–

Drága nagyszüleim negyvenöt éve kitartanak egymás mellett, egymásért, a családért. Itt a házassági évfordulójuk és elkezdett foglalkoztatni az idő. Az ő házasságuk ideje: negyvenöt év. Sokan sajnos korban sem élnek meg ennyit, nemhogy házasságban. Számomra ez elképesztő emberi próbatétel.

Többször kérdezték őket, mi a titok? Ilyenkor mindig egymásra néznek, mosolyognak, majd azt felelik, nincs titok.

Közhely vagy sem, de kompromisszum és kommunikáció nélkül nem lehet jó a kapcsolat. Sem párkapcsolat, sem bármilyen más emberi kapcsolat. Ezt tanultam tőlük. Megvannak a közös programok, és a „magányos” elfoglaltságok is. Mindegyikre szükségünk van.

Ők ketten mégis egy egység. Külön-külön is egészek, de együtt is. Összetartanak, és mindent megoldanak. Csodálattal tekintek az egész mindenségre, ami őket körülveszi.

1974 – ez volt az az év, amikor anyukám szülei elköteleződtek egymás iránt. Akkor szinte egyértelmű volt, hogy a „holtomiglan-holtodiglan” az tényleg egy őszinte ígéret, amit nem szakíthat ketté holmi öltönyös, antik bőrfotelben ülő bíró tollvonása soha.

Házasság, ma?

Minek a papír? – mondják sokan. Ezzel most nem akarok vitába bonyolódni. Mindenkinek megvan a maga álláspontja ez ügyben. Én hiszek a házasságban, és egyszer szeretnék én is abban élni.

Jó lehet kimondani a család és barátok előtt a szerelmeddel azt, hogy innentől kezdve ő meg te, „mi” lesztek – nagy dolog. Személy szerint utálom a bizonytalanságot, és az „igen” biztosíték lenne számomra. Biztosíték arra, hogy lesz mellettem valaki, akire főzhetek, aki nekem főzhet; akivel bevásárolhatok; akivel nyaralni mehetek; aki megérti, ha barátnős este van, és aki ugyanúgy elmegy a haveros sörözésre; akivel merek majd egy-két gyereket vállalni; akit ápolok, ha beteg, és aki engem is pihenőre fog, ha lázam van. Biztosíték, mert szabad akaratából tesz ígéretet család és barátok előtt, nekem is és önmagának is.

És én hiszek az ígéretekben.

Születési anyakönyvi kivonat, halotti anyakönyvi kivonat: miért pont az maradna ki a „lepapírozásból”, ha két ember úgy dönt, közös életet kezdenek élni?

Igen, tudom, hogy azok a dolgok, amiket korábban leírtam, a szeretet, papír nélkül is meglehetnek. De számomra mégis van jelentősége az esküvőnek. Hiszem, hogy alapvetően azokat sodorja össze az élet, akik együtt hivatottak valamire. Vagy arra, hogy a másik szemén keresztül látva észrevegyék a saját hibáikat, vagy arra, hogy gyerekek szülessenek, akik a földre akarnak érkezni általuk; és az igazán szerencsések már a kezdetektől kiegészítik egymást.

Ha azonos értékrendszerek találkoznak, például a „nekünk nem kell papír, így is jó” szemlélet vagy „a sorrend mindegy, de legyen meg a lakás/ház, esküvő, gyerek”, vagy „mindent, úgy ahogy a nagykönyvben…”, akkor könnyebb lesz egy boldog párkapcsolatot működtetni.

Az ismeretségi körömben azt látom, akár huszonévesen is népszerű lett házasodni. Sok egykori osztálytársam és ismerősöm már családot alapított. Fura volt az elsővel szembesülni, de végül is igazuk van, mire várjanak, ha szeretik egymást? A nagyszüleim is a húszas éveikben esküdtek, amit megelőzött egy pár éves udvarlási (papának a katonai) időszak is.

