–

Őszintén és mélyen együttérzek mindenkivel, aki a karantént bezártságként, a csendesebb időszakot unalomként, a befelé figyelést magányként éli meg, és szívből-lélekből, időmből és energiámból igyekszem támogatni és segíteni azokat, akik számára ez az időszak minden korábbi nehézséget felülírt mint életük legnagyobb megpróbáltatásokkal teli korszaka. Ugyanakkor azokat sem irigylem, akik ezekben a napokban köszönik szépen, tök jól vannak – no nem azért, mert jól lenni rossz volna, hanem mert aki leírja, kimondja, vállalja, hogy évek óta nem érezte magát ilyen kiegyensúlyozottnak, és a világ lelassulása új erővel töltötte fel, kap most a fejére. 

A napokban egy jóbarátom megosztott egy levelet, ami a neten terjed, „Szia, koronavírus” felütéssel, a szöveg szerzője pedig köszönetet mond a járványnak, amiért „összehozta” őt a tőle korábban már-már visszafordíthatatlanul eltávolodott gyermekeivel, amiért ajándékidőt kapott arra, hogy törődjön magával, a családjával, tanulhasson, és újra megismerhesse önmagát, a bejegyzés pedig így végződött: „Remélem, ha véget ér majd ez az időszak, nem onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk, hanem onnan, ahová együtt eljutottunk.” 

A barátom percekkel a poszt közzététele után már a purgatóriumban érezhette magát: volt a „Mindeközben New Yorkban már fagyis kocsikba pakolják a halottakat”, meg „Ez jól hangzik, de mit mondok majd a hatévesemnek, aki készül, és mégse készül a sulira?” hozzászólásokig minden – ő pedig nem győzte hangsúlyozni, hogy természetesen mindez nem zárja ki az áldozatok iránt érzett tiszteletet, ahogyan azt sem, hogy részvétet nyilvánítson azoknak iránt, akik most szenvednek. Végül hamar eljutott oda, hogy ha nem törli a bejegyzést, megkockáztatja, hogy személyes barátokat veszít el. Értetlenül néztem mindezt kívülről: miért gondolja bárki, hogy nem lehet teljes testtel és szellemmel megélni és megérteni: egy tragédiának is lehetnek jellemépítő, társadalomébresztő aspektusai. 

Írtam már arról, hogyan vált az életem legnagyobb személyes vesztesége és szomorúsága – édesanyám elvesztése – egy új életszakasz kezdetévé, amely nélkül talán soha nem jutok el oda, ahol most vagyok, sőt, arról is: a haláltól és elmúlástól való félelmünk és az élet kontrollálhatatlanságát illető aggodalmaink csak akkor szelídíthetők meg, ha saját bőrünkön tapasztaljuk meg a mulandóság egyetemességét. Ilyenkor természetesen szó sincs arról, hogy bármelyikünk lelkendezni kezdene: „Olyan boldog vagyok, hogy meghalt egy szeretett rokonom”, ahogyan arról sem, hogy valóban „kedveskedni” szeretnénk a koronavírusnak – 

nem, nem örülünk a járványnak, annak örülünk, hogy van bennünk életigenlés, remény, és tudjuk: ha nincs bizodalmunk a jóban, a mindennapok csakis rosszabbak lehetnek. 

Van, aki szerint bízni a pozitív végkifejletben naivitás – mások szerint ezt úgy hívják: optimizmus. Akad, aki szerint ha bárki azt vallja: „minden rosszban van valami jó”, akkor csak üres frázisokat pufogtat – míg mások számára evidencia: a világon semmi sem fekete vagy fehér, az élet az árnyalatok közötti átmenetben zajlik. Ismerek olyat, aki hisz a sors kifürkészhetetlen útjaiban, amely – a laikus számára értelmezhetetlen – egyensúlyt hivatott teremteni, és olyat is, aki szerint minden csupán véletlenek sorozata. 

