–

Kitöltöttem egyszer egy tesztet arról, hogy mennyire vagyok elégedett és boldog, és mi határozza ezt meg. Amikor a családról  kérdeztek, akkor jöttem rá, hogy mennyire fontos, és milyen nagy szerepet játszik az egyéni boldogságomban a szeretteim boldogsága, jólléte. Ha valaki őket bántja, engem bánt. Volt egy nagyon érdekes kérdés is: meg lehet-e engem ismerni anélkül, hogy tudnák, honnan jövök, honnan származom, milyen a szociális helyzetem? Hát, nem annyira.

Komforttalan komfortzóna

A család az, ahol száztíz százalékig önmagam lehetek (és tudom, hogy ez mekkora szerencse). Nincs púder, nincs maszk, csak én, csak mi, úgy, ahogy megszülettünk, ahogy a Jóisten teremtett minket, és amilyenné az élet formált, ez az élet, és az emberek. Ez valami olyan ajándék, aminek az értéke, az „öröme” nem mindig derűs, nem mindig boldogságban mutatkozik meg. Gyakran csak annyi, hogy ha mondok egy mondatot, és kapok egy vállveregetést, akkor könnyebb a szívem. De van olyan is, hogy mondok egy mondatot, válasz érkezik, veszekedünk, és sírok, ám érzem, itt nem vernek át, itt nincs helye kétszínűségnek. Itt igazságoknak kell lenniük. Persze vannak hazugságok és vannak titkok is, igen. De ezek is inkább világosan kimondott dolgok.

Nincs sustorgás, nincs „pletyka”, hanem ki van mondva, hogy „nem tudok, nem akarok erről beszélni”.

Első a család?

A legkisebb bátyám mondott egyszer olyat, hogy ő azért nem akar olyan sokat velünk lenni és közös programokat csinálni, mert nem olyan családcentrikus, mint mi. Szerintem ez hülyeség. Én sem tartom magam kifejezetten annak, sőt, régen főleg nem. De amióta 2010-ben a szüleink bejelentették, hogy válnak, minden megváltozott.

2011-ben váltak el, én akkor voltam tizennégy. A kamaszkoromat ez rettenetesen megnehezítette, ám azóta rájöttem: valami szétszakadt, hogy valami új köttethessen.

Elment apa, és mi elkezdtünk épülni: az öt gyerek és anyánk. Persze volt sok harc, sok veszteség, nem volt egyszerű menet. De ha arról az egységről beszélek, amely mi vagyunk, lettünk mint család, akkor pozitív dolgok történtek.

Nekünk, ötünknek megadatott valami olyan, ami keveseknek: a testvériség örök ereje. Ez nem arról szól, hogy családcentrikus vagy-e, vagy sem. Ez csak van, és kész. Érettségi után Ausztriában dolgoztam, sokszor egyedül éreztem magam, nehéz időszak és óriási kihívás volt. Megesett, hogy hetekig alig beszéltem valakivel, legfeljebb anyukámmal. Volt akkor családom? Volt. Kijöhettek volna hozzám meglátogatni? Igen. Az családcentrikus lett volna? Igen. De nem ez a lényeg.

Az a lényeg, hogy vagyunk öten, és ezt nem lehet kitörölni. Belénk van kódolva. Van valami kapocs, szeretet, spirituális madzag. Nem kell ehhez minden hónapban családi ebédet csinálni meg vigyorogni egymásra.

Azért jó néha összejönni, és olyankor feléled az, amit a legjobban szeretek: a mitológiánk. A sok dilis becenevünk, a mondások, a belső poénjaink, amiket senki nem ért rajtunk kívül. Benne van, hogy néha lenyúljuk egymás szövegeit, és azzal kérkedünk más társaságokban. A szülővárosom egy harmincezres kisváros: gondoljatok bele, ott harmincöttől húszéves korig valószínűleg mindenki ismer legalább egyvalakit a famíliából. Egyszer egy buliban bemutatkoztam egy srácnak, és mikor meghallotta a vezetéknevem, felszaladt a szemöldöke. Rávágtam, hogy igen, a Bárdosnak vagyok a húga, erre ő megkérdezte, hogy melyiknek?! Azt válaszoltam, hogy mindegyiknek! Jó ez a „valahová tartozás” tudat.

El nem múló szerep

Az életben vannak szerepeink: diák, gyerek, munkatárs… Ebből szerezhetünk egy csomót, meg el is veszíthetünk egy csomót.

Viszont Bárdosnak lenni soha nem szűnök meg. Nagyon régről van bennem az, hogy félek, én sehova sem illek be. Senki nem kedvel, nem számítok, nem hiányzom. A testvéreim között viszont nagyon erős létező vagyok. Nélkülem nincs, nem lenne mitológia, mint ahogy egyikünk nélkül sem. Ide mindig is tartozni fogok, ha pedig nem lennék, hiányoznék. Ez a mitológia folyton épül és alakul, de valahogy biztonságban tartja az életünket. Mindannyiunkét. Valamennyiünk személyiségében, személyiségén letiporhatatlan, letagadhatatlan tény, jel, folt, hogy honnan jöttünk és kikkel nőttünk fel.

Lehet, hogy mégis családcentrikus vagyok?

 Bárdos Kata Kincső

Kiemelt képünk illusztráció