József élete valóban nem volt fáklyásmenet. Egy szomszédos ország városkájában nőtt fel, ahol nap mint nap szembesülni kényszerült a kisebbségi lét hátrányaival. Kisiskolás volt, amikor az anyja börtönbe került, mert állítólag lopott a munkahelyén – de csak magának, hangsúlyozta többször József, neki bezzeg soha egy csokit nem hozott abból a pénzből! Így a fiút az apja nevelte fel, aki sokszor indokolatlanul szigorúan bánt vele, de a taníttatására mégiscsak gondot fordított. Ő is látta, hogy a gyerek képességei átlagon felüliek, és szerette volna, ha többre viszi nála – a maga örömtelen, hűvös módján tulajdonképpen jót akart.

A felvételi szinte ujjgyakorlat volt Józsefnek, ám hamar otthagyta a patinás egyetemet, és a jobb élet reményében Magyarországra települt. Persze első körben csak ideiglenes tartózkodási engedélyt kaphatott, de nem csupán emiatt érezte magát kívülállónak. Hiába volt okos, végzettség híján lényegében semmihez sem értett, ezért csak egy gyárban tudott elhelyezkedni operátorként. A kis házrészben sem találta a helyét, amit két másik, szintén a határon túlról érkező fiatallal bérelt. Az apja olyannyira rossz néven vette a távozását, hogy minden kapcsolatot megszakított vele, az otthon maradt barátokkal is egyre kevesebbszer keresték egymást, mivel a távolság még inkább fellazította az amúgy sem túl szoros kapcsolatokat – József mindig is zárkózott volt.

Végső soron senkije sem maradt.

Ekkoriban ismerkedett meg Hannával, aki nemrégiben menekült el egy bántalmazó házasságból, és egyedül gondoskodott a kisfiáról. Talán éppen azért, mert ő megélt egyet s mást, megesett a szíve Józsefen – de persze jóval több volt ez sajnálatnál, hiszen legalább ennyire vonzotta is a halk szavú, messze révedő tekintetű fiú, aki szöges ellentéte volt az egykori férjének.

Józsefet szinte mindig körüllengte valami megfoghatatlan szomorúság, de Hanna örömére akadtak felszabadult pillanatai is. Ilyenkor szívesen mesélt a gyerekkoráról: a focimeccsekről a városbéli magyar fiúkkal, ami elviselhetővé tette számukra az örök „másodrendűséget”. A málnázásokról a környező hegyekben, mit sem törődve a medvékkel, amik pedig szép számmal vannak arrafelé – „jó ember a mackó, csak nem kell felbuzerálni”, magyarázta. A nagymamájáról, aki merő szeretetből „aranymarhámnak” szólította, és – talán a börtönben ülő anya hiányát is ellensúlyozandó – a kedvenc ételeit főzte, míg néhány éve meg nem halt.

Hanna csöppet sem bánta, hogy a párjának nincs semmije – végül is neki sem volt sokkal több, és őszintén hitte, hogy ha két ember összekapaszkodik, bármi lehetséges.

Néhány hét után fel is ajánlotta Józsefnek, hogy költözzön hozzá – ne kelljen már félig idegenekkel élnie együtt egy lelakott bérleményben –, aki szinte rögtön felmondott a munkahelyén. Hanna meglepetten látta, hogy nem is különösebben igyekszik másik állást keresni. Nem sokkal később a tartózkodási engedélye is lejárt, anélkül pedig végképp esélytelenné vált az elhelyezkedés. Hanna keresett hármukra, ahogy a háztartás is rámaradt, beleértve természetesen a főzést is. A néhai nagymamának persze a nyomába sem ért, amire József rendre felhívta a figyelmét.

„Rúgd ki” – tanácsolta Hannának minden ismerőse, különösen az a barátnő, akinek a „selejt” eposzi jelző is köszönhető volt. Hanna egy darabig vívódott – még mindig nem tudta nem sajnálni Józsefet, meg hát a szeretet sem egyik napról a másikra szokott elmúlni.

Az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor észrevette, hogy József féltékeny a fiára, Dávidkára.

Kénytelen volt belátni, hogy ismét rosszul választott. Aztán az egyik estén vett egy nagy levegőt, és megkérte a fiút, hogy költözzön el.

„Mégis hová? – támadt neki József. Hanna még sohasem látta így kikelni magából. – Pénzem nincs, apám nem áll velem szóba, és különben is, ha visszamennék, rögtön bevinnének katonának. Tudod te, hogy bánnak ott a magyarokkal? Meg hogy miket adnak enni?”

Reggel úgy tett, mintha az előző napi beszélgetés meg sem történt volna. Hanna, ahogy máskor is, elvitte az óvodába Dávidkát, aztán dolgozni ment. Délután a hazaút különösen hosszúra sikeredett, de kivételesen nem Dávidka húzta az időt, hanem Hanna. Biztos volt benne, hogy József még ott lesz a lakásban, és ötlete sem volt, hogyan bírhatná távozásra. A barátai között nem akadt olyan, aki kellő határozottsággal tudott volna fellépni az ügyben, a rendőrséget meg mégsem akarta kihívni arra az emberre, akivel korábban megosztotta az ágyát.

Aztán mégiscsak megérkeztek, és a bejárati ajtó fölötti ablakon át meglátták Józsefet nyaktól felfelé – nyilván egy széken állt –, mellette egy kötéllel, aminek a végét bizonyára a mennyezetnél futó radiátorcsőre erősítette – legalábbis az eléjük táruló kép alapján Hanna csak erre tudott gondolni.

„Ha elküldesz, felakasztom magam!” – fenyegetőzött a fiú. A zajra a szemben lakó szabadnapos rendőr is felébredt, és fürdőköpenyben rontott ki a lépcsőházba. Becsületére legyen mondva, azonnal felmérte a helyzetet.

„Józsi, ne csináld!” – kiabált, ami persze mit sem ért, ezért egy határozott mozdulattal berúgta az ajtót. Arra már nem gondolt, hogy ezzel a széket is kilöki József alól. Hannának a lélegzete is elállt rémületében, de a következő pillanatban végtelenül megkönnyebbült, a fiú ugyanis a földre huppant, a kötél pedig ott tekergőzött körülötte – csak lazán rögzítette a csőhöz, valójában esze ágában sem volt meghalni.

A szomszéd rendőr, szabadnap ide vagy oda, kénytelen volt jelenteni az eseményt. A kiérkező kollégái még jól le is tolták: minek intézkedik civilben és generálja nekik feleslegesen a munkát, ahelyett hogy megülne a fenekén. Az igazoltatás során persze fény derült a lejárt tartózkodásira is, így Józsefnek nem maradt választása, mennie kellett. Mint később Hanna egy közös ismerősük révén megtudta, szerencsésen haza is ért – hogy pontosan miképp, arról nem szólt a fáma, ahogy arról sem, hogy tényleg besorozták-e. Csak egy rossz emlékű szék maradt utána.

Római Orsi

Orsi korábbi novelláit ITT olvashatjátok

 Kiemelt kép eredetije: Unsplash/Allec Gomes, Jude Beck