–

Anyut mostanában felbosszantottam. Tudom, hogy mérges, mert naponta csak egyszer ír rám Messengeren, hogy szomorkás YouTube-számokat linkeljen be, vagy anya-lánya kapcsolatról szóló WMN-cikkeket küldjön át. Napokkal ezelőtt meghirdettem egy garázsvásárt, mert anyu az örökségéből vett egy garázst, mert szerinte így majd többet ér a lakás, ha eladjuk, miután ő meghal. Ezt inkább meg sem akartam hallani, csak a szemeimet forgattam. Igen, kicsit drámai tud lenni a családunk, de így tartozunk össze, kitörésekkel, aggodalmakkal, és csak ritkán önfeledt nevetéssel. Öcsém ezt már jól kezeli, habár a családban kettőnk közül ő az érzékenyebb. Szóval egy vicces szöveggel meghirdettem az eseményt: garázsvásár, kacatok, bútorok, limlomok, ruhák végtelen mennyiségben. Az ok egyszerű: anyu nem fér el az új garázsban.

Meglátta. De jobb, ha tudom, ő bizony nem ad el semmit.

Papám öltönyét mindig végigsimítja, mamám kedvenc foteljét meg felcipelte hozzánk a harmadikra, ahol bevonta új kárpittal, az ételhordozójuk is a hűtőben, amire a szülei neve van ráírva.

Meg az ólommérleg a konyhában. Az a régi kimérős, emberölős. Ezeket közel tartja magához.

Most adtuk el mamáék lakását is. Anyukám, bár nem lehettem vele, biztosan élre hajtogatta magát a vevők előtt, de aztán tudom, otthon hangosan zokogott. Szerettem volna megölelni és elmondani, hogy bár nem fogunk többé felugrani egy gesztenyepürére, de nyugodjon meg, mamáék biztos jó helyen vannak valami hatalmas, hegyekre néző teraszon. Ott hesszelnek papával, és nem bánják, hogy az art deco töklámpát is eladtuk a neten.

Bámulattal, de szomorúan nézem, ahogyan ragaszkodik a tárgyakhoz, mint egy elveszett (és tényleg) árva kisgyermek.

Nekem egyetlen legális tulajdonom van, a biciklim. Több mint tíz éve szellőként költözöm ide-oda a világban, megtanultam, hogy a bőrönd egy háromdimenziós tárgy, aminek véges az űrtartalma. Egy álmomban üresen cipeltem. De minek. Azóta semmim nincsen, elengedtem a nagy vágyakat, lakás, autó, elektromos roller és ingyen repjegyek, még egy hajvasalót se viszek magammal sehová. Nyugalmat szeretnék meg egy otthont, egy családot, ahol a bolyongásaim után hazatérhetek. 

Anyu sosem utazott. Tizenkilenc évesen megszült engem, majd a testvéremet, és azóta egyedül értünk dolgozott fehér köpenyben, sokszor kefiren és kiflin koplalva, a neonfényes folyosókon csoszogva a fehér nővér klumpában, hogy mindenünk meglegyen. És ha volt is egy kicsi, azt nekünk őrizgette. Vagy az egyre idősödő szüleinek. Saját magának egy világraszóló, bolhapiacokról származó köcsöggyűjteménnyel bővít csak otthon, ami a nagyszoba negyedét elfoglalja. Most ingyen utazik vonattal, és imádja. Bármerre megy az országban, hopp, egy köcsög landol a táskájában. Ahol nem járt, onnan én hozok egy köcsögöt, és az országról mutatok neki képeket. Sok történetemen felháborodik, de tudom, gyakran libabőrös lesz, és azt kívánja, bár ő is átélte volna.

Nem akartam tiszteletlen lenni ezzel a garázsos dumával, csak jót akartam, anyu. Hogyha a szüleidnek könnyű a föld ilyen szép kor után, neked is könnyebb legyen most az élet.

Azt akarom, hogy együtt üljünk a garázs előtt, citromos sört szopogatva, és mosolyogjunk, hogy miket halmoztunk fel ennyi év alatt, és mi az, amin most túladunk, de két hét múlva rájövünk, hogy na, az, az nagyon kellett volna. Igen, lesz közöttük egy-két élet munkája is. A gyász alattomos dolog, néha pont ezekben a kacatokban köszön vissza. És ettől nem kacat a kacat, hanem emlék.

Egy sötét tónusú festmény villan fel a mamáék hálószobájából. Mama vette, mert emlékeztette a vidékre. Az utolsó napon elmentem, és végigsimítottam az aranyra mázolt keretet. Még mindig nagyon csúnyának láttam, de a gyermekkorom összes jelenete visszaköszön benne. Megfordítottam, és leírtam a festő nevét és a kép címét. Az utolsó, még működő órából is kivettem az elemet, zsebre raktam, és becsuktam magam mögött az ajtót. Ennyi utazás után némileg én is értek a búcsúkhoz.

Kiszálltam az öreg Astrából. Még csak meg sem érintettem a dobozt. De az állomáson visszanéztem, és jó utat kívántam drága mamámnak, oda, ahová mindig vissza akart menni. Nem a paneldzsungelbe, a fénytelen szobakonyhába Szeged belvárosában, hanem oda, ahová mindig is tartozott: a hegyek és a folyó közé egy apró zalai faluba.

 Kékesi Nikolett Lujza

Kiemelt képünk illusztráció