Álomszerű kezdet, rossz előérzet

A kapcsolat álomszerűen indult, végre volt valaki, aki igazán komolyan vett, és szingli anyukaként, gyerekestül elfogadott. Szuper! Az első néhány hónapban egyszerűen levett a lábamról az osztatlan figyelem, a felém áradó szeretet, a gyerekem iránti érdeklődés. Volt, hogy egy hétfőn váratlanul vörösrózsa-csokrot kaptam (ehhez én annyira nem vagyok hozzászokva, hogy hirtelen azt hittem, a gyerek kapta valahol), voltak lopott kirándulások, romantikus vacsorák, egyszóval minden, amivel az ember lányát le lehet venni a lábáról. 

Viszont – annak ellenére, hogy mindez nagyon imponált – végig volt bennem egy rossz érzés. Megmagyarázhatatlan módon érzelmileg távol tartottam magam ettől a kapcsolattól, mert a hatodik érzékem azt súgta, hogy valami nem stimmel. Nos, ismét megerősíthetem, hogy a belső hangot sosem lehalkítani, hanem inkább erősíteni kell. Mert – esetemben legalábbis – százból százszor mond/súg igazat. 

Az a bizonyos vészcsengő

Négy hónap után váratlanul szinte egy ítélőszék előtt találtam magam, amikor a párom szembesített vele, hogy beleolvasott a telefonomba, és talált egy üzenetet, ami szerinte nem illendő. (Egy gyerekkori ismerősömmel beszélgettem az új párkapcsolatomról.) Én mindig is az a lojális marha típus voltam, aki a megcsalást még hírből se… Tizenegy évet éltem le úgy egy kapcsolatban, hogy a féltékenység fel sem merült. Mindenki mehetett, élhette az életét, mert a kapcsolat totális bizalomra épült (nem is ilyen okokból ért véget).  

Így aztán, ahogy ott ültem a vádpontokat hallgatva, hirtelen azt sem tudtam, hogy erre hogy illik reagálni.

Nem tudtam feldolgozni a tényt, hogy valaki fogja a telefonomat, kilesi a kódomat, és beleolvasgat a beszélgetéseimbe.

(Ráadásul mivel brit srác volt, egy magyar beszélgetést csak fordítóprogram segítségével tudott értelmezni, hogy aztán megtámadhasson vele.) 

Mondanom sem kell, hogy a bizalom egy pillanat alatt vált semmivé. Mindkét oldalról. És innen szuperszonikus lejtmenetbe váltott a kapcsolat. Hiába próbáltunk úgy tenni, mintha mi sem történt volna, helyrehozhatatlan károk keletkeztek az éppen hogy csak épülő románcon. A srác elkezdett betegesen féltékenyen viselkedni, meg akarta határozni, hogy viselkedjem a közösségi oldalakon, a munkahelyemen, kivel milyen módon tartsak vagy épp ne tartsak kapcsolatot.  

Mint említettem, ezt megelőzően nagyon sokáig voltam egyedül, és nagyon imponált, hogy valakinek ennyire fontos vagyok. De hamar bekapcsolt bennem a vészjelző. Bántalmazó kapcsolatokról sajnos vannak személyes tapasztalataim, és nagyon érzékenyen reagálok arra, ha ilyesmi üti fel a fejét a saját magam vagy szeretteim életében. Azonnal éreztem, hogy számomra ez a helyzet tarthatatlan és vállalhatatlan, és hogy ez már az érzelmi bántalmazás kategóriába esik. 

Már az is intő jel volt, hogy elkezdtem az internetet böngészni, pszichológiai cikkeket olvasgatni az irányításmániáról, a patológiás féltékenységről. Azok, amiket ezekben a cikkekben felsoroltak, szinte mind passzoltak a páromra.  

Csökkenő bizalom, növekvő depresszió

Amikor megismerkedtem vele, jó lelki és fizikai állapotban voltam, élveztem az életet, a munkámat, és örömet találtam a mindennapokban. Ahogy azonban felütötte a fejét ez a patológiás féltékenység, hirtelen az életkedvem is megcsappant.

Azt vettem észre, hogy semmiért nem tudok lelkesedni, hiányzik belőlem az a jókedv és energia, ami amúgy meghatározza a személyiségemet.  

