–

Öt éve tudom, érzem, hogy homoszexuális vagyok

Onnantól kezdve viszont nem vagyok képes magamra átlagosként tekinteni, egyszerűen nem megy. Sokkal kevesebbnek gondolom magam emiatt másoknál, bár folyamatosan küzdök magammal, az érzéseimmel. Amikor először elgondolkodtam azon, hogy én más vagyok, mint a többiek, kétségbe is estem.

Azt gondoltam, hogy „én biztos nem lehetek buzi, ilyen nincs, hogy épp velem tolt ki ennyire a sors”.

Eleinte görcsösen próbáltam küzdeni ellene

Voltak barátnőim is, de be kellett látnom, hogy egyáltalán nem érdekelnek a nők szexuálisan. Beláttam, de elfogadni nem tudtam. Éjszakánként dühöngtem magamban, többször odáig jutottam, hogy inkább kárt teszek magamban, mert ez nem lehetek én, így nem tudok élni. A legrosszabb az volt, hogy onnantól teljesen más lett a csapattársaimmal a közös öltözés: rettegtem attól, nehogy a testem óhatatlanul is reagáljon a többiek látványára. Borzasztó volt ezt megélni, és még mindig szenvedek tőle.

Fogalmam sem volt arról, hogy tudnám ezt kezelni, kivel tudnám ezt megbeszélni.

Az iskola pszichológusa egy fiatal srác, akivel végül először beszéltem erről… zokogva, gyomorgörcstől fetrengve. Ő próbált megnyugtatni, segített, hogy elfogadjam magam. Nagyon hosszú volt ez a folyamat, és még mindig nincs vége teljesen.

Egyszer részegen pár barátomnak elmeséltem, mi a helyzet. Meglepően megértőek voltak, bár van, aki azóta teljesen másként kezel, eltávolodtunk egymástól. De ott és akkor egy kicsit megkönnyebbültem. Egy csapattársamnak is elmeséltem, aki megígérte, hogy hallgat erről. Aztán egy buli után kikezdett velem: mondván, én úgyis meleg vagyok, ő meg mindig is ki akarta próbálni, mi lenne, ha leszopnám…

Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, aztán leüvöltöttem a fejét. Nem értette, megsértődött, azóta pedig a jelenlétemben hangosan buzizik. Mondjuk, a csapatban ez amúgy is divat, még az edző is elég határozottan véleményt formál a melegekről, és mondanom sem kell, nem pozitívan.

Aztán ott a család. Nekik egyáltalán nem mertem elmondani, úgysem értenék meg. Apám biztosan kitagadna, anyám meg kiborulna.

Minden családi ebéd valóságos horror

Mindig jönnek a nagyszüleim azzal, hogy a „mi a helyzet a csajokkal, mikor lesz már barátnőm?”. Én pedig olyan szívesen elmondanám, hogy soha.

Nekem nem barátnőm, hanem barátom lesz… remélhetőleg. De nem tehetem. Egyszer össze is vesztem velük, amikor azt ecsetelték, hogy a melegek betegek, és „meg kellene őket valami injekcióval gyógyítani, mert akkor minden rendben lenne”. Ezt már nem bírtam, és elmondtam nekik, hogy ez nem betegség. Körülbelül olyan volt, mintha a falnak beszéltem volna.

Ők csak annyit szűrtek le ebből, hogy remélik, én nem vagyok ilyen köcsög, még imádkoznak is ezért. De, sajnos meleg vagyok, bár nem érzem, hogy köcsög lennék.

Nem olyan, mint amilyennek ők gondolják: nem táncolok tangában egy kamionon, sőt, még nőies vonásaim sincsenek. Mert a legtöbb meleg ugyanolyan, mint bárki más.

Mégis ott tartok öt év után, hogy utálom magam, utálom azt, amilyen vagyok

Mindenhonnan az ömlik rám, hogy utálnom kell magam: a tévében betegségként beszélnek erről, mintha valami ragályos vírus lenne, ami megtámadja az embereket, és tönkreteszi a világot. Ott tartok, hogy emiatt nem érzem magam teljes értékű embernek. Ez borzasztó. Az pedig még rosszabb, hogy nem vagyok benne biztos, hogy a tanáraim ne ítélnének el emiatt, attól félek, ők is előítéletesek. Nem is merem elmondani nekik…

Pedig én sem vágyom másra, mint minden fiatal

Szerelmet, kapcsolatot szeretnék egy olyan emberrel, aki megért, elfogad és szeret engem.

Ezt egyelőre nem kaphatom meg. Ismerkedni is nehéz. Volt pár randim, de ehhez Budapestre kellett mennem, titokban, bujkálva randizni, nyíltan ezt nem lehet vállalni, mert „gusztustalan”. Ráadásul ők sem akartak mást, csak egy kósza dugást. Én viszont nem ezt akarom. Egyszerűen csak szeretni szeretnék, mint bárki más. Olyan szörnyű ember lennék? Annyira visszataszító ez, hogy titkolnom kell, ki is vagyok valójában. Borzasztó ezt érezni, sokszor azt kívánom, bárcsak tényleg gyógyítható lenne, mert akkor minden megoldódna egy kezeléssel. Sajnos nem az…

Eldöntöttem, hogy elmenekülök, menekülnöm kell innen

Menekülnöm a kirekesztés, a gyűlölet, az ítélkezés elől. Minden erőmmel azon vagyok, hogy a lehető legjobban sikerüljön az érettségim, és az összes energiámat arra fordítom, hogy új hazát keressek magamnak. Itt nincs maradásom, hiszen nem lehetek önmagam. Mindenképpen külföldön szeretnék tanulni, de ha nem vesznek fel, akkor is elmegyek innen.

Szeretnék a leendő párommal boldogan élni egy olyan helyen, ahol vállalhatjuk magunkat

Vállalhatjuk a szerelmünket, és nem csak a folytonos megvetést, gyűlölködést kell elviselnünk. Nem akarok így élni, nem tudok nem önmagam lenni. Itthon pedig meg kellene játszanom, hogy nem az vagyok, aki, titkolnom kellene az érzéseimet, a vágyaimat. Ez nekem nem megy. Nem is akarom eljátszani.

Nagyon szeretem Magyarországot, de nincs már itt maradásom. Talán egyszer, egy elfogadóbb, toleránsabb világban lehetek majd az, aki. Addig pedig marad a szégyen, a titkolózás és a menekülés…

Tomi

Kiemelt képünk illusztráció, forrás: Unsplash/Japheth Mast