–

Rámeredtem a tükörképemre. Az arcom pont olyan, mint egy ovisé. Bárányhimlő idején. Csak annak már ötven éve, hogy ovis voltam. És megint ott egy kitüremkedés, egy pattanás vagy mi. Megszüntetem. A hülye hormonok most újra küzdenek. Hiába vágok pofákat hozzá. Nem mehetek ki az utcára szétnyomkodott ábrázattal. Talán némi korrektor segít. Így már jobb… Az eredmény szinte tökéletes.

Ötvenöt éves vagyok. Mindenhol ötvenöt éves. A homlokomon, az államon, a szemem sarkában is annyi. Ötvenöt év története van az arcomon.
Igen, bárhova nézek, történetek jutnak eszembe. Ha végigpásztázom az orromat, bevillan egy síelés emléke. És megvan a története a sebhelynek is az államon, a ráncnak a szemem sarkában, az orrom mellett, a két szemöldököm között. És mind az enyém. Mind, egytől egyig.

Történetekből áll az arcom

Történetek, gondolatok finom szövedékéből. Jó, hogy már nem annyi nyom van az arcomon, mint egy 25 évesnek, és még nem annyi, mint egy 75 évesnek. Vicces, hogy csak én tudok minden történetet az arcomról. Csak én ismerem az összeset. Rengeteg öröm, fájdalom van az arcomon, ami mind-mind az enyém.

Ha csak picit húzom el a szájamat, de nemcsak az egyik csücskét, hanem szigorúan ügyelve arra, hogy mindkettő megmozduljon, viszonylag kedves lesz a mosolyom. De vigyázni kell, mert könnyen válok látszólag cinikus vén tyúkká.

Érdekes… ha egyszerűen csak arra gondolok, hogy a dolgok úgy vannak jól, ahogy vannak, kisimul az arcom, nem kell azzal foglalkoznom, mit és merre húzgáljak.

Még az sem rendít meg, hogy ha megsimogatom a kézfejemen a bőrt, érzem, hogy az egyre vékonyabb, és apró foltok kezdtek megjelenni rajta. Bár, ha ügyesen fordítom a fény felé, azokból szinte nem is látszik még semmi. Majd néhány hónap vagy év múlva. Végül is, tehetnék rá citromkarikát. Azt mondják, a citromtól eltűnnek a foltok. De mi a fenének? Egy idő után tetőtől talpig beáztathatnám magam citromlébe. Aztán nem maradna belőlem más, mint egy savanyú vén tyúk.

Egy citromtyúk

Na, ez tetszik, ez vicces. Egy citromtyúk vicces, és elkergeti a rosszkedvemet.

Látom, ahogy rohan a citromtyúk elől a rossz kedvem. Jó, igen, mi tagadás, van, hogy rossz kedvem van mostanában, hogy elkámpicsorodom, hogy nem úgy, nem annyit bírok. Küzdöttem ellene egy ideig, de aztán rájöttem, hogy már valami mást tudok. Csinálja más az úgyot és az annyit. Az, aki bírja. Szerintem van bőven, amit most én tudok jobban. Ez klassz.

Szóval, itt nézem magam a tükörben, a tyúkság itt van a tükörben.

De amúgy a tyúkság jó. A tyúk lerakja a tojásait, majd a csibék kiszaladnak alóla, de hagyja, hogy azok bármikor visszatérjenek. És akár más tyúkok csibéi is jöhetnek. Odagyűlhetnek mind. A tyúk meg végigtekint rajtuk. Nem csinál mást, csak néz. És a látványtól finom melegség önti el belül, ami aztán csak terjed és dagad, míg annyira nem fér már el benne, hogy a végén kitol egy könnycseppet a szeme szegletébe.

Már rég nem szégyellem, hogy a meghatottságtól párássá válik a tekintetem, hogy kicsordul egy-egy könnycsepp, ha gyerekekre nézek.

Már nem akarok mindenáron erősnek látszani. Minek. Anélkül is az vagyok, hogy bizonygatnám. A dolgok úgy vannak jól, ahogy vannak.

Szóval, itt nézegetem magam a tükörben, és már régen az a gyanúm, hogy nem csak én vagyok a világegyetemben, aki ötvenéves kora környékén nincs valami fényesen.

Egy sor olyan problémával küszködöm, amelyről nem is azonnal, hanem csak hónapokkal, sőt évekkel később tudtam meg, hogy azt is a klimax okozta.

De végül is mázlistának mondhatom magam, hogy felismertem, a testem fizikai és kémiai változásai milyen erővel hatnak a lelkemre, a gondolataimra, a kapcsolataimra. Sok, nagyon sok tapasztalatot gyűjtöttem már eddig is. Orvosokkal, természetgyógyászokkal, és az általam ismert meditációs technikákkal, mozgással küzdök az egészségemért. Itt egy pillanatra megállok, és meg is veregetem a vállamat. Ügyi vagy, tyúkocska.

