásom idején. Bennük hagyják a legmélyebb nyomot ezek a képek, arcok, minták és stílusok – a mindenre nyitott, fejlődésben lévő pszichében. 

Fotó:Klinszky Gábor

Pár évvel később indították el a magyar MTV adását, de addigra én már inkább felejteni akartam, minél messzebbre kerülni a magyar könnyűzene és a klipek világától.

Beteljesült egy álmom, és megtudtam, milyen az. Megtudtam azt is, ki vagyok – és főleg, hogy ki nem. Mintha egy sárga tintapaca lettem volna egy kék massza közepén, úgy éreztem magam. De sosem olvadtunk össze zölddé.

A búcsúbulimra smink nélkül, játszóruhában mentem – nem fogtam fel, milyen szép dolog, hogy egyáltalán elbúcsúztatnak. Ezzel együtt akaratlanul is traumatikus élményt okoztak nekem azzal, hogy egy chippendale-t rendeltek ki a szórakoztatásomra, akinek a produkciójához undorral vegyes rémülettel próbáltam asszisztálni. Akkor még dolgozott bennem a jó kislány, nem akartam mások buliját is tönkretenni. Ezek után végképp nem volt kérdés, hogy itt az ideje megkeresni a saját utamat.   

Pár évvel később az MTV-ről és a VIVA-ról is elkezdtek eltünedezni a klipek és a műsorok, a helyüket pedig átvette a trash reality. Véget ért egy korszak. Utoljára tavaly, egy szegedi hajókocsmában ültem megint képernyőre szegezett tekintettel, ami ismét egy fali sarokba függesztett tévéhez tartozott. A VH1 ment rajta. Úgy éreztem, mintha időutazáson lennék, mert bár az előadók és a zenekarok lecserélődtek, de a klipek ugyanolyanok maradtak – ahogy azt már korábban megírtam. 

Úgy tűnik, ez a műfaj nem találta fel újra önmagát, még ha átköltözött is a YouTube-ra, mert valódi megújuláson nem esett át. Marad tehát a csúcskorszaka az a pár év, ami az MTV-hez kötődött, amikor még nem válhatott bárkiből zenész vagy sztár, és mindenki ugyanazt nézte. És amikor még tartozott egy zenecsatornához valamiféle szellemiség és közösségi élmény. Ezeket nem lehet pótolni.   

Gyárfás Dorka