Család vagyunk, nem kell sírni – örökbefogadás a karantén kezdetén

–

Út az örökbefogadásig

Hosszú úton mentünk keresztül, míg az örökbefogadás mellett döntöttünk. Viszonylag későn házasodtunk, rögtön a kapcsolatunk elején egy perforált vakbélgyulladásba majdnem sikerült belehalnom. Az életmentő műtét következményeként léptek fel olyan problémák, amik miatt lombikprogram lett volna szükséges, de ezt csak utólag, egy sokadik orvos vette észre. A lombikot azonban még az elején kizártuk, úgy éreztük, nem tudnánk ekkora terhet vállalni. Volt egy magánutas örökbefogadási kalandunk ismeretségi körből, ami sajnos sikertelenül zárult. Utána gondoltuk, hogy akkor csináljuk rendesen, és beálltunk a sorba. Szinte az esélytelenek nyugalmával vártunk négy éven át. Hogy miért pont most sikerült?

A karantén is nehéz a maga nemében, bár kétségtelenül könnyebb egy újonnan örökbe fogadott kisgyerek nélkül. Az örökbefogadás is nehéz a maga nemében, de kétségtelenül könnyebb karantén nélkül.

Aztán rájöttünk, nem kell gondolkodni, csak menni kell előre, lépésről lépésre, és majd megoldódik minden.

Valentin egy tündéri két és fél éves kisfiú, aki az első pillanattól kezdve elfogadott minket, megvolt a „kémia” már a rápillantáskor (rápillantásnak hívják, amikor a leendő szülők először megnézhetik a gyermeket). A barátkozási folyamat extra rövid volt, mindössze egy hét. Próbáltuk ezalatt megismerni egymást, bizalmat szerezni, összeszokni. Amikor kézen fogott minket, és hátra sem nézve elindult velünk az új életébe, fellélegeztünk. A világ legtermészetesebb módján vette birtokba a szobáját, fedezte fel az új otthonát. Szinte túl könnyen ment. El is mentünk gyorsan a játszótérre meg kirándulni, ahogy azt egy rendes család hétvégén teszi, és további nagy terveink voltak, hogyan tegyük könnyebbé a gyerek számára ezt a nehéz átkötési folyamatot. A nagy tervek beváltása helyett azonban magunkra kellett zárnunk az ajtót, majd megkezdtük a karanténéletet.

Valentin egy kis faluban élt, a vidék adta lehetőségeket kihasználva. Nagy ház, amiben lehet a sok nevelt gyerekkel rohangálni, veszekedni, kiabálni. Óriási udvar, ahol nyakig sárosan lehet játszani. Tyúkokkal fekvés, kakasokkal kelés. A miénkkel merőben ellentétes életritmus, más szokások. Nálunk később indul az élet, nem lehet az utcán rodeózni a műanyag motorral, mert nagy a forgalom. Társasházban lakunk, kicsi lakásban, ahol vékonyak a falak, halljuk a szomszédokat, de ők is hallanak minket. Bár jó a lakóközösség és vannak korabeli gyerekek is, akikkel lehetne játszani a közös kertben, sajnos vírus is van, ami miatt nincs társas érintkezés.

Egy két és fél éves számára már az otthonváltás is nagy trauma, de hogy ebben az új életben nincsenek játszópajtások, nincs rohangálás, nincs sikoltozás, az még plusz komoly megpróbáltatás lehet. Remélem, boldog lesz, amikor rájön, hogy ez nem marad mindig így.

Gyereket nevelni mindenki tud, kivéve, akinek van

Az első héten körbetelefonáltam a gyerekes barátnőimet, és bocsánatot kértem tőlük, amiért nem voltam elég toleráns velük. Amíg az ember nincs benne, elképzelni sem tudja, hogy mennyire fárasztó az élet egy kisgyerekkel. Mennyire nehéz az állandó enerváltság, a folyamatos zombilét, amikor soha nem tudom kialudni magam, soha nem érek a feladataim végére, és alig várom, hogy mehessek aludni, de túl fáradt vagyok hozzá, hogy elaludjak. (Az alvásmegvonás valóban kínzás.) Nem tudtam, hogy egy gyerek egész nap beszél, akkor is, ha magában játszik, hogy naponta háromszor kell teljesen átöltöztetni, és ezért a mosógép állandóan üzemben van, hogy az ételt kikavarja az asztalra, majd közli, hogy nem kéri.

