Mostanában, az önkéntes karantén közepén csücsülve, a negyvenakárhányadik napot is elhagyva, sokat gondolkodom azon, mit fogunk mesélni a koronavírus-járványról az unokáinknak. Azzal már rég nem „szórakoztatom” magam, hogy eltöprengjek, mi lesz velünk, ha lecseng az egész, és visszaállhatunk vagy inkább újra kiléphetünk a mindennapok körforgásába. Nálam sokkal okosabb, tapasztaltabb, hozzáértőbb embereknek sincs meg rá a válaszuk, hogy mi lesz, amikor…

Pedig foglalkoztat a kérdés – mint mindenkit, aki a Föld nevű bolygón él –, de tudom, hogy a válaszom mindig egy torokszorító, nyomasztó „fogalmam sincs”.

Így inkább azon mélázom, hogy én mit fogok majd erről az egészről mesélni azoknak, akik nem élték meg ezt a vészterhes időszakot.

Nagy, kerek egész válaszom erre sincs…

…hiszen mint minden folyamatot, ezt is majd a végén lehet megítélni. Elemezni, hogy az ország, az unió, a világ végül sikerrel vette-e az akadályokat, hogy ennél jobban, vagy ennél rosszabbul nem is kezelhettük volna a koronavírus okozta helyzetet.

Persze vitázunk most is – nagyon helyesen –, hogy egy-egy döntés a helyzet súlyához képest segítette, vagy éppen gátolta, hogy végre-valahára a hátunk mögött hagyjuk ezt a járványt, de mérleg serpenyője végérvényesen majd csak a végén fog az egyik vagy a másik irányba billenni. Amikor már tudjuk, honnan hova jutottunk.

Ez a kontextus azonban még hiányzik, hiszen jelen állás szerint messze még a vége.

De a személyes történetek lényege a részetekben rejlik

Azokkal pedig már most szolgálhatok. A többit majd elolvassa a történelemkönyvben.

Mert egészen biztos vagyok abban, hogy az unokámnak minimum két oldal jut majd a koronavírus-járványról a tankönyvében. Kiegészítve az apró betűs, „szorgalmiként elolvasandó” részekkel és impozáns képekkel a kék háttér előtt otthon maradásra parancsolón néző Győrfi Pálról.

Az viszont teljesen biztos, hogy az én mondandóm még a kis betűs, szorgalmi részekben sem lenne benne. Így hát maradok én meg a „nagyi sztorija”. És hogy mit fogok mesélni?

Ezeket biztosan

Mindenképpen azzal indítom majd a történetemet, hogy milyen váratlanul kezdődött az egész. Hogy amikor Magyarországon megjelent a vírus, én éppen Brüsszelben voltam életem első sajtóútján, huszonhárom évesen, és olyan lelki nyugalommal szálltam fel a tömegközlekedési eszközökre meg a repülőre, mintha nem éppen egy világjárvány küszöbén toporogtunk volna.

Pedig úgy volt, csak éppen elképzelni sem tudtuk, hogy mi vár ránk. Egy hét múlva pedig már az önkéntes karanténban csücsültünk.

Azt is elmesélem majd, hogy néhol micsoda közelharc folyt a maszkokért, fertőtlenítőszerekért és a vécépapírért. És azt is, hogy idővel konszolidálódott a helyzet, és pár hét elteltével újra lehetett lisztet és élesztőt kapni a boltban.

Mesélek arról is, hogy a közösségi média és az internet hogyan tartotta bennünk a lelket. A videócseten folytatott családi ebédekről, szülinapi bulikról és meetingekről. A közösségi kovásznevelgetésről és az Insta-kihívásokról. Arról, hogy az addigra már kőkorszakinak tűnő alkalmazások hogyan mentettek meg minket a totális becsavarodástól.

Arról, hogy pár négyzetméternyi erkély volt az ép elmém kulcsa, és hogy ennél tovább nem mehettünk. Ha mégis mentünk, maszkban, kesztyűben, fertőtlenítőben úszva – már ha sikerült beszereznünk a védekezés eszközeit.

És azt is biztosan elmondom, hogy a politikai sártenger alatt micsoda összefogás jött létre, az idegenekből hirtelen egymás segítői lettek. Hogy cetlik hirdették a lépcsőházakban, hogy van, aki szívesen bevásárol az idős lakóknak, és a bezárt iskolák miatti távoktatás nehézségeit megoldva rengeteg gyerek kapott civil felajánlásokból laptopot, hogy ők is tanulhassanak otthon.

De azt is elmondom, hogy az állandó bizonytalanság hogyan roppantja meg az embert. Százezrek veszítették el a munkájukat, de mi a szerencsések közé tartoztunk, mert volt hol és mit dolgoznunk.

Hogy az első hónapokban csak csöpögtették az információkat, rendeletek jöttek és mentek egy nap alatt. Tarolt a fake news, és mindenki kereste a hírekben a kapaszkodókat, hátha mondanak valami biztatót, amitől meglátjuk a fényt ennek a sötét alagútnak a végén.

És azt is, hogy amikor a járvány közepén a nagyapja egy napra belázasodott, nagyon megijedtünk. Ami máskor nem több egy kellemetlen betegségnél, az most ránk hozta a frászt. Mert mi van, ha… Hozzáteszem, hogy egészséges fiatalként nem a halálos kimeneteltől féltünk, hanem az paráztatott be, hogy az előző napon még lementünk boltba, emberek közé. A vége pedig az lett, hogy egy nap lázas fetrengés után, mintha mi sem történt volna, meggyógyult, de a biztonság kedvéért hetekig nem mentünk sehova.

Nagyon remélem, hogy a történetem úgy végződik majd, hogy a családunkból senki sem kapta el, vagy ha igen, akkor gyorsan, fájdalommentesen átesett rajta, és meggyógyult.

És abban is reménykedem, hogy mindezt úgy mesélhetem majd el az unokámnak, ahogy a mi nagyszüleink meséltek a háborúról és ’56-ról: egy szörnyű időszak, amit nekünk nem kellett megtapasztalnunk. Azonban ehhez türelmesen ki kell várnunk a történet végét. Otthon.

Dián Dóri