–

Egy kora áprilisi péntek estén a gyermekem apja, az exférjem féléves őrlődés után eldöntötte, hogy nem kíván a továbbiakban részt venni a mindennapjainkban. Talán bele sem gondolt, hogy egy nyolc és fél hónapos kislányt, illetve egy tizenegy évig jól működő kapcsolatot dob ki az ablakon olyan indokokkal, melyeket máig nem tudtam felfogni. Nem is a miértek miatt ragadtam tollat, hanem azért, hogy leírjam, milyen egyedül megküzdeni a mindennapokban a gyerekneveléssel. 

Egyre több család kerül ilyen helyzetbe, mint én, ám ezzel a problémával ma, Magyarországon igazából mégsem tudsz kihez fordulni.

Számomra hatalmas segítséget jelentett volna, ha annak idején tudok egy hasonló gondokat megélt felebaráthoz fordulni. És hiába kerestem, kutattam az interneten, sajnos nem találtam semmilyen közösséget, amelyik a hozzám hasonló egyedülálló szülőkből állt volna. Így kénytelen voltam kizárólag a barátaim és a szüleim segítségével megbirkózni a ténnyel, hogy bár nem így terveztem, de egyedül kell felnevelnem kislányomat, hiába tudtam azt mindig is, hogy számomra a család apából, anyából és gyerekből áll. 

Az utóbbi időben többen is kérdezték, hogyan élem meg ezt az egyszülős státuszt

Erre azonban képtelenség egy mondatban válaszolni. Nagyon hullámzók az időszakok. Amikor a gyermekem velem van, akkor rendszerint nagyon jól vagyok. Persze ilyenkor is sűrűn előfordul, hogy ha elmegyünk valahova és látom a sok szép családot (nyilván nekik is vannak gondjaik, de mégis ott vannak egymásnak) elszomorodom.

Az állandó készenlét, hogy a gyerekem kizárólag rám számíthat, például, ha éjjel felsír, vagy ha az óvodából felhívnak, hogy beteg, és már rohanok is hátrahagyva csapot-papot, hogy elhozzam, egészen felőröl.

Ez a hatalmas felelősség csak az én vállamat terheli, nekem kell egyedül előteremtenem, és elé raknom az ételt, hiszen nincs más, akire számíthat.

Ilyen az egyedülálló szülőség: csak te vagy annak az ártatlan léleknek, aki nem tehet arról, hogy neked nap mint nap a saját démonjaiddal kell megküzdened, hogy létrehozd számára a biztonságot. 

Büszke vagyok magamra, mert erős voltam

Minden orvosi segítség nélkül sikerült lezárnom a múltat, és talpra állnom. Igaz, sokak szerint, ha én nem élem túl ezt azt egészet, akkor senki sem, mert én olyan erős vagyok. 

Hogy mindenki ezt szajkózza, – megvallom őszintén – időnként roppant idegesítő.

Én nem szeretnék mindig erős lenni. Néha jó lenne egy férfi karjába omlani, és csak gyengének lenni. 

És igen, amióta elhagytak minket, nem igazán találom meg azt férfit, akivel szívesen és hosszú távon megosztanám az életem. Voltak próbálkozásaim, nem is egy. Lassan talán annyi, hogy könyvet tudnék írni belőlük. De még mindig nincs esténként kihez szólni. Amikor hazajövök, üres a lakás, és senki nem kérdezi meg, milyen volt a napom. 

Azok a hétvégék a legrosszabbak, amikor a gyerek nincs velem

Rám szakad az sok szabadidő. Szeretnék menni, eljárni mindenfelé, de gyakran egyik barátnőm sem ér rá, így marad a négy fal közötti tévézés vagy a magányos mozi, színház, melyek élményét nem tudom kivel megosztani. De a legrosszabbak a hosszú hétvégék és az ünnepek (főleg a karácsony). Három és fél éve csinálom ezt, de még mindig nem tudtam hozzászokni, hogy az egyik felét egyedül, a másikat pedig kettesben töltjük el, mert a családom kétszázötven kilométerre lakik tőlünk. 

Egy másik borzasztó dolog ebben az egészben a kapcsolattartás.

Amikor éppen elfelejteném, hogy mi történt velünk, akkor jön egy üzenet, egy telefonhívás: „hogy alakul a gyerek napja, hogy van?”.

Nyilván válaszolok neki, mert mégiscsak az apja, próbálom fenntartani a normális kapcsolatot. A gyerek miatt sohasem fogom tudni lezárni a múltat, mindig lesz egy közös kapocs kettőnk közt. 

Ha most valaki megkérdezné, hogy ha tudtam volna, ez lesz ebből az egészből, akkor is belevágtam volna-e a gyerekvállalásba…? Akkor – őszintén szólva – a válaszom az lenne: nem. És hogy miért? Nem magam miatt. Hanem a gyerekem miatt, akit megfosztottak a lehetőségtől, hogy valaha megtudja, milyen egy olyan családban felnőni, ahol apa, anya és ő él boldogan, egy fedél alatt.

S. Andrea

Kiemelt képünk illusztráció