Ezek csak cikkek

Néhány napja egy általam kifejezetten kedvelt magyar influenszer anyuka írta meg az Insta-oldalán, hogy mennyire nem érti, hogyan gondolhatják az ismeretlen követők és ismerősök is, hogy az Insta-feedje alapján beleláthatnak az életükbe. Hogy mennyire kis szeletét látjuk csak a valóságnak az oldala, blogja, cikkei alapján.

Tökéletesen igaza van. Ezek csak cikkek, amiket ráadásul erősen befolyásol az, hogy pontosan milyen témában íródtak, legyen az az egyedülálló szülőség, a szülinapi gyerekzsúrok vagy akármi – akkor csak azzal kapcsolatban írjuk meg a gondolatainkat, nem mesélünk el mellé millió egyéb dolgot.

Nem látnak bennünket az olvasók amúgy szülőként, azt, ahogyan beszélünk a gyerekeinkkel, ahogyan éljük a hétköznapokat. Semmit nem látnak valójában, és semmit sem tudnak a kommentelők. Mégis úgy érzik sokan, hogy azért, mert egy adott témában máshogy látjuk a dolgokat, mint ők, joguk van az egész szülőségünket megítélni.

És persze ilyenkor rendre könnyűnek találtatunk. Általában azért, mert ők ezt az adott témát máshogyan látják.

Sok esetben bele sem gondolnak abba, hogy azt, amit odaírnak egy hús-vér ember, szülő fogja olvasni, aki ugyanúgy tele van kételyekkel a saját szülőségével kapcsolatban, aki hozzájuk hasonlóan mindennap jól akarja csinálni… és akinek ez nem sikerül minden egyes nap. Mi van, ha éppen nincs jó időszaka, és teljesen összetörik a kommentektől? Belegondolnak ebbe valaha? Vagy esetleg abba, hogy ezek a szemét kommentek évek múlva is ott lesznek, és a szerző gyerekei, akiket a nagy nyilvánosság előtt sajnálnak, amiért ilyen szar szülő jutott nekik szerintük, majd szintén megnézik?

Nyugodjon le mindenki a picsába!

Egy egészen más példát hozok. Amikor elkezdtem egy tévéműsorban dolgozni, egy idő után olyan helyzetbe kerültem, hogy én voltam a vezérlőben, vagyis én döntöttem arról, hogy abban az élő műsorban mi történik. És kicsit belepörögtem ennek a felelősségébe meg az egész helyzetbe, nem feltétlenül rossz értelemben (engem amúgy is általában inspirálnak a stresszhelyzetek). Az egyik adás után felmentem a szuper főnökömhöz, elmondani, hogy mi volt, és az éppen egy elég problémás adás volt. Úgyhogy pörögtem, mint egy búgócsiga, mondtam-mondtam-mondtam, mintha tényleg azon a napi egy óra műsoridőn múlt volna minden. A főnököm leállított. Rám nézett, azt mondta figyeljek nagyon, és ennyit mondott: „Nyugodj le, Flóra. Ezt csak egy tévéműsor. Nem múlnak rajta emberéletek.” Én is pontosan ezt tudom mondani.

Nyugodjon le mindenki. Nem vagyunk szakértők (kivéve, aki tényleg az), nem kezelünk embereket, nem járnak hozzánk szülők megtanulni a szülőséget. Mi is csak szülők vagyunk.

Amikor megírunk egy véleménycikket, szerintem két dolog lebeg a szemünk előtt: az, hogy feltételezésünk szerint lesznek páran, akiknek okozunk egy lájtos „aha”-élményt vele… és az, hogy néhányan majd azt gondolják rólunk, hogy „ez hülye” (természetesen egész más, ha egy kutatással járó, szakemberek véleményét is bemutató cikkről van szó, de azok alatt nem is szoktak szarszülőző kommentek lenni). És tudjátok, mit? Egy ideje már azt is pontosan tudjuk, hogy egy-egy témában kapni fogunk mást is. Nem azt, hogy „ez hülye”, mert ez, őszintén mondom, egy kedves egyet nem értő komment ahhoz képest, amik heti szinten jönnek.

Mi, szerzők mind voltunk már szar szülők, kérdőjelezték már meg önjelölt „szülőséget megítélő szakemberek” azt, hogy kell-e nekünk gyerek, küldtek már bennünket a gyárba dolgozni, mert nem tetszett a stílusunk, a véleményünk.

Tényleg így kell ezt?

Ha odahány valaki valamit kommentben, nem lesz jobb tőle az élete

Ha elolvasok egy véleménycikket (akár a szülőségről, akár másról), három dolog szokott történni. 1. Gondolok valamit arról a témáról, azt megfogalmazom magamnak, és ennyi. Továbblépek. Ez az esetek kilencvennyolc százaléka. 2. Nagyon tetszik, mélyen egyetértek vele, nyomok egy lájkot, esetleg továbbküldöm egy-két számomra fontos embernek, hogy „nézd, milyen jó”. 3. Nagyon nem értek vele egyet, gáznak találom, rettenetesen távol áll tőlem. Ez elég ritkán esik meg, de ilyenkor két opció van. Az egyik „nagyon durva” lesz: nem csinálok SEMMIT. A másik pedig az, hogy továbbküldöm egy számomra fontos embernek, és megkérdezem: „ez szerinted is hülyeség?” És akkor esetleg beszélünk róla.