Na, azért ne vicceljük el a dolgot, nem szépítem, ez valóban küzdelem

Lehet, hogy nem túl elegáns, nem túl könnyed, de eredményt hozó. El is jött a pillanat, amikor megfogalmazódott bennem az igény, hogy megosszam a tapasztalataimat, hogy feltárjam a testi-lelki változások okait, és gyakorlatokat dolgozzak ki a klimax átvészeléséhez. Azt gondoltam, ez jó lesz a kortársaimnak is. Dolgozni kezdtem egy új programon, újra és újra kipróbáltam a technikákat, a módszert egységessé gyúrtam, és igazán nagyon büszke voltam a papírra vetett eredményre! Azonnal meg is akartam osztani mindazt, amit kitaláltam, amiről azt gondoltam, hogy segíteni fog másoknak is.

Meg voltam győződve róla, hogy bőven van annyi klimaxoló ismerősöm, hogy pillanatok alatt egymást támogató nőkörré alakulunk, logót terveztetünk, és onnantól nyugodtan óvhatjuk, félthetjük egymás testi-lelki-szellemi épségét – együtt.

Aha… hát, nem így lett.

Ámulva vettem észre, hogy az általam klimaxolónak vélt nőtársaim vagy azt mondták, hogy még messze van a klimax, nyomát sem érzik, vagy azt, hogy nem beszélnek erről idegenek előtt.

Magamban már egy ideje „láthatatlan nőknek” hívtam a korosztályomat, de álmomban sem gondoltam, hogy valóban eltűnnek, rejtőzködnek, hallgatnak, szégyenkeznek.

Ámultam, és nem értettem a helyzetet, de nem szoktam könnyen feladni. Pláne, hogy már beletoltam egy csomó melót. Minden porcikám azt akarta, hogy megvalósítsam az ötletem, hogy végre beszélgessenek az azonos élményeket magukba zárók, együtt gyakoroljanak, tapasztaljanak. Hogy meglássák: a változás jó, fejlesztő és megújító! Megéltem, és ezért el akartam mondani nekik: ne kapálózz a változás ellen, hanem menj vele, változz!

El akartam mondani, hogy én élvezem, hogy végre kicsit több időm és pénzem van, amit önmagam építésére tudok fordítani! Hogy bár nem ehetek büntetlenül annyit, mint fiatal koromban, de nem kell éheznem. Csak épp vigyázni kell, hogy kiegyensúlyozottan nasizzam ki a hűtőből a falatokat. És mozogjak rendszeresen, mindennap!

A régi szerelem, a tajcsi mellé rendszeres mozgásnak hétvégére beiktattam a nordic walkingot. És erősen gondolkodom, hogy végre megtanulok normálisan táncolni is, ha már van két lábam, amit páros táncra legutoljára 1978-ban használtam. Szerintem vicces lesz. Már várom!

Nem vagyok egy nagy orvosjáró, de most már itt-ott befigyel egy-két kellemetlenség

Mindegy, találtam orvost, akiben megbízom, szakmailag és emberileg is. Akárhányszor belenézek a fürdőszobai tükörbe, elmondom magamnak: „Vigyázz a testedre!”

Jó, persze, majd vigyázok. Ugorjunk!

De, persze, a változásnak nem a testnél van vége.

A változások, amiket tapasztalok, sokszor lelkileg is irdatlanul megviselnek. Időnként úgy érzem magam, mint a mesebeli rőzsés banya, időnként meg úgy, mintha húszéves lennék. Csak egyik sem vagyok. Nehéz reálisan látni magam. Ez a legnehezebb. Őszintének lenni magamhoz a legnehezebb. Mocskosul nehéz. Hányszor, de hányszor tapasztaltam, hogy észre sem veszem, mikor kezdek hazudozni magamnak. Először csak egy hangyányit, de ha az a kis hazugság átcsusszant, veszem a bátorságot, kicsit még átvágom magam. Nem kell izgulni, szinte észre sem lehet venni, hogy a dolgok nem is úgy vannak. Hát, valóban, akkor megnyugtatók, aztán már ki tudja visszafejteni, hol kezdődött az ámítások sorozata. Szóval célként tűztem ki, hogy őszinte leszek magamhoz!

Nem könnyű, de csendben ez is jobban megy, szóval fontos, hogy lecsendesedjem mindennap – legalább néhány percre! Hogy nyugodtan befelé figyeljek.

Ha ez nem megy, borul minden, akik számítanak rám, csak egy sipogó klimaxbanyát látnak. Pedig olyan jó, hogy kíváncsiak a véleményemre.

Az egyik legjobb érzés, amikor megkérdeznek valamit az ismerősök, és valóban kíváncsiak a válaszomra. Akkor úgy érzem, képes vagyok biztonságot és szeretetet adni. Bárkinek. Az idősebbeknek, fiatalabbaknak is. Számítanak rám – sokkal inkább, mint régen gondoltam! 

Megint rámeredek a tükörképemre. Nem, nem lehetek citromtyúk! Hiszen tapasztalt vagyok, bölcs és szép is. Most így látom magam. Most semmi mást nem látok a tükörben, csak azt, aki valóban vagyok. 

Taomamik

Ha szeretnél még olvasni tőlük, akkor ITT megteheted.

Kiemelt képünk illusztráció