Az ő házasságuk nekem erős, sziklaszilárd minta, a legfontosabb követendő út az életben. Mert rájuk tényleg igaz, hogy jóban-rosszban, és jó ezt látni.

A nagybátyám (édesanyám testvére) kerekesszékes, így az alapvető emberi dolgokban is mindennap szüksége van segítségre. A nagyszüleim egyetértésben és a fiuknak a lehető legjobb élet megteremtésének céljával vágtak neki az út ezen részének. Mivel ennek is már negyvenegy éve, talán halkan kimondhatom: sikerült. Sikerült olyan életet kialakítani, fenntartani, amiben helye van az ép anyukámnak, a sérült nagybátyámnak és az ő házasságuknak is. A család idővel bővült velem, és ma egyetlen „kicsi” unokájukként csodálom, segítem őket.

Mindig jönnek majd újabb és újabb feladatok az életükben, megoldandó problémák, de nagypapám szavaival élve: „Olyan még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna!” Mindent meg lehet oldani, és azért vagyunk, hogy amit kapunk az istentől/sorstól (ki miben hisz), tartással viseljük.”

Emlékkép

Végül hadd osszak meg veletek egy nyári képet, amit mindig magam előtt láttam, mialatt ezt a cikket írtam.

Ilyenek lehettek fiatalon.

Tisztán látom, ahogy isszák a sört, eszik a halat és a lángost a strandon. Nagyon meleg van, forróság. A napon pirosan izzanak a napernyők. Ők is ott ülnek a sörpadon, az asztalnál. Törölközőjük még nyirkos a Balaton vízétől, és homlokukon gyöngyözik az izzadság. A férfi, erős fizikumú, stramm ember, kék szemekkel, és rövid, de mégis hullámos, „földbarna” hajjal. A nőnek akkor divatos, dauerolt, szintén barna, rövid haja van. Testalkata egy formás körtére emlékeztet, gyönyörű.

Ők azok. Megviselt, kemény, dolgos kezek. A férfié a bányától és a kerti munkától. A nőé a sok takarítástól, sütés-főzéstől, gondoskodástól.

Arcukon ma is felfedezem annak a hajdani fiatal párnak a képmását a balatoni strandon. Semmit nem változtak. És mégis rengeteget. Megpróbáltatások, nehézségek, könnyek, ugyanakkor boldogság, önzetlenség, szeretet sugárzik róluk. Fáradtak, de nem adják föl. Nem lehet. Csillogó szemekkel nézem őket.

Nem is igazán tudom szavakkal átadni, mennyire fontosak ők nekem, és tudom, hogy én is nekik. Jó esetben minden nagyszülő-unoka kapcsolat szoros kötelék, de nálunk valahogy még szorosabb. Gyerekként sok időt töltöttem náluk, ha anya dolgozott. Mindent közösen csináltunk, és ezek nekem mind játéknak tűntek – borsófejtést, gyümölcsszüretelést (ami sokszor azzal járt, hogy úgy teleettem magam ribizlivel, hogy az ebéd már nem is kellett), tojásszedést. De velük fújtam fel a régi, piros medencét és töltöttük meg vízzel, hogy aztán egész délután ki se szálljak belőle. Mama örömére szívesen mosogattam, bár sokszor eláztam. Papa mellett pedig mindig szívesen ültem a műhelyben, és figyeltem, mit javítgat éppen, közben pedig a cserfességemmel szórakoztattam, hogy ne unatkozzon. Szükségem van rájuk, mint halnak a vízre, hogy élni tudjon.

Ha pedig a házasságra gondolok, őket látom magam előtt! Negyvenöt évnyi szeretet. Rádöbbenek, én is ilyen életet szeretnék!

Egy szó, mint száz, a házasság nekem sokkal többet jelent egy papírnál. Szövetséget, valakit, akivel kitartotok egymás mellett.

Isten éltessen sokáig titeket, nagymama és nagypapa! Igazi példa vagytok számomra!

Gruber Nóra

A képek a szerző tulajdonában vannak