Öt évig dohányoztam. Gimis koromban el is pöccintettem random helyeken pár csikket. Gyártottam házi vízipipát PET-palackból és szívószálból. Nem szerettem shoppingolni sosem, de ha vásároltam, akkor javarészt fast fashion-üzleteket kerestem fel. 

Én voltam a drogériák leglelkesebb vásárlója: imádtam a kencéket és a minél gyorsabban ható háztartási vegyszereket. A steaket véresen szerettem, és bármikor képes voltam tatárbifszteket enni. Öntöttem fáradt olajat a lefolyóba és a szelektív kukán lévő instrukciókat sem vettem túl komolyan. 

Amikor tehettem, hosszasan fürödtem, leengedtem pici vizet, ha kihűlt, közben folyamatosan engedtem fel forró vízzel. Imádtam a gyorskaját, az instant cuccokat, előszeretettel szereztem be az életet megkönnyíteni kívánó ilyen-olyan kis kütyüket. 

Amikor terhes lettem, beszereztem mindenféle „nélkülözhetetlen” kelléket, amiket aztán soha nem használtunk. Te jó ég, volt „pelenkadzsinnünk” is, ami több méteres nejlonba csavarva gyűjtötte a használt pelenkákat!

Az élet csak a jelenből állt, a jövőben legfeljebb egzisztenciális kérdések lebegtek. De a jövő maga nem volt kérdés. 

Aztán az anyasággal szépen, fokozatosan fenekestül felfordult minden. 

A saját bőrömön, vagy a gyerekén tapasztalva valahogy ösztönösen elkezdtem húzni az ellenkező irányba. Mint a dominó, úgy borult minden, ami addig természetes volt. Egyik tantusz esett le a másik után. 

 Én, aki végtelenül kényelmes voltam mindig is, és vállaltan élveztem mindent, amit karnyújtással el lehetett érni, egyszer csak ott találtam magam a csap fölött, a mosható pelenkát sikálva. Én, aki azt vallottam korábban, hogy „a zöldségeknek semmi íze”, egyik napról a másikra vegetáriánus lettem, sőt, ha csak tudtam, vegán ételeket főztem. 

Én, aki simán megcsináltam, hogy a hűtő hátuljában megpudvásodott kaját ételhordóstul dobtam zacsiba, és azzal együtt a kukába, száműztem a nejlonzcskókat a háztartásunkból, és nincs az a hűtőben kifejlesztett ökoszisztéma, ami újra ilyen zacskós ámokfutásra rávegyen. 

Naponta emeljük a tétet családilag, hogy hogyan lehetnénk még hulladékmentesebbek lenni.

Érdekes, mennyire kettős dolog ez: az életünket komoly tudatosság hatja át, igenis belekalkuláljuk a jövő törékenységét a hétköznapokba, és ennek fényében próbálunk úgy élni, hogy azzal ne ártsunk. És ez jó. Ez szép. Ebben szeretet van.

Viszont a jövő törékenysége egyfajta gyomorgörcsöt is behozott az életünkbe. Néha úgy csap le, mint a villám. Pontosan tudom, hogy az én gyerekeimnek soha nem lesz módjuk olyan felelőtlenül, gondtalanul élni, mint annak idején nekem. Az én fiatalkoromat nem lengte be egy általános bizonytalanság, hogy talán semmi értelme gürizni, tanulni, mert a világ, amibe mindenáron be akarunk illeszkedni, hamarosan nem is létezik majd. És ezért legszívesebben kiosztanék a fiatalkori, nemtörődöm önmagamnak egy-két tockost.

Próbálom egészségesen nézni a dolgot. Igen, a mai fiataloknak kőkemény jövőképpel kell szembenézniük. Igen, nekik sok mindenben nem lehet majd részük, sok mindent nem tehetnek majd meg, ami nekünk anno természetes volt. De talán nincs veszve minden, és talán így felnő egy olyan generáció, amely tovább lát a saját komfortzónájánál. A remény generációja. 

Ezt a generációt mi tudjuk elindítani és támogatni ezen az úton, azt hiszem, ez a legeslegfontosabb feladatunk. Én magam vagyok rá az élő bizonyíték, hogy nem csupán az léphet erre az útra, aki eleve ezobioöko hulladékmentes hippi, mert a fentiek is mutatják, volt honnan elindulnom.

És az a helyzet, hogy cseppet sem érzem, tényleg, icipicit sem, hogy bármi olyanról lemondtam volna, amitől fáj a szívem.

Az életem nem kényelmetlenebb, igénytelenebb. Csak tudatosabb. Egyszerűbb, a szó legjobb értelmében. Nem ártani igaziból csodálatos érzés. 

És ha eszerint él az ember, akkor a napjai tele lesznek felemelő pillanatokkal. 

Ne úgy éljünk, mintha mindig lenne holnap – hanem úgy, hogy lehetőleg legyen holnap. 

 

Szabó Anna Eszter

A képek a szerző tulajdonában vannak