Valamivel Léna születése előtt érdeklődtem a magyar nagykövetségen, hogy hogyan kaphat útlevelet a gyerek. A roppant segítőkész konzuli munkatárs szemléletesen akart biztosítani arról, hogy általam a lányom is automatikusan megkapja az állampolgárságot: információja szerint

egy gyerek akár a Holdon is születhet, ha egyik szülője magyar, akkor magyar állampolgár lesz.

A kérdés technikai oldala ezzel viszonylag gyorsan megoldódott. Azt, hogy ebbe a keretbe milyen tartalom kerül majd, azaz a magyar nyelvhez és kultúrához való viszonyát, a történelmi ismereteit pedig minimális online segítséggel, de Kínában nagyrészt én befolyásolom.

Néha széllel szemben pisilősnek tűnik az erőfeszítésem, ugyanis egyéb forrás szűkös elérése, azaz a közvetlen környezetünkben élő egyetlen magyar honfitárs nélkül passzírozom bele a hétköznapokba mindazt, ami az energiámból telik: iskola utáni pihenésből csípünk le egy kis időt, hogy magyarul olvasson, a reggeli rántotta mellé bekapcsolom neki az Online Magyar Iskola óráját, mielőtt suliba indulna, márciusban kokárdát gyártunk, és magyarul veszem át vele a matekházit.

Legalábbis eddig túl magasra pozicionálhattam a saját szerepemet – és pontosan a magyar hét néhány délutánjában kibújó büszkesége mutatott rá arra, hogy van még egy nagyon fontos külső tényező ebben az önmeghatározásban: az, hogy mit tud más nemzetek szokásairól, hogy bepillanthat abba, miben mások az indiaiak vagy a kínaiak szokásai.

A magyar napokkal a stafétabotot egy indiai anyukától vettem át, akivel megtanulták a Namaste köszönést és a megfelelő kéztartást, curryt kóstoltak, és piros pöttyöt, úgynevezett bindit is kapott a homlokára. A mi palacsintázós–Rubik kockás–csodaszarvasos délutánjainkat pedig az orosz boszorka, Baba Jaga és a cirill betűs nevének gyakorlása követte.

Azt láttam rajta, hogy azáltal, hogy más kultúrákat is megismer, a saját identitása csak erősödik – a más nem elvesz tőle, hanem gazdagítja és megerősíti a saját nemzeti identitását, és mélyíti az ahhoz való érzelmi kapcsolódását.

Sokszor írtam itt a magyar nyelvhez, a magyarságomhoz, a hazámhoz való viszonyomról. Bevallom, amíg otthon éltem, sokkal erősebb volt az önmeghatározásomban a szakmai vagy a szociális, mint a nemzeti identitásom. A magyarságom akkor kapott tömény érzelmi többletet, amikor 35 évesen külföldre költöztem. Akkor tudatosult igazán, hogyan formálta a személyiségemet a magyar kultúra, a korszak, amelyben felnőttem, hogyan hatott rám az, hogy úttörő voltam és poroszos oktatási rendszerben tanultam, vagy az, hogy megéltem a rendszerváltást.

Ekkor helyeztem mindezt egy addig ismeretlen kontextusba; egy másik kultúra pusztán egy másfajta szemszögből világított rá mindarra, ami addig tudat alatt és nagyon természetes és magától értetődő módon volt a részem. Az, hogy egy új világot ismertem meg, nem elvett tőlem vagy belőlem, hanem sokkal inkább hozzátett, és megszilárdította mindazt, ami korábban cseppfolyósan ott volt valahol legbelül – ugyanúgy, ahogy a lányomon látom most.

Azt gondolom, töltögethetem én a csodaszarvasos-kokárdás-mozizós élményeket és információkat belé, a külső tényezőkön kívül van még egy elengedhetetlen „szűrő”: a gyerek maga.

Az, hogy ő mit fog mindabból a rántotta melletti skype-os szókincsfejlesztésből, az otthoni látogatásokon begyűjtött, és kincsként kezelt Túró Rudi-zásból, színházlátogatásokból, a magyar barátnőivel töltött közös játékokból beleépíteni a saját magyarságtudatába, rajta múlik.   

Tisztában vagyok azzal, hogy a lányom nemzeti öntudatára nagymértékben hatok. A márciusi kokárda, az ű-k és ő-k gyakorlása, a közös keksztekercs-készítés és Rumini mellett a többi kultúra tükörként szolgál, és a mellékelt rajz nagyon egyértelműen mutatja, hogy ebben a tükörben ő hogyan határozza meg magát – ugyanis a homlokcsakrába biggyesztett egy magyar és egy amerikai zászlót. Ez vezethette akkor is, amikor a prezim közepén átvette a szót, és csillogó szemmel csak mondta és mondta mindazt, ami az ő világába került be: hogy mivel esszük Magyarországon a palacsintát, mikor jön a Mikulás, miért kell kitisztítani a csizmát december 5-én, és mit is jelentenek a névnapok. Mindezt olyan lelkesedéssel, amely számomra is megindító volt.

Azt gondolom, mégis a legfontosabb az, hogy ő minek érzi magát. A jelek és az önarckép alapján igen erősen magyarnak (is) érzi magát. Még úgy is, hogy Harry Pottert is olvasunk.

Trembácz Éva Zsuzsanna

Ha tetszett szerzőnk írása, olvass bele a többi szövegébe, megtalálod őket ITT.

Kiemelt képünk illusztráció