–

„Ti héberül beszélgettek, vagy magyarul?” – teszik fel nekünk a kérdést, akik nem ismernek minket személyesen, és bár teljesen jogos a felvetés, hiszen Nimi anyai nagymamája erdélyi magyar volt, aki folyékonyan beszélte az anyanyelvemet, én pedig több mint tíz évet húztam le Tel-Avivban, az igazság az, hogy a válasz komplikáltabb ennél. A közös nyelvünk ugyanis nagyjából nyolcvan százalékban angol, tizenöt százalékban héber, és öt százalékban magyar, de nyomokban arab, jiddis és görög nyelvet is tartalmazhat.

Izraelben ugyanis a szleng jelentős része az arab nyelvből növi ki magát, ráadásul mi rengeteget kalandozunk Ciszjordániában és a palesztin területeken. A középkorban kialakult jiddis Nimi családjában afféle „viccnyelv”, így a legváratlanabb helyzetekben lepnek meg valami félnémet–héber–arámi–ófrancia nyelvek keveredéséből keletkezett idiómákkal. Amióta pedig fészket raktunk Görögországban, hiába nem edukáljuk magunkat aktívan, azért a mindennapi szófordulatok lassan kezdenek beszivárogni a kommunikációnkba.

Így aztán könnyen előfordulhat, hogy reggel azt kérdezzük egymástól: „Kalimera, ata rotze kávé, meyn habibi?”, ami annyit tesz: „Jó reggelt, kérsz kávét, szerelmem?”

Ebben a salátanyelvben hatalmas gyakorlatom van, ugyanis nem ez az első „nemzetközi kapcsolatom” – a Nimivel való nagy találkozást megelőzően kilenc évig éltem szerelemben szintén izraeli volt férjemmel, aki néha, ha éjjel rácsörögtem, és épp a gyermekkórházban ügyelt, így szólt: „I call you back nemsokára, csak deliverelek egy baby.” És akkor még nem is említettem a mérföldkőnek számító kapcsolataim közötti kisebb-nagyobb állomásokat török, indiai, osztrák, spanyol vagy olasz srácokkal, akikkel remekül elkommunikálgattam a kedvenc slágereimből és musicaleimből lopott szövegekkel. Nincs is szórakoztatóbb annál, mint amikor egy isztambuli fiúnak Tarkan-dalokból idézget egy magyar fiú, vagy amikor egy goai pasinak Madonna-mantrákból recitálok, egy barcelonai latinónak pedig Geri Halliwell Mi Chicco Latinóját tolom, és a milánói ragazzót az ötvenes évek örökzöldjeivel traktálom, mint például, hogy Tintarella di luna és társai…

Több mint két évtized aktív randitörténelmem mostanra felruházott azzal a szupererővel, hogy nemhogy nem nehézségként élem meg mindazt, amit mások nyelvi korlátként értelmeznek, hanem még segítségemre is van, ha a párom éppolyan vegyes lecsót (vagy saksukát, vagy güvecset, vagy briamot) csinál a nyelvekből, mint jómagam – hiszen ha nem jut eszembe egy fordulat valamelyikünk anyanyelvén, felismeri, hogy kultúridegen közegből rántok be egy-két megmentő szót.

Előfordul, hogy mások kikerekedett szemmel néznek rám, hogyan élhetek olyan párkapcsolatban, ahol az érzelmeinket nem tudjuk kellő árnyaltsággal kifejezni, hiszen a magyar olyan cizellált nyelv, és – a klasszikus, kissé már unalmas példával élve – csak a sétálásra több tucat szavunk van attól függően, hogy a sétáló milyen hangulatban, és milyen tempóval baktat, somfordál, slattyog, kullog, cammog. Ám erre mindig azt mondom:

ideális esetben nem az határozza meg egy kapcsolat minőségét, hogy oxfordi angolsággal vagy a Magyar Tudományos Akadémia két lábon járó szótáraként, esetleg bármit és mindent felhasználva beszélgetünk.

Amikor még kevésbé cizelláltan beszéltem angolul, néha még előnynek is éreztem, hogy nem veszek el a szavak útvesztőiben – különösen a konfliktusokban.

Amikor két ember összefeszül, hajlamosak vagyunk olyasmiket mondani egymásnak, amiket nem is gondolunk komolyan, és a valódi, mély érzelem sokszorosát közvetíti. Amikor viszont – és most kicsit sarkítok, hogy érthetőbb legyek – „igen” és „nem”, „jó” és „rossz”, „fekete” és „fehér” az eszköztár, akkor kevésbé kuszálódik össze a kommunikáció. Ahogy a kis herceg rókája mondja: „A beszéd csak félreértések forrása.” Ami pedig – számomra – a legnagyobb előnye annak, ha „harmadik nyelven” (tehát nem egyikünk vagy másikunk anyanyelvén) csevegek barátokkal, a kedvessel vagy rokonnal, az a lehetőség arra, hogy

felnőttként is megállás nélkül edzésben tarthatom az agyam, és állandóan tanulok: szófordulatokat, kifejezéseket, lépésről lépésre felfedezve egy kultúrkör sajátosságait.

Amikor pedig olyasmiről cserélünk eszmét nyilvános helyen, amit nem is illene mások előtt felvetni, különösen jól jön, hogy héberül vagy magyarul, nemzetközi szinten felismerhető szavak nélkül tárgyalhatunk ki bármit, bárhol – legyen szó arról, kire emlékeztet a pincérnő a kávézóban, mit nem kéne az asztaltársaságunk tudtára adni, vagy épp mit tervezünk estére, amikor bezárjuk az otthonunk ajtaját magunk mögött, és újra előkerül a mi saját, „Nimi és Kristóf-nyelvünk”.

Ezt a mi „titkos” nyelvünket együtt eltöltött éveink megannyi utazásából és élményéből gyúrtuk össze, és minden egyes napunk és kiruccanásunk hozzáad az egyre csak vastagodó, közös értelmezőszótárunkhoz.

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak