Három napig nyuggerkedtem – és imádtam!

–

Bevallom, nekem Hévízről azok a nénik jutnak eszembe, akik virágos fürdősapkában úszkálnak a medencékben, és csúnyán néznek a náluk fiatalabbakra. Na, meg az oroszok, akik a rossz nyelvek szerint „elözönlötték” a várost, és még viselkedni sem tudnak. Ezért is jöttem lázba, amikor kiderült, hogy mehetek, és felmérhetem a terepet. 

Külön lelkesített, hogy felnőttbarát hotelbe küldtek – igen, tudom, szörnyű, de akinek már rugdosták az ágyát hajnali hatkor a szomszédos szobából, az megérti, miért jó, ha egy hotelbe csak 14 éven felüli gyerekek mehetnek. Emellett persze vehemensen kardoskodom a gyerekbarát hotelek mellett is, mert a kisgyerekeseknek is joguk van kikapcsolódni. 

Szóltam a barátnőmnek, aki három kamasz fiút nevel, ráadásul tök stresszes a munkája, hogy nem lenne-e ellenére velem tölteni három napot, vállalva azt is, hogy ha esetleg nagyon unjuk egymást, akkor mindenki külön programot keres magának. 

Ő rögtön azzal nyitott, hogy oké, de a beköltözésünk napján telefonkonferenciája lesz, úgyhogy máris kereshetek magamnak egy egyórás programot, míg ő megváltja a világot. Így is lett, gyors érkezés után – szinte végig autópálya vezetett Hévízig – elfoglaltuk a szobánkat. Itt azonnal hangos sikítozásba kezdtem – nem, nem volt egér, tőlük egyébként sem kapok sikítófrászt –, mert a hotelben a világ legjobb találmánya várt: a párnaszerviz. Én Ráhel helyében minden szállodát köteleznék erre, ugyanis a legjobb dolog, ami a fáradt nyakakkal és fejekkel történhet.

Több házasság bukott már el a kispárna-nagypárna kérdésen és az eltérő keménységen. Itt viszont kiválasztom, mit szeretnék, és már hozzák is. Akár mindennap mást. Na, erre mondja valaki, hogy nem menő! 

Érkezés után elindultam felfedezni a várost. Azt a várost, amely a termálos világban megingathatatlanul vezeti a vendégéjszakák számát (idén 1,2 millióval). De tényleg csak az oroszok miatt? Hamar megbukott a koncepcióm, ami főleg annak köszönhető – bár a hévízi szállodások biztos nem köszönik meg –, hogy 2014-ben az orosz pénzügyi válság elsöpörte a híresen sokat költő vendégek jó részét. Ehelyett magyarul, németül és angolul beszélő vendégek között sétálgattam a kórházat körülvevő parkban. Ez volt az a pillanat, amikor végre elhittem, hogy három napig csak lazulni fogok, nem érdekelnek a világ dolgai, hogy hányan kattintottak a cikkemre a wmn-en, vagy éppen milyen az idő Pomáz környékén. 

Amint erre rájöttem, már kanyarodtam is vissza a szállodába, hogy roppant elegáns módon – legalábbis én úgy éreztem – bedobjak a bárban egy Campari dzsúszt.   

„A svédasztalos vacsorának egy-egy pohár borral emeltük a fényét” – próbálták ránk beszélni az üveget, de nem hagytuk magunkat, decens úrinőként kortyolgattuk az italunkat. Azt az egy decit. Egészen addig, míg körül nem néztem, és nem konstatáltam, hogy megint én vagyok a nő, aki nem képes rendes ruhát vinni a nyaralásra, miközben körülöttem mindenki normálisan öltözik. De nálam ez generális probléma, külföldön főleg frusztrált leszek, a franciáknál legszívesebben eret vágnék magamon. De vissza a vacsorához, ahol boldogan röfögtem a harmadik forduló után. Egy kis saláta, némi leves, jó, a vega koszt mintha levegő lenne, olyan könnyű, de jöjjön egy kis csirke, az nem árthat. Ja, hogy van tiramisu is, és hogy a búra alatt sajtok lapulnak?

A vacsora végeztével felgurultam az emeletre, mert járni már képtelen voltam, hogy nagy lendülettel bedőljek az ágyba, és másnap reggel nyolcig ki sem nyissam a szemem. 

