–

Tizenöt éves voltam, amikor életem első szóló utazásához készülődtem. Épp előfizettem egy induló focis magazinra, és fene nagy mázlival megnyertem az előfizetői akció fődíját, egy utat Milánóba, a Milan-Bayern München focimeccsre. Igazi kamasz lány program, ugyebár. Vigyorogva újságoltam anyának a hírt, aztán könyörögtem, hogy fizessük már be tényleg azt a csekket, nehogy ne mehessek. A fizessük természetesen anyát jelentette, aki szegény fizetett, aztán „megőszült”, mire épségben hazaértem.

Mindenki azt kérdezgette (azóta is egyébként), hogy mégis hogyan engedhettek el a szüleim teljesen egyedül. Én már akkor sem értettem a kérdést. De hát nem is leszek egyedül, egy busszal megyünk, ami tele van emberrel. És hogy érted, hogy elengednek? Lekötözni csak nem fognak, a szobám ajtaja nem zárható (ha az lenne is, kiszöknék valahogy), én menni akarok, ráadásul tök ingyen van. Mit tehettek volna?

Mai fejjel már tudom, hogy ez azért nem ilyen egyszerű, és jár nekik a nagy köszönet, hogy hamar kiismertek, és rájöttek, jobban járnak, ha nem is próbálnak lebeszélni.

Azóta sem tudok leállni az utazással, felfedezéssel. Életem egyik meghatározó momentuma az elvágyódás.

Ezzel – főleg manapság – elég sok ember van így, de a legtöbbeknél a hangsúly azon van, hogy itthon maradni vagy kivándorolni, esetleg hazavándorolni. Én pedig inkább csak vándorolgatnék. 45 ország megszámolhatatlan mennyiségű városában jártam már, de még mindig szülőföldem, Budapest a kedvencem. Jólesik a séta a Margit-szigeten, nem tudom megunni a Dunai panorámát, az éjszakai életet, a kávézókat, és persze a szeretteimmel töltött időt sem. Aztán mégis úgy alakul, hogy egy hónap itthonlét után már képtelen vagyok maradni.

Ezt az elvágyódást egyszerű lenne arra fogni, hogy időnként nyomasztóvá válik az élet a világ ezen részén, hogy katasztrofális egyesek gondolkodása, hogy elegem van a csőlátásból és a folyamatos panaszkodásból. Néha tényleg elegem van. Fel tudnak húzni bizonyos ügyek, ha például bekapcsolom a tévét, vagy egyes emberekkel beszélek, akkor egészen sűrűn kezd forogni a szemem, fogom a fejem, cuppogok, sóhajtok, „Atyaisten, kéne valami másik állampolgárság.” Egyszerűbb lenne, ha csak ennyi volna, fognám a sátorfámat és áthelyezném máshova.

De az a helyzet, hogy máshol sem tudok nyugton megmaradni.

Imádtam például Svédországot, ahol egy évet tanultam, intellektuálisan nagyon odavalónak éreztem magam, otthonosan mozogtam az első perctől, és – bár ez nem volt egyszerű, de – még pár svéd barátot is szereztem. De egy idő után ott is rám telepedett az érzés, hogy „tovább kéne állni”. Ott is hiányzott valami, bosszantott, hogy nem lehet csak úgy leülni az emberek mellé a buszon (a fizikai közelséget nem nagyon bírják arrafelé), nem lehet bárkihez hozzászólni, hogy nem értenek egyes dolgokat, például hogy milyen, ha valakit nem vet fel a pénz. Szóval annyi felfedezőútra mentem a környező (vagy nem környező, de olcsón megközelíthető) régiókba, amennyire csak tudtam, majd egy év után áthelyeztem a bázist Dél-Amerikába. 

Ott is hamar otthon éreztem magam, életszeretet, nevetés, barátok, buli, de ki a fene képes naphosszat strandolni?! Bármennyire is függőséget okoz a folytonos vidámság, a világ napos oldaláról hiányzott a rendszer, a biztonság, hogy egy kávézóban ott merjem hagyni a laptopot, amíg kiszaladok a mosdóba. Nagyon visszavágyom, de nem tudnék örökre ott ragadni. Pedig végigjártam számtalan országot, mindben otthonosan mozogtam, vegyültem, szinte helyiként élveztem az életet. De egy idő után hazavágytam Európába. És majdnem elsírtam magam, amikor magyarhonba érve meghallottam egy magyar nyelvű mosóporreklámot. Végre értem, amit mondanak. Nemcsak a jelentést, hanem úgy igazán. 

Mindenhol otthon érzem magam a világban, de sehol nincs igazán maradásom.

Igénylem, hogy változzon a környezet, hogy mindig legyen valami új kaland, felfedeznivaló. A milánói út óta az lett a szokásom, hogy elképzelem magam, amint mozgok a térképen… még ma is csodálattal tölt el ez a gondolat. Az a típus vagyok, aki nem ragaszkodik görcsösen egyik területhez sem, és nem tartom sem nehéznek, sem túl drámainak a búcsúzást. Ugyanolyan könnyen találok meg egy címet São Paulóban és a pesti belvárosban, és kifejezetten élvezem a nagyvilági életet, az sem zavar, hogy mindenkori keresetem 75 százalékát erre költöm.

Egyébként a Magyar Turisztikai Ügynökség fizethetne nekem a külszolgálatomért, annyit reklámozom fűnek-fának Magyarországot, és benne kedvenc városomat is. Ilyenkor élem a magyarságom – számomra – legkedvesebb perceit. Nagyon sokakat sikerül meggyőznöm a látogatásról, őket aztán anyáék kanapéján szállásolgatom el. (Szegények, nem egyszerű egy mehetnékes ember szülőjének lenni.) Vadidegenek is szoktak jönni, a couchsurfing oldalról szedem őket, épp itt vannak, és nincsenek eleresztve annyira, hogy hostelbe menjenek, úgyhogy jönnek inkább hozzánk, a kanapéra.

Nem hiszek a „vadidegen” szóban. Eleget utaztam már ahhoz, hogy tudjam: tök egyformák vagyunk.

A világot pedig egyáltalán nem tartom félelmetesnek. Olyan izgalmas hely, tele csodával, szerintem érthető a rajongásom, és talán annyira rossz ember sem vagyok csak azért, mert elvágyódom. Nekem jobban esik a magyarságom is, ha világi perspektívából nézek rá, és sűrűn megadatik a nagy hazatérés. Mert mindig hazatérek. Persze mindenki máshogy viszonyul a hazához, ez amolyan magányügy szerintem. És hogy én – divatos szóval élve – kozmopolita vagyok, világpolgár, vagy pedig szomorú hazátlan, azt döntse el inkább az olvasó.

Darányi Lea 

A fotó a szerző tulajdona