Még soha életemben nem kommenteltem oda senkinek a szülőségéről szóló cikkéhez, posztjához, szövegéhez semmi negatívat. Mert nem értem, hogy annak mi értelme van. Nem mondom, hogy követendő példa vagyok ebben, mert senkinek nem akarom előírni, mit csináljon, de…

Persze látom, hogy sokan arra használják ezt a helyzetet, hogy leírják: ők jobban csinálják, nekik jobban ment, megy, az ő véleményük jobb, mint a szerzőé. És ennél szomorúbb szerintem nincs. Nektek, akik így reagáltok, senki nem mondja, hogy jól csináljátok? Senki nem erősít meg benneteket? Ezért kell nektek magatoknak tenni ezt mások kárára? Mert ha ez így van, akkor kicsit bánt, hogy még én is valami negatívat kell, hogy megfogalmazzak a kommentjeitekkel kapcsolatban. De attól tartok, hogy ezek a kommentek nem segítenek rajtatok. A szerzőnek meg, ezt saját tapasztalatból mondom, sokszor fájdalmat okoznak, még akkor is, ha van annyi magabiztossága, belső ereje, akármije, hogy ne menjenek mélyre.

Együtt kell fejlődnünk

Sokszor elbizonytalanodom, hogy minek is írok, amikor rendszeresen olyan szaranyázós cunamit kapok egy-egy apróság miatt, hogy tényleg azt érzem, ennek semmi értelme. Ennek is szerepe volt abban, hogy bizonytalan időre szüneteltetem a blogomat (bár annak főleg EZ az oka azért). Közben pedig kapok egy csomó pozitív visszajelzést, ami arról szól, hogy sokaknak tudtam adni az írásaimmal, a saját bizonytalanságaimban magukra ismernek, ami nagyon jólesik (meg amúgy szeretek is cikkeket írni, ráadásul, sokak bánatára még senki nem akart a gyárba küldeni helyette – mármint a főnökeim közül). Ráadásul általában a WMN-nel kapcsolatban szoktátok szeretni, hogy beleállunk a vitás kérdésekbe, őszintén megfogalmazzuk a véleményünket. És ez így is van.

De – és szerintem ezt nem csak a magam nevében mondhatom – néhány esetben annyi szart kaptunk már a nyakunkba, hogy elbizonytalanodunk. Hogy kell-e nekünk az, hogy kiálljunk itt a véleményünkkel őszintén. És ez nagyon rossz ám.

Szóval szerintem úgy tehetünk ez ellen, hogy együtt fejlődünk

Az egész szülőséggel kapcsolatos magyar közösségi médiát meg kellene reformálnunk.

Egy anyukacsoport az USA-ban nemrég csinált egy szuper kampányt, ahol minden vitatott témában (képernyőidő, kisbaba etetés, együtt alvás) két-két anyuka szerepelt egy fotón, kezükben az őket jellemző, a másik elveivel ellentétes felirattal – teljesen pozitívan fordulva a másik felé. Mert lehet, hogy te meg én mást gondolunk a szoptatásról, de ugyanazt a képernyőidőről. Mást arról, hogy mikor kell lefeküdnie a gyerekünknek, de ugyanazt az édességevésről. Hiszem, hogy mindig van metszet, ha más nem, akkor az, hogy a legjobbat akarjuk a gyerekeinknek. Nem lehetne ebből a feltételezésből indítani minden egyes kommentet, posztot, cikket? Annyira jó lenne.

Első anyuka: „Én szoptatom a kétévesemet” Második anyuka: „Én a tápszert választottam a kezdetektől”
Első anyuka: „Én szoptatom a kétévesemet” Második anyuka: „Én a tápszert választottam a kezdetektől” Forrás: CTWorkingMoms.com/I View Photography

Első anyuka: „Én organikus ételeket adok a gyerekeimnek” Második anyuka: „Én megengedem, hogy a gyerekeim gyorsétteremben egyenek”
Első anyuka: „Én organikus ételeket adok a gyerekeimnek” Második anyuka: „Én megengedem, hogy a gyerekeim gyorsétteremben egyenek” Forrás: CTWorkingMoms.com/I View Photography

Első anyuka: „Én szigorúan meghatároztam, mennyit tévézhet a gyerekem” Második anyuka: „Az én gyerekeim annyit tévéznek, amennyit akarnak”
Első anyuka: „Én szigorúan meghatároztam, mennyit tévézhet a gyerekem” Második anyuka: „Az én gyerekeim annyit tévéznek, amennyit akarnak” Forrás: CTWorkingMoms.com/I View Photography

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images