„A »köszi« nálunk azt jelenti, »punci«” – Ezeket gondold át, mielőtt hozzámész egy külföldihez

–

Teljesen magától értetődő volt, hogy Éva Algír helyett Budapesten fog szülni. Bár az algériai lakosság számát tekintve az ottani orvosoknak valószínűleg nagyobb rutinjuk van, biztonságosabbnak érezte itthon világra hozni az első gyerkőcöt. Meg hát mégiscsak jobb érzés anyanyelvi környezetben vajúdni. 

Landolás, szülés, majd két-három hónap múlva repülés vissza: ez volt Évának és a férjének az eredeti terve. Aztán jött a Covid, a lezárások, a megváltozott anyagi körülmények, és a babával itt ragadtak, most már lassan egy éve – Éva örömére és egyben bánatára. 

A hazalátogatás miatti folytonos elszakadások, a „hol szüljek?” problémája csak néhány a számtalan nehézség közül, amivel számolni lehet, ha az ember más országból, ne adj’ isten egy másik kontinensről választ magának társat.

Az előző cikkemben arról írtam, hogy egy interkulturális házasságban nem feltétlenül nehezebb boldogabbnak lenni, mint egy „sima, mezei” házasságban. Szerintem ez elsősorban azon múlik, mennyire önazonosan sikerült választanunk, mennyire őszintén vagyunk képesek létezni az adott párkapcsolatban, illetve képesek vagyunk-e tanulni abból, amit a másik mint tükör mutat nekünk saját magunkról.

Bár erősen hat ránk a közeg, amiben felnövünk, de nem definiál – így egy külföldi akár még tökéletesebben is passzolhat hozzánk, mintha a saját kultúránkból választottunk volna társat. Ez nem földrajz kérdése. 

Ám a földrajz olykor nehéz feladatok elé állít szinte minden nemzetközi kapcsolatot. Tíz év interkulturális házasság tapasztalatából összeszedtem a három toptémát, ami a kapcsolat természetéből adódóan konfliktusforrás lehet a párok közt. Olyanokat, amelyeket ajánlatos már az elején, a kémia rózsaszín felhőjét egy pillanatra félrefújva, racionálisan is átgondolni, mielőtt az oltár (az imám, a ganesha, a rabbi vagy akárki) előtt „igen”-t mondunk a külföldi társunknak.

Nyelvi félreértések

A Kairóból Budapestre költözésünk után nem sokkal egy bevásárlóközpontban toltuk a kocsit a férjemmel, amikor a háttérben szóló Britney Spears-slágert egy mogorva, rekedt női hang szakította félbe: „Gizi, gyere, légy szíves, a raktárba, KÖSZI.” 

A zene ment tovább, a férjem viszont elkerekedett szemmel állt meg a kocsi mögött. 

– Mi van, drágám? Mi a baj?

– Mit mondott a női hang?

– A hangosbemondóban? Semmi fontosat, csak megkérte az egyik kollégáját, hogy menjen be a raktárba. Miért?

– És a végén mit mondott?

– Hm, köszi? A köszönöm szleng verziója. Tudod, thank you, köszönöm. De áruld már el, mi van!

– Hát csak… Szóval, ez a szó nálunk azt jelenti: punci.

Az eset azóta is szóba kerül, ha valaki a nyelvi különbségekről kérdez. Nevetünk egy jót, hiszen mégiscsak mulatságos intim szót hallani egy random Tesco hangosbemondójában.

Sok izgalmat és vicces pillanatot hozott már eddig is az életünkbe az, hogy különböző az anyanyelvünk. (Az örök kedvencem például a bebszi és a bizza – az arab nyelvben ugyanis nincs p hang, helyette mindent b-vel ejtenek.) 

Ám egyben ez okozhatja sokszor a legnagyobb konfliktusokat is. Saját bőrömön tapasztalom: hiába van angolból felsőfokú nyelvvizsgám már gimnazista korom óta, hiába használom a nyelvet napi rendszerességgel (és mondhatom el ezt a férjemről is), illetve hiába tanultuk meg társalgási szinten a másik anyanyelvét, soha nem fogom tudni magam minden esetben olyan pontosan kifejezni egy másik nyelven, mint magyarul. 

Hányszor kell körülírni egy érzést, egy gondolatot, hogy az a másikhoz is úgy jusson el, ahogy az bennünk megfogalmazódott. Mert annak a magyar szónak nincs pontos megfelelője a nyelvben, amit egymás közt használunk, vagy én nem ismerem, vagy ha én ismerem, lehet, hogy ő nem.

