Sok üzlet sorsáról mi magunk döntünk. Mi döntjük el, hogy mit tartunk fontosnak akkor is, ha a tartalékaink jó részét már feléltük. Melyek azok a dolgok, amelyekhez ragaszkodunk. Kénytelenek vagyunk rangsorolni. Nem a korábbi „ezt is kérem meg azt is kérem” jön. „Ezt kérem, azt most köszönöm, nem” lesz. Vásárlásainkkal, választásainkkal vállalkozások, munkahelyek, emberek sorsáról döntünk. Egyúttal más emberek hasonló módon dönthetnek a mi sorsunkról.

Felelősek vagyunk a döntéseinkért? Inkább csak magunk előtt. Azokat a dolgokat segítjük-e fennmaradni, amelyek nekünk fontosak, amikkel sokáig szeretnénk együtt élni? Olyan dolgokat csinálunk-e mi magunk, amelyeket az emberek szeretnek, amelyekre az embereknek szükségük van? Olyat, amiért ezután is hajlandók pénzt fizetni?

Veszélyes út a vásárlást etikai döntésként beállítani. Történtek eddig is kísérletek az „etikus termék” fogalmának a bevezetésére.

Olyan termékek, amelyek előállításakor nem alkalmaztak gyermekeket. Olyan kávé, amelynek termesztői hozzájutottak munkájuk valódi értékéhez. A többi? Ki tudja, Afrika melyik rabszolgasorban tartottakat foglalkoztató bányájából származik a telefonunkban lévő ritka földfém? Kínában, Indiában milyen körülmények között élnek annak a helyes kis ruhának a varrónői? 

Újabb és újabb szempontokat mérlegelhetünk. Hány ezer kilométert utazott a licsi, a kivi, amire hozzánk érkezett. Milyen hatással volt a szállítása a bolygóra és az élőlényekre? És ha többet ilyet nem veszünk, kin segítettünk? Mennyivel segítünk az emberiségen és a bolygón, ha többé nem indulunk luxushajóutakra? Kinek a munkahelyét, hasznát, kamatait veszélyeztetjük? Milyen milliárdos üzleti érdekek rejtik el előlünk a tárgyilagosság mázát viselve a valós viszonyokat? Miért nekünk kellene megfizetnünk a világgazdaság működési anomáliáit? Milyen alapon döntsünk, melyek egy termék árán felül a meg nem fizetett társadalmi költségek?

És miért mi fizessük meg, amikor a méltányos adórendszer kialakítása az államok feladata? 

Ha a járvány és a klíma ügye után újabb és újabb fenntarthatósági szempontjaink gátolják, hogy a gazdaság a korábbi struktúrákban újrainduljon, nem öngólt lövünk-e? Hiszen az új gazdasági modell nincsen készen az indulásra. Nem várhatjuk tétlenül. Mégis! Legalább ahol a szükséges információ birtokában vagyunk, ahol lehetőségünk van rá – döntsünk magunk! 

A karanténban töltött nehéz hónapokkal hatalmas tesztüzemmódhoz jutottunk. Sok megváltoztathatatlannak gondolt szokásunkat elhagytuk. Hiába hiányzik sokunknak, leszoktunk az üdvözlés Európában hagyományos módjairól. Nem fogunk mindenkivel kezet, még kevesebb embert ölelünk meg, és a puszi is csak a legszűkebb család tagjainak jár. Alig járunk bankokba, hivatalokba, nem ülnek sorok a körzeti orvosnál és az orvosi rendelőkben.

Rászoktunk napok alatt arra az eddig csak a sűrűn lakott ázsiai nagyvárosokban megbámult jelenségre, hogy a náthás emberek szájmaszkot viselnek. Foglalt határidőre érkezünk, egyedüli ügyfélként, ügyeinket inkább online intézzük. Hány munkahely fog emiatt eltűnni? Olyan pozitív tapasztalatokat is szereztünk, amilyenekre kevesen számítottunk. Elképzelhetetlenül gyorsan megszerveződött az internetes oktatás. Tömegek álltak át az otthoni munkavégzésre. Világcégek tartanak távértekezleteket és keresnek közelebbi beszállítókat. Mindezek folyományaként kevesebbet közlekedünk, kevesebb távoli utazást tervezünk. Városaink levegője tisztább, közlekedése folyamatosabb lett. 

Vannak dolgok, amelyek a koronavírus után akár így is maradhatnának. Nem hiányoznának és nem is kerülnek pénzünkbe.

Vannak, amelyek már most nagyon hiányoznak. Az, hogy bármelyik nap kiugorhattunk Bécsbe vagy Prágába. Hiányoznak a barátok és a családtagok. Hiányzik a gyerekeink iskolai társasága. Hiányoznak a színházak, a koncerttermek és a kézilabda-rangadók vagy a vitorlásversenyek. Hiányzik a Duna-parti sétány nyüzsgése, az éttermekben a borospoharak csengése. Ahogyan Talleyrand mondta: „Aki nem élt az ancien regime alatt, nem ismeri az élet édességét.” Szebb volt a koronavírus előtti világban?

Jásdi István