Fogalmam sem volt róla, hogy a kisfiúk átpisilnek a vécén a padlóra és hogy a kutya majd ebbe belefekszik. És a legnagyobb meglepetés, hogy képes hetvenszer megkérdezni ugyanazt a fontos dolgot: hány lába van a dinónak?

Képtelenség mellette másra figyelni, pedig home office van, dolgozni kellene, hivatalos ügyek is vannak, amiket a karantén alatt még nehézkesebb intézni.

Kikészített az állandó lelki vigyázzban állás: lestem minden rezdülését, hogy mit szeret és mint nem, hogyan vigasztaljam, ha sír, meddig engedjem feszegetni a határokat, hogy ne érezze magát sarokba szorítva, de azért mégse játsszon a csontozókéssel. Az eleje bitang nehéz volt, a napom csúcspontja az volt, amikor apa hazajött, és én kiszaladhattam a lakásból. A karantén miatt az volt a rekreációs programom, hogy kivittem a szemetet, és álldogáltam kicsit a kuka mellett a csendben. Apa hiába vette át a gyerekszórakoztatást, a kis lakásban nincs hely, ahol nem lehet hallani a hancúrozás sikító hangjait. Azt ajánlotta a szakember, hogy váltsuk egymást, pihenjünk, töltődjünk, hogy bírjuk erővel. De nem volt szó karanténról, amikor nem mehetnek el a fiúk motorozni, amikor én nem mehetek el meginni egy kávét a barátnőimmel, vagy nem csinálhatunk házon kívüli közös programot. 

Itt álltunk egy még szinte ismeretlen gyerekkel, azt sem tudtuk, arccal merre vagyunk, csak pislogtunk egymásra bizonytalanul, bezárva negyven négyzetméteren. Szegény, a nagy mozgásból és ismerős terepről hirtelen kiszakított gyerek egész nap tombolt, mi pedig nem aludtunk semmit. Én meg életemben ennyit nem sírtam, mint ebben a pár hétben. Aztán valahogy észrevétlenül elkezdtek kisimulni a dolgok.

Kialakultak a közös szokásaink, sikerült egyszerre formálni őt is és magunkat is. Szinte észrevétlenül kezdtünk megnyugodni.

Ha visszagondolok az első hetekre, a stressz, a pánik, a tanácstalanság mázsás kőként nehezedett rám, és szinte megbénított. Nagyon jól akartuk csinálni, pedig azt hiszem, az a titok, hogy csak csinálni kell, ahogy tudjuk. Már nem vagyok egész nap frászban, hogy mi fog történni a következő pillanatban. Összeszokunk, lelazulunk, tudunk nevetni. Nagyon kemény munka eredményeként jutottunk ide, és még végtelen hosszú előttünk az út, de már élvezzük. Néha megbeszéljük a férjemmel, hogy mennyivel könnyebb lenne a karantén, ha egész nap sorozatokat néznénk és pizzát falnánk, vagy mennyivel könnyebb lenne a gyerekkel, ha nem lenne karantén, mehetnénk játszóházba, találkozhatnánk a családtagokkal, barátokkal. De hát ez így alakult, és a nehézségektől függetlenül boldogok vagyunk, hogy Valentin a mi fiunk. Valójában kicsi büszkeség is van bennünk, hogy segítség nélkül, csak pőrén a négy fal között megcsináltuk, viszonylag zökkenőmentesen.

A karanténnak még nincs vége, de mi már család lettünk. Várjuk, hogy elkezdődjön a vírusmenetes új életünk. Közben a kisfiunk mindennap többször elmondja: „Valentin, apa, anya, Bucskó kutya – mi család vagyunk. Nem kell sírni.” Nem sírunk.

Adamkó Fanni

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images