Maradnak a szinonimák, a körülírás, és az, amit én „szivárványszövegelés”-nek neveztem el: amikor egy mondatot két-három nyelv szavaival alkotunk meg. Utóbbi sehr funny szokott lenni. 

Hányszor van az is, hogy egy tök evidensnek tűnő szó vagy mondat a másik értelmező szótárában homlokegyenest mást jelent, mint a miénkben. Hiába mondom, hogy „szeretet”, és ő érti a szót, „love” – a mögöttes tartalom teljesen más lehet. Egy adott helyzetben mondott vagy épp nem mondott kifejezés pedig olykor sértődéshez, megbántottsághoz vezethet, ha nem vagyunk tisztában a másik nyelvi kultúrájával. Egyiptomban például ne sértődj meg azon, ha az asztalnál „kérlek” és „köszönöm” nélkül kérik el tőled a sót. Nem bunkóság ez, egyszerűen nem szokták mondani, és kész.

Semelyik nyelven sem fogod tudni magad olyan pontosan kifejezni, mint magyarul – hacsak nem élsz külföldön, ahol ritkán beszélsz és olvasol magyarul. Akkor érezheted, hogy semmilyen nyelven sem tudod magad elég pontosan kifejezni. Gyakran másodperceket gondolkozol: „Hogy is mondják ezt magyarul?” Borzalmas érzés; akkor válik csak igazán hontalanná az ember. 

A „nem úgy értettem”, „nem ezt mondtam” típusú félreértések még az egy anyanyelvet beszélő pároknál is rendszeres konfliktusok forrásai lehetnek, egy interkulturális házasságban pedig csak hatványozódnak.

További kommunikációs gondot okozhat még, amikor magas és alacsony kontextusú kultúrák egyénei habarodnak egymásba. 

Ahogy Szabó Miklós írja az Interkulturális kommunikáció című könyvében: „A magas kontextusú kultúrákban sok kontextuális tényező segíti a jelentés megértését, ami nagyon zavaró lehet azok számára, akik nem ismerik ezeket a ki nem mondott tartalmakat, az »íratlan szabályokat«. Az alacsony kontextusú kultúrákban, ezzel szemben, kevés a ki nem mondott, de magától értetődő elem. Minthogy az ilyen kultúra több kifejezett magyarázatot igényel, a kívülállók számára is kevesebb a félreértés valószínűsége. A változékony, dinamikus kultúrák (pl. az amerikai) alacsonyabb, a stabil, megállapodott kultúrák (pl. a kínai) viszont magasabb kontextussal járnak.”

Képzeld el, amikor két ilyen ember összekerül! Például az egyik sokszor észre sem veszi a másik metakommunikációs jeleit, míg a másik pont ezeken borul ki. 

Ha nem célunk megfojtani egymást egy kanál vízben néhány éven belül, egy nemzetközi kapcsolatban hatványozottan lényeges a folyamatos nyitottság a másikra, a türelem, és a rengeteg beszélgetés, visszakérdezés, és a hallottak összegzése. 

Így megtanuljuk például, hogy egy egyiptomi jelenlétében óvatosan mondogassuk a „köszi” szót. 

Hol éljük?

Ady lelkét Párizs ejtette rabul, én Kairóban találtam meg „a Bakonyom”. Ha az életemet leélni nem is, de néhány évet mindenképp szerettem volna eltölteni ebben az „ember-sűrűs, gigászi vadon”-ban. Amikor megismertem a férjemet, nem volt kérdéses, hol lakjunk. Ő nem vágyott Európába, én sem vissza, huzamosabb időre. Imádtam a mindig sütő egyiptomi napot, a város abszurdumait, az emberek pozitivitását és lazaságát. Öt év alatt Egyiptom a második otthonommá vált.

Ám a szülői ölelést, a nagyi homlokpusziját egyetlen Skype-beszélgetés sem pótolhatja. Bár kint egész évben D-vitaminban fürdöm, és a hátam közepére sem kívánom a hideg és kiszámíthatatlan magyar időjárást, az igazi Bakony, a Budai-hegyek, a Pilis, és a zöld, illatos, természet kimondhatatlanul hiányzott. A könyvtár tele szagos magyar könyvekkel, a biciklim, a túrák a hegyoldalakon… Néha azon kaptam magam, hogy magyar népdalokat éneklek a lakásban fennhangon. 

Nagyon nehéz két otthon között létezni. Ha itt vagy, az ott hiányzik kegyetlenül, ha ott vagy, az itt hiánya őrjít meg. 

