–

Kilencéves vagyok, 

már négy napja fekszem az ágyban. Azt mondják, influenza. A szobámból se nagyon mozdulok ki, anyukám jön be néha, hogy teát, kekszet hozzon, vagy megmérjük a hőmérsékletemet. Szép csendben lapulok a betegszagú paplan alatt, icipicire összehúzva magam. Időnként lever a láz, vagy a köhögés szaggat, az orrom is bosszantó mód be van dugulva, de amikor épp nem vagyok pocsékul, élvezem, hogy magamban lehetek, olvashatok reggeltől estig, és miközben az osztálytársaimnak épp becsengetnek az első, kora reggeli órára, én lustán a másik oldalamra fordulok a nyirkos lepedőn. Tegnapelőtt a legidősebb húgom is elkapta a kórságot, ide hallom, ahogy elégedetlenkedik, hol ezért kiabál ki anyukámnak, hol azért. Nem igazán tud egyedül lenni. Hétéves. És olvasni sem nagyon szeret. Nyílik a szobám ajtaja, anyukám jön be hozzám újra egy bögre kamillateával, leteszi az éjjeliszekrényemre, megkönnyebbülten konstatálja, hogy állig betakarózva újabb könyvnek kezdtem neki szép csendben, és csak annyit mond: „Te jó beteg vagy, Borcsa.”

Nem sok dicséretben volt részem, nálunk nem nagyon dívott a vállveregetés, talán ezért is jegyeztem meg ezt nagyon. Egybegyúródott a büszkeséggel: ha másban nem brillírozom is, még ha közepes vagyok is matekból, az RSG-n kiderült, hogy a mozgáskoordinációm egy vicc, az angol szavakat meg lusta vagyok megtanulni, de beteg az csúcsszuperül tudok lenni. Azt is megértettem azonnal, hogy mik

a Jó Beteg ismérvei: nem panaszkodik, nem nyavalyog, szép csendben lapul, amíg elmúlik a feje felől a kórság, és igyekszik nem terhére lenni a környezetének.

Rezzenéstelen arcok

A családom amúgy is ilyen alapból. Fakír. Egyre-másra keringenek a történetek a vérzivataros időket, válást, háborút bátor derűvel végigküzdő nőkről, a nyolc darabra tört bokát rezzenéstelen arccal elviselő nagypapáról, a motorbalesetben megégett lábát az édesanyja elől sikerrel titkoló apámról, vagy anyukámról, akire a Műszaki Egyetem udvarán esett rá az emeleti ablak, csak pár centin múlt, hogy nem vakult meg, de félig bekötött fejjel, és fél kézzel lenyomta a vizsgaidőszakot, végigrajzolva építészhallgatóként az összes tervet becsülettel.

Négyen voltunk gyerekek otthon, két dolgos, igyekvő, a munkájukba is nyakig beletemetkező szülő mellett, akik főleg ránk, idősebbekre számítottak abban, hogy lesz annyi eszünk, hogy legalább mi nem sok vizet zavarunk. Ne terheljük le feleslegesen még mi is az amúgy is nehézségekkel küszködő környezetet. Ha nem volt is ez így kerek perec kimondva, de tudtuk, éreztük, akkor vagyunk jó gyerekek, ha nem mitőlünk kerül homokszem a gépezetbe. Ha meg mégis kerülne, azt viseljük szép csendben.

Felnőttnek is ilyen maradtam.

Velem ugyan ne legyen baj, ha mégis adódik, azt megoldom magam.

Dehogy terhelem rá másra a bajom, van nekik is púpjuk elég! Nem lesz attól senkinek sem jobb, ha panaszkodom, ventilálok, kesergek. Az én feladatom, hogy megkönnyítsem a környezetem életét, ha jókedvemmel épp nem tudom, akkor legalább azzal, hogy csöndben vagyok, meglapulok, szépen összehúzom magamon a kardigánt, ne látsszék a gond. „Hogy vagy? Hogy bírjátok a karantént?” „Ó, remekül, mi remekül… És ti? Mi újság? Mesélj!”

Rés a pajzson

Aztán úgy pár napja, kora este van, ülök a kanapén. Kicsit fázom, nincs rajtam zokni, fél órája lerúgtam magamról, aztán nem értem rá visszahúzni. Már szederjesek a lábujjaim, de most nem tudok vele foglalkozni, annyi a dolog. És akkor elköhögöm magam. 

Ede, aki egészen eddig az étkezőasztalnál dolgozott, a hangra felcsapja a füleit, mint egy vadászkutya. Azonnal hozzám siet. „Baj van? Jól érzed magad? Fáj valamid? Torkod? Kapar? Betakarjalak? Hozzak valamit? Kérsz, mondjuk, egy teát…?”

Ő egészen más háttérből érkezett. Egy szál gyermek, a szülők szeme fénye, a mai napig körbeszeretik. Amúgy is szinte mindennap beszélnek egymással, de most, a karanténban tényleg minden este videócsetelünk velük. Eleinte kicsit irigykedtem is erre a hatalmas figyelemre és szeretetre, amivel elhalmozzák gavallérosan, de nem sokáig, hiszen én is bőségesen kapok belőle. 

Az is kiderült még szinte a kapcsolatunk legelején, hogy mennyire másképp állunk a betegségekhez… és azt hiszem, egészen eddig titkon jól szórakoztunk egymáson. Ede szerint én „betegségtagadó” vagyok, énszerintem meg nem kell az ilyesminek akkora feneket keríteni. Őt aggasztja, hogy nem veszem komolyan sem az ő baját, sem a magamét, és hogy mi lesz, ha egyszer tényleg komolyra fordul a dolog, én meg bagatellizálom az ügyet. Én meg nem értem, hogy nem fogja fel, mi a jó beteg ismérve. Pedig már elmagyaráztam párszor.

Erre tessék. Elköhintem magam, ő meg azonnal elkezd körülöttem legyeskedni.

Mérgesen rámordulok. Hagyjon már, nincs semmi bajom, ez nem az. Nem kell túlspilázni. Nem vagyok beteg. De ha az lennék, akkor sem kell velem foglalkozni. Akkor majd szépen megyek az ágyba, és ott néma csendben átvészelem. Nem, nem kérek teát. Hagyjál már.

Így telik el egy fél nap. 

Klassz. Most már köhögni sem merek.

Aztán csak átszivárog a kedvesség az örökölt fakírmaszkon.

Hogy én mekkora hülye vagyok! Hiszen nem tesz mást, mint hogy ugyanolyan őszinte, mélyről jövő szeretettel gondoskodik rólam, ahogy minden másról is, ami neki fontos. Mert akkor van jól, ha mi is jól, rendben vagyunk. Ahogy dédelgeti az autóját, egy veterán Mercit, ami olyan állapotban van, hogy a marcona szerelők egymás után törnek ki örömkönnyekben, ha meglátják. Ahogy felhívja telefonon a nagymamáját. Ahogy annak idején Skype-olt a szülőknél maradt macskával. Vagy ahogy értem tesz mindig, ötletel, mit hogy kéne megosztanom, hogy jobb elérése legyen, lepucolja a laptopomat, biztat, támogat… vagy épp amikor úgy is ki akar gyógyítani, hogy azt hiszem, semmi bajom. Pedig amúgy lehet, hogy van. Lehet, hogy el kéne engednem ezt a Jóbeteg-dolgot. Néha kicsit szarul lenni, látványosan. Vagy hallhatóan.

Óvatosan elköhintem magam. Aztán még egyszer.

„Igen, köszönöm, kérek szépen egy teát. Citrommal. Méz nélkül.”

Fiala Borcsa