Ahogy telt az idő – jellemző módon –, a féltékenység egyre nőtt, és drámai méretet kezdett ölteni. Bármin változtattam, hogy megnyugtassam, az mindig kevésnek bizonyult. Folyamatosan és mélyen bele akart nyúlni abba, ahogyan létezem, viselkedem, és gondolkodom. Végül rájöttem, hogy valójában úgy ahogy van nem fogadja el azt, aki vagyok. Saját magát mindig morálisan fölém helyezi, mintha ő volna a tökéletes viselkedés szobra, akit ez feljogosít arra, hogy ítélkezzen az én döntéseim, magatartásom fölött. Azért is volt ez zavarba ejtő, mert végig igazságtalannak éreztem a kérdéseket, vádakat és az esztelen következtetéseket.  

Lassan elfogyott körülöttem a levegő, egyértelmű volt, hogy ennek nincs és nem lehet jövője. Éreztem, hogy nem azért voltam ennyi éven át egyedül és nem azért dolgoztam önmagamon, hogy végül olyasvalaki mellett állapodjam meg, aki ezt egy tollvonással át akarja húzni, és meg akar változtatni. 

Üvöltött bennem az érzés, hogy én önmagam szeretnék lenni. Hogy nem kell egy kapcsolat csak azért, hogy legyen. 

A hiba az ön készülékében van

Megtanultam egyedül lenni, komfortosan, viszonylagos békében. Szuper lenne kapcsolatban lenni és megosztani az élményeket, de csak akkor, ha a társam nem elvesz az életemből, hanem hozzátesz. Olyan embert találni, aki engedi, hogy önmagam legyek mellette. Akinek van elég önbizalma ahhoz, hogy elhiggye, nem kell féltékenynek lennie; számomra nyilvánvaló volt, hogy ennek a fiúnak a saját önértékelésével volt gondja. A probléma (így annak megoldása is) benne volt és nem bennem.

Tehettem volna bármit, sosem lett volna elég, épp amiatt, mert az ő önbizalomhiánya okozta a gondot. 

Az egyetlen dolog, amiért nagyon hálás voltam és vagyok, hogy ez viszonylag hamar kiderült, és nem okozott hatalmas érzelmi károkat, amikor pontot kellett tenni a végére. Nem ragadtam bele hosszú távon egy érzelmileg bántalmazó kapcsolatba. Az ilyen kapcsolatok azok, amik később fizikai bántalmazásba, családon belüli erőszakba torkollnak, úgyhogy valójában megkönnyebbültem, amikor végül kimondtuk, hogy a kettőnk története véget ért.

Egy kapcsolat tükrében – egyedül

Ahogy kisírtam a bánatot, a veszteséget, mindazt, amit egy kapcsolat után kell, hirtelen meg is szabadultam a tehertől. Éreztem, hogy ez a jó és az egyetlen járható út számomra.

Nem éri meg benne maradni egy olyan kapcsolatban, ami már a legelején ilyen rossz előjelekkel indul, amiben nincs szabadságérzet, bizalom, és amiben nem lehetek teljesen az, aki vagyok. 

Hálás is vagyok ennek a néhány hónapos viszonynak, mert ez idő alatt sokat tanultam magamról. Azelőtt abba az illúzióba ringattam magam, hogy én könnyen esem szerelembe és könnyen idomulok a másikhoz, a kapcsolat játékszabályaihoz. Rá kellett jönnöm, hogy az eltelt öt évben ez alaposan megváltozott. Rengeteget alakultam, formálódtam, és ezzel csak egy másik ember tükrében tudtam szembesülni. Kapcsolat hiányában az elmúlt években nem nagyon kaptam – kaphattam – valós visszajelzést arról, hol is tartok.

Az élet számomra egy izgalmas személyiségfejlődés, és én igyekszem annyira a magam útját járni, amennyire ez lehetséges. És amikor majd megérkezik mellém az a partner, aki ebben előrevisz, nem pedig akadályoz, akkor boldogan fogok hosszú távra igent mondani. Addig pedig inkább vagyok egyedül, de önmagam. 

Kégl Ágnes

Kiemelt képünk illusztráció