Budapestre költözésünkkel a férjem is belekerült ebbe az ambivalens világba: most az ő családi találkozói szorultak a képernyőre. A mindig nyár helyett eső és mínuszok fogadták, a megszokott mosolygós arcokat mogorva ábrázatok váltották fel a metrón, és szembesült a ténnyel: el kell kezdenie megtanulni a világ egyik legnehezebb nyelvét.

Az, hogy hol éljünk, sokszor nehéz kérdés egy interkulturális családban. Valakinek mindig honvágya lehet. Ahol élnétek, ott lehet, a pár egyik tagja nem kap munkát, vagy rájön, hogy nem bírja az ország valamilyen sajátosságát. Egy mediterrán vérmérsékletű ember például nehezen barátkozhat meg az átlag magyarok zártságával és pesszimizmusával, míg magyarként frászt kaphatsz a mediterrán rendszertelenségtől és időkezeléstől. Egy kollektivista társadalomban felnövő embert sokszor nehéz helyzetbe hozhat az individualista közeg, míg egy „individualistát” a kollektivista társadalmakban megszokott nagy családcentrikusság őrjíthet meg: az elvárás, hogy mindenen osztozni kell. 

Egy biztos: függetlenül attól, hol él a pár, egy interkulturális családban, pláne ha gyereket is vállalnak, állandó pluszköltség lesz a repülőjegy „haza”. 

Gyerek: szülés, vallás, tanulás

Gyerektémában a személyes tapasztalatom egyelőre csupán annyi, amennyit a közvetlen ismerősök életéből merítek. Abban mindenki egyetért, hogy az interkulturális családi légkör hatalmas előnyökkel járhat egy gyerek számára, hiszen anyanyelvi szinten megtanul két-három nyelvet, több kultúrában tud otthonosan mozogni, szélesebb látókörre tehet szert, ezáltal másokra nyitott, empatikus emberré válhat.

Ám tisztán kell látnunk, hogy ez a kulturális kettősség nehézségekkel is jár majd a gyerek számára. 

Elmondásaik alapján a mély beszélgetések (és esetleges veszekedések) a párok közt már a „hol szüljek?” kérdéssel kezdődnek. Maradjak ebben az országban, és szüljek a magyar egészségügynél rosszabb körülmények közt, esetleg jóval drágábban egy külföldi magánkórházban? Egy olyan helyen, ahol a párom ki van tiltva a szülőszobából, senkivel sem tudok kommunikálni az anyanyelvemen, és nem kaphatok segítséget a szüleimtől a szülés utáni első időkben? Vagy menjek haza szülni, rizikózva, hogy hónapokig nem láthatom a páromat, ő pedig a gyereket, mert ennyi szabadságot nem tud kivenni, vagy túl költséges az utazás? Netán beüt egy Covid, és lezárják a határokat…

A következő veszekedés a „hogyan neveljük a gyereket?” kérdés kapcsán robbanhat ki. Körülmetéltetjük-e a fiunkat, vagy sem? Meg legyen-e keresztelve? Legyen-e karácsonyfánk, vagy csak a ramadánt ünnepeljük? Muszlimként, hinduként, buddhistaként – melyikünk vallása alapján neveljük? Vagy ha nem fontos a vallás, mely kulturális szokásokat adjuk tovább? 

Ezek után pedig számolnunk kell azzal is, hogy valamilyen szinten a gyerek mindig is egy csodabogár lesz, a neve, a bőrszíne miatt, vagy csak szimplán azért, mert a gyerekkora óta folyékonyan beszél két nyelven. Csak remélheti a szülő, hogy mindezek miatt nem érik atrocitások a helyi óvodában, iskolában. (Így ezt is érdemes belekalkulálni, amikor lakhelyet választ a pár.) Hiszen effélék nélkül is elég lesz a gyereknek rendeznie magában az identitása kettősségét.

Én összességében úgy gondolom, hogy egy interkulturális házassággal egy végtelenül izgalmas utazás veheti kezdetét az ember életében. Egzotikus tájakra repülhetsz a mindennapokban, egy másik kultúrának lehetsz a szerves része – a maga csodáival és nehézségeivel együtt. Rengeteg élményt és tanulási lehetőséget kínál, ám ha valóban hosszú útra tervezel, mindenképp csomagolj extra adag türelmet, nyitottságot, a mély és hosszas beszélgetésre való hajlandóságot, és feltétlenül szólj a párodnak is, hogy a saját poggyászából se felejtse mindezeket!

Csányi Tímea

A képek a szerző tulajdonában vannak