–

Késve érkezem, de annyira azért nem, hogy ne nekem kelljen mennem a városi iskolákba járó gyerekekért.

Igyekszem nem tudomást venni a sofőr megjegyzéseiről, aki elkezdi szívatni az elsős Ferikét, a poénjainál a könyökével megütögeti a karomat, amitől kiráz a hideg. Észreveszi, visszavesz, innentől már csak a regionális kereskedelmi rádiót és a fenyőillatú Wunderbaumot kell elviselnem, aminek szagáról először azt hittem, hogy a sofőrből árad.

Ezektől függetlenül gyorsan megvan a dolog, hipp-hopp, összeszedem a gyerkőcöket.

Amikor megérkeztem, a főnök asszony végignézett rajtam, de úgy, hogy ingerülten megjegyeztem, nem farmerban leszek, hoztam váltóruhát.

Ettől magához tér, és eltűnik.

Szóval ma lesz az otthonos karácsony.

Tündi néni és Laci bácsi a fát díszítik.

Próbálok én is hasznosnak tűnni, járok-kelek, mutatom magam. A konyhában rákérdezek a főnök asszonynál, Tóthnénál, hogy hol vannak a gyermekfelügyelők, mire kifakad, és elkezdi osztani, hogy ez így mennyire szar, ez régen nem így volt, és hogy ő nem tud mit tenni.

Nem mindenki érzi fontosnak a karácsonyt a munkahelyen. Értem én, de ez mégiscsak egy olyan hely, ahol gyerekek vannak, élnek, és ők bizony fontosnak tartják.

Aztán Tóthné kiborul, bőg, elmondása szerint nem tudja abbahagyni.

Közben Tündi nénivel lefújják a másnapi egyetemes, kollegiális berúgást.

– Aki annyit nem bír megtenni, hogy eljöjjön a közös karácsonyra, akkor az holnap se jöjjön, így nincs értelme a holnapi bulinak.

Éljen, éljen, nem kell jönni holnap, eljátszani a jókedvű, felhőtlen szórakozást, és elviselni a részeg kollégákat. 

Az már csak hab a tortán, hogy Ordibálós Mari betelefonál, nyertek-e a közös lottón. Eszébe sem jut az átmenetis karácsony, gondolom, Tóthné magára veszi, mivel újra sírva fakad.

Idén nem jön az önkormányzati képviselő, tavaly jött, hozott egy DVD-lejátszót, azóta is ott áll, egy darab lemezünk sincs, amit megnézhetnénk rajta. 

Szülők sem jönnek, egy ideig hívtuk őket, jöttek is, főleg azok, akiknek papírjuk is volt róla, hogy karácsonyra elvihetik a gyerekeket. 

Egészen addig ment, míg egyszer az egyik kolléganő kiszaladt valamiért az irodába a műsor alatt, és észrevette, hogy Petike apja a munkatársak fogasokon lógó kabátjaiban matat.

Ellenben megérkezik a Főfőnök, és elkezdődik a műsor, a gyerekek énekelnek, szavalnak. Aztán Tóthné elmondja a minimált, kibírja sírás nélkül, majd a Főfőnök következik, aki a szokásos közhelyes, dagályos beszédét tartja.

Beszél valami útról, ami a karácsonyhoz vezet, és persze az elmaradhatatlan szeretetről, és röpködnek az otthon, meleg szavak is, majdnem felnevetek: a sorban álló gyerekek nagy részének még anyai szeretetben sem volt része, nemhogy bármilyenben.

Ahogy általában ilyenkor, körbenézek, hogy csak engem feszélyez-e ez, de biztos vagyok benne, hogy a nagyobbak közül értik páran az ellentmondást.

Egy jó mesét kellett volna mondani.

Mindig meghatódom az ajándékbontásnál, most is. Kis Barbi visongat örömében, miközben bontja a csomagját, aztán eksztázisba esik, amikor meglátja a gyereksminkkészletet.

Otthon, a hétfős szobában, valószínűleg nem lesz fenyőfadíszítés, de a karácsonyi dalok éneklése sem biztos.

Jó pár gyereknek itt a legjobb életében utoljára.

Aztán kaja az egyik szobában, van minden, terülj, asztalkám, a kollégák a vízszámláról beszélnek, kinek mennyi, a kis Ferike ácsorog a tányérjával a rántott húsok, hurka, kolbász, saláták, gyümölcsök mellett, majd a tányérjára emel egy banánt.

Ollé.

 

Zebegényi Péter