Bár minden felsorolt narratívapár kapcsán van, amellyel jobban vagy kevésbé azonosulok, elsősorban azzal azonosulok legszívesebben, hogy nem kell úgy nézni az örök pozitív gondolkodókra, mintha a zombiapokalipszis után hátrahagyott csonthalmokon is „hegyeken át száll a muzsika hangja” felkiáltással dalolnának. Ahogy a sötétség katonájának sem kellene kikiáltani azt, akit bedarált a kétségbeesés. 

Ha valakinek az jelenti a megoldást, hogy hisz, vagy az, hogy nem hisz, azt miért akarnánk meggyőzni az ellenkezőjéről? És ami a legfelfoghatatlanabb számomra: miért kell kényszeresen rámutatni a „másik oldalra”, mintha csak akkor volna rend a világban, ha az esküvői meghívójára mindenki azt írná: „Szeretettel várunk szerelmünk megpecsételésének szertartására, bár tudjuk: minden második házasság válással végződik.” 

Én szabadon szeretnék hinni benne, hogy ez a rettenetes világjárvány egy új hajnalra ébredő bolygót hagy majd maga után, ahol mi, emberek megtanuljuk nem kihasználni a természetet, hanem harmóniában élni vele. 

Jogom, és a magam ideológiája szerint kötelességem elfogadni, hogy a földnek nincs kapacitása mindarra, amit erőnek erejével kisajtoltunk belőle, csak hogy nekünk – rövid távon – kényelmesebb legyen. Senkinek nem ártok vele, ha bízom benne, hogy – legyen szó az autók, repülőgépek, gyárak termelte, környezetszennyező anyagok kibocsátásáról, a nagyüzemi állattartással és a húsipar kiszolgálásával az esőerdőket tizedelő, állatfajokat a kihalás szélére sodró gazdálkodásról, vagy épp a több ezer kilométert utazó élelmiszerek beszerzésével járó, mindannyiunk lakóhelyét mérgező módszerekről – ha újra visszatérhetünk a munkahelyeinkre, mindannyian felelősségteljesebb döntéseket hozunk majd. 

Abban is szívem joga hinni, hogy eljön majd a nap, amikor megértjük: a pénz hajhászása és a konformizmus kergetése felcserélődhet kölcsönösen hasznos együttélésre, és az ezt értő és megértő közösségekben a javaink és a tehetségeink „cserekereskedelme” megoldást jelenthet az éhínség és a mélyszegénység problémáira. 

Én például ezer örömmel tartanék főzőtanfolyamot masszázsbérletért cserébe, boldogan bébiszitterkednék, ha cserébe valaki megtanítana görögül, és bármikor belemennék, hogy ebédet főzök annak, aki megtanít a zöldségtermesztés csínjára-bínjára. 

Nem hiszem, hogy mindezzel egyedül volnék. Globális szinten, országok közötti egyezmények szólhatnának arról, hogy ivóvizet adunk kávéért cserébe, gyógyszereket szállítunk kakaóért, mi több, a militáns megoldásokat is felcserélhetnénk arra, hogy védelmet kínálunk a szomszédos országoknak – védelemért cserébe. És hogy szívemre tett kézzel merem-e állítani, hogy mindez megtörténik a következő néhány évben, évtizedben vagy emberöltőben? Természetesen nem. De nem lehetek olyan arrogáns, hogy azt higgyem: mindent tudok az emberiségről, és ismerve magunkat, sosem lesz semmiféle pozitív változás. 

Ha nem lehetek is biztos abban, hogy az én életemben eljutunk oda, amikor megvan az a „kritikus tömeg”, amelyik megelégelte az esztelen túlkínálatot (ami valahol máshol tátongó hiányt teremt) és harácsolást (ami aktuálisan biztonságot, hosszú távon vállalhatatlan kockázatot jelent), nem kétséges számomra: ha nem volnék gyakorlatias utópista, nem volna miről írnom, nem volna okom arra, hogy kapcsolatokat építsek – legyen szó szerelemről, barátságról vagy munkáról. De még annak sem látnám értelmét, hogy reggel kinyissam a szemem. Így hát, „sorry-not-sorry”, de… én nem akarnék úgy élni, hogy nincs kedvem élni. 

 

Steiner Kristóf

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van