És akkor jött a következő kör, a reggeli. Friss narancslével, külön rendelt kávéval, mert bevallom, nekem a szállodai automata gépek nem igazán jönnek be – azt hiszem, kávésznob vagyok. A felszolgálónak szeme sem rebbent, hogy mehetett egy újabb kanyart, mert „faksznis” a vendég, szó nélkül kaptam egy pohár vizet is a kávéhoz. Igen, ez is egyéni mániám, bár a szomszédos Ausztriában teljesen természetes, de nálunk valamiért csak bizonyos helyeken adják, pedig régóta köztudott tény, hogy a kávé vízhajtó hatású. Ráadásul a csapvíz semmibe nem kerül, de gesztusként nagyon jólesik. 

Miután befaltam az összes létező mini péksüteményt, és alig 45 kilós barátnőm szerint hordóformát vettem fel, „Jöhet a wellness!” felkiáltással távoztunk a szobánkba, hogy ott beach-hercegnővé alakulva – persze csak, ha nem egy tök régi, összement alsómat vittem volna – levonuljunk a SPA-részlegbe. Ahol nagyon fontos feladatom volt: időpontot kellett foglalnom némi kezelésre, melynek végén 20 éves kori önmagammal fogok találkozni, csak sokkal érettebb aggyal. Állítólag. 

Tiszta stressz ez az egész, máris látom, hogy rohanás lesz a dologból, wellness, ebéd, pihi és már mehetek is a kozmetikus székébe – nem tudom, ezt gazdagék hogy bírják? 

A medencékben fetrengve megváltottuk a világot, a reggelit kompenzálandó tekertünk egyet a vízalatti biciklin, beültünk a szaunába, és közben újabb és újabb mentás limonádét kortyolgattunk. Aztán rohantunk tovább, mert Gyenesdiáson vártak, ahol az egyik, nagyon bennfentes ismerősöm szerint egy olyan BBQ-séffel fogok találkozni, hogy elalélok a főztjétől. Ő főzött a Bocuse d'Or-partin is, így biztos nem most szabadult a szakácsképzőből. A termelői piac sarkában készültek a húsok, hogy aztán friss kenyérrel prezentálják őket. Kettőnkbe is mindössze egy adag fért, akkora volt a porció, és falatozás közben a séf, Németh Tamás lelkesen magyarázta a sütési hőfokokat és órákat, úgyhogy megint tele gyomorral húztunk vissza az egyébként mindössze nyolc kilométerre fekvő Hévízre. Ott sürgősségi délutáni pihenőt hirdettünk, mert alig egy óra múlva már a kozmetikába vártak minket. 

A bőröm kivesézése után – löttyedt, száraz, stresszes, mitesszeres – csoda, hogy nem zsákkal a fejemen járok, mindenesetre mindenféle kenőcsök kerültek rám, ledörzsölték az elhalt hámsejtjeimet, és maszkokat kaptam. Kellemesen folyt a nyálam, miközben leheletkönnyű mozdulatokkal masszírozták az arcom. Félálomban még eszembe jutott: miért nem írják ezt fel TB-re? 

Aztán hirtelen valaki megérintette a karom, és egy hang finoman jelezte, hogy lejárt az időnk, távoznom kell. Kirángattam magam a bódulatból, és máris belöktek a masszőr karjai közé. Aki egyáltalán nem finomkodott, nem volt halk és nem lelkizett velem. Hanem csavart, nyújtott, forgatott, taposott, és olyan részeimet kattintotta helyre, amikről azt sem tudtam, hogy léteznek.

A profizmus áradt a kezeiből, az évek meg a rutin. Az egyórás meccs végén totál kifacsarva, de új emberként álltam fel a „tatamiról”.

Ezek után csak pihegni tudtunk, le is dőltünk egy órára, hogy utána megint mehessünk enni. Aztán pedig sírdogáltunk egy sort, hogy máris itt a vasárnap, és mehetünk haza. Reggeli után kicsekkoltunk, és kunyiztunk két habszivacs nudlit – nem viccelek, ez a neve annak a habszivacsnak, amit úszógumi helyett használnak mostanság a hévízi tóban. 

Átvonultunk a strandfürdőbe, hogy „a pihenésben megfáradt” testünket a gyógyító vízben kiáztassuk. Az iszapfürdő után – ezt egyébként nem ajánlom azoknak, akik utálnak puha sárban mászkálni – lebegtünk még ide-oda a tavirózsák közt, kellemesen belassulva. Mintha megállt volna az idő, csak halk terefere szűrődött át a tó különböző pontjairól. Lejárt az időnk, és egyébként sem lehet túl sokáig ázni a vízben, mert megárthat. Szomorúan caplattunk vissza a szállodába, hogy a nudlikat leadva végső búcsút vegyünk Hévíztől.

Hazafelé pedig megbeszéltük, hogy ezt tényleg mindenkinek fel kéne írni TB-re. 

Zimre Zsuzsa

A képek a szerző tulajdonában vannak