Nem nagyon szoktam újévi fogadalmakat tenni, de idén sűrűn eszembe jutott január elején, hogy megpróbálom valamiképpen csökkenteni a mindennapokban a lehúzó, toxikus „beszélgetések” számát, például azért, hogy több energiám maradjon azokra, akiknek a gondjai nemcsak hogy igazán érdekelnek, de esetleg segíteni is tudok nekik valamiben, mert valóban része vagyok az életüknek, nem csak egy nagy fül vagyok számukra.

Hogy sikerül-e betartanom a magamnak tett ígéretet?

Nem tudom, csak remélem. Újságíróként, mások történetei iránt őszintén érdeklődő emberként eleve veszélyeztetett faj vagyok ebből a szempontból, ráadásul otthonról hozom nők generációjának attitűdjét: meg kell hallgatni másokat, oda kell figyelni egymásra. Lehetőleg mosolyogva, kedvesen, türelemmel. Mások ügyeit mindig a sajátunk elé helyezve.

De van, hogy az ember legszívesebben kitenné a megtelt a táblát, ugye?

Mert elfárad a rá ömlő keserűségtől, ami bár nem a saját búbánata, de ha hajlama van az együttérzésre, akkor mégiscsak dolgozik benne attól fogva, hogy meghallgatta.

Természetesen nem arról beszélek, hogy éljen az önzés vagy hogy jobb volna figyelmen kívül hagyni a mások gondjait, és önmagunkba zárkózva csak a saját érzéseinkre figyelni. Pusztán arról van szó, hogy feltettem egy kérdést: mihez kezdjen az ember a rendszeresen érkező céltalan, parttalan panaszáradattal?

Megfigyeltem, hogy a szüntelenül „rinyáló”, életvitelszerűen panaszkodó ismerősök társaságában én is rögtön sötétebben látom a saját sorsomat. Pusztán azáltal, hogy kesergésük közepette nincs pofám a jó dolgokról mesélni – már ha van esélyem egyáltalán megszólalni, nem csak a bátorító hümmögésre van igény, vagy végszavazásra. Szóval, ha az örökké sóhajtozó szájából mégiscsak elhangzik egy „és veled mi van?”, akkor (rosszul értelmezett?) tapintatból én sem a boldog mozzanatokat emelem ki a mindennapokból, hanem azokat, amelyek, ha nem is reflektálnak az ő bánatára, de legalább nem hatnak az ő hangulatához képest hencegésnek vagy tapintatlanságnak a kontextusban.

Már csak azért sem lesz könnyű dolgom, ha csökkenteni akarom azon toxikus párbeszédek számát, amelyekben részt veszek (sőt, akár ki is provokálok, hiszen nem szeretném megbántani az illetőt, ezért mindig meghallgatom), a mi kultúránknak ugyanis egyik alappillére a kesergés. Sokan, sokszor írtak, beszéltek erről.

Ha megkérdezed tíz magyar embertől, „hogy vagy?”, nem biztos, hogy akár csak egy is azt válaszolja: „Jól, kösz!” Vagy, ha mégis így indít valaki, akkor is jó eséllyel folytatja egy olyan mondattal (vagy monológgal), amelyből mégiscsak az derül ki, hogy nincs jól.

Lélektanilag érthető a dolog: a ventilálás csökkenti a belső hőt, a panaszkodó szelepet keres és talál a világ felé: mindenki így működik. Ha valaki nem tud az érzéseiről beszélni, folyton magába zárja, ami feszíti belülről, az tragédia, vagy legalábbis tragédiát sejtet.

És mi lenne velünk a barátok, családtagok nélkül, akiknek el lehet mondani, ha gáz van, akik mellettünk állnak gyenge pillanatainkban?

Amiről én beszélek, az az a jelenség, amikor valakinek szokásává, sőt mániájává válik a panaszkodás, ha állandó kommunikációs elem két ember kapcsolatában az esetleg egymásra licitáló kesergés.

Nemcsak annak terhes egyébként a nyavalygás, aki hallgatni kénytelen, hanem annak is árt, aki elköveti. Mert újra és újra megerősíti magában, hogy ő egy szerencsétlen flótás, egy tehetetlen áldozat, akit mindenki bánt, aki sajnálatra méltó talán, de másra, úgy látszik, nem. (Állítólag az agyat is áthuzalozza ez a mártír beállítódás.) Különösen igaz ez akkor, ha nem arról beszél, miben bízik, mit remél mégis, hogyan próbál majd megküzdeni az elemekkel vagy kitől fog segítséget kérni a megoldáshoz, hanem minden szavából az süt, hogy feladta, kész, lehet temetni akár.

Vannak emberek, akiktől mindenki menekül, mert szüntelen dől belőlük az önsajnálat. (És van, akikkel jó együtt lenni, akik feltöltik derűvel az embert, pedig éppenséggel lenne okuk panaszkodni.) Meg vannak olyanok is, akik esetében a sopánkodás célja nem a szimpla ürítés, hanem valami más, amit akár kezelni is lehet, akkor viszont mégis csak lehet segíteni rajtuk.

