„So no one told you life was gonna be this way…”

Erről bizony nem szólt a fáma. Azt hallottuk sokszor, hogy a felnőtt élet több szempontból sem könnyű menet. Család, munka, szabadidő, dolgok, amikért érdemes keményen dolgozni. De a nagy életkezdési tanácsáradatban nincsenek tippek, hogyan ápold a barátságaidat úgy, hogy azok a jól megszokott mederben maradjanak. Ennek oka pedig szerintem az, hogy nincs ilyen opció. Ahogy változik az életünk, úgy változnak a barátságaink keretei, amikhez alkalmazkodnunk kell, hogy a legtöbbet hozhassuk ki belőlük. Ez pedig néha piszok nehéz.

Nem, nem vagyok naiv

Tudtam eddig is, hogy a barátságokért – mint minden más emberi kapcsolatért – meg kell dolgozni. Mégis arcon csap néha a felismerés, hogy már nem úgy vagyunk, mint régen. És főleg, hogy már nem is leszünk úgy. Ilyenkor jön a barátság újratervezése.

Ez pedig olykor feszültséggel jár. Néha ott motoszkál bennünk a kétely, vajon a másiknak is olyan fontos-e ez a barátság, mint nekünk.

Értetlenkedünk, hogy ami eddig annyira egyszerűen ment, miért lett hirtelen ilyen iszonyú bonyolult és nehézkes. Majd kétségbeesetten próbálkozunk, hogy úgy tegyünk, mintha semmi sem változott volna. 

Éveken keresztül nagyjából „egy kupacban” léteztünk az iskoláink vagy a lakóhelyünk miatt

Három perc szervezés és nagyjából félórányi buszozás választott el minket egy közös találkától. Nem beszélve arról, hogy a teendőink listáját szinte kizárólag az iskola formálta. Gondoltunk egyet, és szinte bármikor, bárhol összejöhettünk egy sörre, kirándulhattunk, bulizhattunk hajnalig. Nem igényelt különösebb logisztikát.

Azonban mióta elvégeztük a sulit, a szélrózsa minden irányába szóródtunk szét. Akár szerencsésnek is mondhatjuk magunkat, mert két órányi autózással bármelyikünk székhelye megközelíthető. Nem ez a sok.

Az idő kevés

És azt a picurkát is ezerfelé kéne osztani. Ez pedig olyan konfliktusforrás, amivel azelőtt nem szembesültünk. Nem kellett. Akárhogy is, a régi három perces szervezés akár egészen az egy hónapos egyeztetésig fajulhat, hiszen hat embert egy közös időpontra összetrombitálni nagy kihívás. Zsonglőrködünk a munka, a család, a magánélet és a barátaink között, és azt hiszem, néha nehezen találjuk az egyensúlyt. Egyelőre.

Nem panaszkodni akarok. Iszonyatosan izgalmas időszak ez, mindenki elkezdte építgetni az önálló életét stabil párkapcsolattal, saját otthonnal, munkahellyel. Próbálunk helytállni egy teljesen új élethelyzetben, amire úgy érezzük, felkészültünk. Vagy legalább is nagyon reménykedünk benne, hogy így van.

Persze vannak szezonális barátságok

Olyan emberek, akikkel a hasonló élethelyzet kapcsol össze. Például együtt „szívunk” a suliban vagy közös a hobbink. Aztán ahogy a közös pont eltűnik az életünkből, mégis elsodródunk egymástól. Mindenkinek vannak ilyen ex-barátai, akikkel egy idő után már nem maradt kapcsolódási pont. Azonban szerintem ez véletlenül sem árazza be egy barátság minőségét. Akkor, ott fontos részei voltunk egymás mindennapjainak, de végül éreztük, ebben ennyi muníció volt.

A régi barátokkal nem ez volt a helyzet. Sokan, sok helyről jöttünk, a kölcsönös szimpátia hozott össze minket, ez alakult át fontos és tartalmas barátsággá, egymás életének szerves részévé váltunk. Együtt nyaraltunk, kirándultunk, társasoztunk, buliztunk és támogattuk azt, akinek épp szüksége volt rá. Szinte fogadott gyerekei vagyunk egymás szüleinek, nem csak a saját megítélésünk szerint vagyunk szuper kis csapat.

Ha csak egy felvonás lett volna ebben a történetben, azt hiszem, már az első nehézségnél szétszéledtünk volna. Szerencsére nem így történt. 

De meg kell tanulnunk az új forgatókönyv szerint játszani

A kis csapatunk, amit a csetes csoportunk után Pajtiknak hívunk, egyszer csak már nem állt olyan gyakran rendelkezésünkre. Kezdetben egy-két havonta tudtunk összeülni, huszonhatezer egyeztetés után. Tavaly pedig sajnos mindössze négyszer volt Pajtik-gyűlés.

Aztán ott van a párkapcsolati kérdés, amin sokszor elcsúszik az egyensúly. Mert amíg minden időnket összenőve töltjük, és szinte második családként élünk, addig minden oké. De amint közbeszól a szerelem, a fontossági sorrend természetes módon változik. Örök fejtörést okoz például, hogy a páros melyik fél barátaival töltse a jeles alkalmakat. Ilyen például a szilveszter. Az amúgy is ritka alkalmak lefelezése pedig fájó manőver. 

Azt hiszem, nálunk a szilveszter borította a bilit. Na, nem kell itt eget rengető drámára gondolni, mint minden rendes baráti társaságban, nálunk is voltak ennél nagyobb perpatvarok, amiket aztán elrendeztünk. Azt hiszem, mostanra mindenkinek világossá vált, hogy ha ezt a kis csodacsapatot meg akarjuk tartani, akkor nem a maradék időnkben ápoljuk a csoportszellemet, hanem tudatosan foglalkozunk vele. A mindennapok „kaotikus rendjében” kell egy kijelölt, kiemelt helyen lévő polc, ahova a barátságunkat helyezzük. Egy olyan helyre, amely mindenkinek megfelel, és nem erodálódik. A szinte végtelen szabadidőnk ugyanis elfogyott.

Persze cset és telefon is létezik a világon. De azt senkinek nem kell elmagyaráznom, hogy mennyivel többet ér egy másfél órás találkozás együtt, mint egy videós beszélgetés. Ugye.

Az ezüstlakodalmunk

Akárhonnan nézzük, huszonöt év hosszú idő. És már nemcsak a házasságban eltöltött évtizedeknek adózom csodálattal, hanem azok is megérdemelnek minimum egy kalaplengetést, akik a barátaik mellett tartanak ki hosszú ideje. Mert azt hiszem, kezdem kapiskálni, mennyire nem magától értetődő a több évtizedes barátság.

Nekem azt jelenti egy-egy ilyen „sikersztori”, hogy a sok kanyar és bukkanó ellenére a felek képesek voltak kitartani egymás mellett, és megőrizni magukban azt, amiért annak idején egy csapatba verődtek.

Azt, hogy a Pajtik sorsa hogy alakul, nem tudhatom biztosan. Benne van a pakliban, hogy „elfejlődünk” egymás mellett, hogy végleg nem marad idő a találkozókra, és szétszóródnak az emberek. Az is lehetséges, hogy aztán majd újra egymásra találunk. De bizakodó vagyok, úgy vélem, meglesz az az ezüstlakodalom. Sőt, majd átbulizzuk az ötvenedik évfordulót is, és meg sem állunk a gyémántlakodalomig… Drukkolok magunknak. Nem csak azért, mert nem tudom nélkülük elképzelni az életemet. Hanem mert nem is akarom.

Dián Dóri

Kiemelt képünk illusztráció