És vannak a panaszkodóknak még egyéb alfajaik is, például ezek:                                   

A messziről jött ember

Régen minden más volt. A nap másként sütött, a gyerekek jól neveltek voltak, az emberek tisztességesek, a város tiszta volt, és az élet biztonságos. Van, akik úgy emlékszik csak a szépre, hogy közben mindenről megvan a lesújtó véleménye, ami a jelennel kapcsolatos. A szidalmak mögött pedig ott van kimondatlanul (vagy kimondva), hogy ő az értékek őrzője, időutazó, aki tudja, hogyan kellene lenniük a dolgoknak, de e korcs világban nem hallgat rá senki.

Nem találja a helyét a mában, és szerinte ez nem az ő hibája.   

Mindenki hülye, csak én nem (Igazam van? Ugye…)

Az előbbi testvére az az ember, akinek igaza van. Szerinte mindig. És el is akarja mondani az igazát, tőled mint hallgatóságtól csak a megerősítést várja. Elég, ha bólogatsz. Vitatkozni persze lehet a demagógiájával, de akkor te is átkerülsz a hülyék közé a szemében – ha nem tartoztál eleve oda –, ami nem garancia arra, sőt, hogy ezentúl nem önti rád az eszmefuttatásait. Kedvenc témái: a közlekedés (minek adnak jogsit az ilyeneknek!?), a politika, a közügyek, a gyereknevelés és a (kamu)hírek. Alapvetően minden érdekli, és mindenhez ért. Ellentétben mindenki mással.

Figyelj, mondom, hallod!?

„Itt fáj, ott fáj, ezt csinálta, azt nem csinálta…” Vannak az örök nyávogók, akik igazából csak figyelmet szeretnének, és nem jut eszükbe ütősebb stratégia, vagy eszköztelenek. Talán őket még ki lehet rángatni a panaszkodásörvényből, mert ha biztonságban érzik magukat, elég törődést kapnak, akkor talán nem éreznek olyan gyakori késztetést a sopánkodásra.  

Akinek a téma az utcán hever

Ő nem megkeseredett talán, csak beszélgetni szeretne, és úgy véli, könnyebb a kapcsolatfelvétel, gördülékenyebb a diskurzus, ha nyomban összekapcsolódhattok egy bosszúság mint garantált közös téma emlegetése okán.

Érdekes figyelni a tömegközlekedésben bizonyos szituációk, szagok, hangok, látvány kapcsán leginkább valaki ellenében kialakuló sorsközösségek és csetszobák működését.

Panaszkodik, de valójában henceg

Ismertek talán ti is olyan embert, aki bár sóhajtozva indít, a vége mindig az, hogy az az érzésetek, dicsekszik. Épp azért ugrik rá valamilyen negatív sztorira, hogy annak kapcsán némi szörnyülködés után rákanyarodhasson az ajnározásra, aminek tárgya lehet bárki és bármi, ami végső soron az ő fényét emeli. Nincs másról szó, mint stiláris ellenpontozásról. Ők a nekifutásból bezzegelők, akik mindenféle hiba, tévedés, rettenet emlegetése után képesek a saját vélt vagy valós dicsőségfalukra mutogatni. Sőt, a világ gondja-baja még kapóra is jön neki az önigazoláshoz, mert nemcsak nekünk villant minduntalan, hanem, erősen gyanítható, önmagát is győzködi arról, hogy minden oké, kézben tartja az életét.        

És végül: aki időről időre felteszi ugyanazt a lemezt

Ismeritek ezt a típust vagy inkább, így pontosabb: helyzetet, amely a barátságok jelentős részében is kialakul időnként? Valaki éveken keresztül felmondja minden találkozáskor ugyanazt a monológot, te hallgatod udvariasan, közben máshol jársz, minden mondata ott van a fejedben réges-rég. Ő talán megkönnyebbül minden alkalommal, mert ha meg nem oldotta is a problémát, legalább beszélt róla.

És megint eljutott a végső következtetésig, levezette, hogy menthetetlen vagy tehetetlen, nem is érdemes a megoldáson töprengeni.

Pedig te újra és újra elmondod, szerinted min kellene változtatnia (már ha nem fáradtál bele korábban az érvelésbe vagy nem unod még a saját válaszaidat halálosan), de mintha meg se hallaná, amit mondasz, vagy meghallja, de azonnal előrukkol a betárazott ellenérvekkel, a „miért nem lehettel”, ezeket is kívülről fújod. Nem téged akar meggyőzni, hanem inkább saját magát, hogy tovább élhessen ugyanúgy, ahogy eddig. Pocsékul, de kényelmesen.

És hogy még létezik, hogy nem csak egy bábu, annak bizonyítéka, hogy legalábbis szóban lázad. Panaszkodik, tehát még van.

Kurucz Adrienn